Melyik a valódi, és melyik álarc? A képmutatás a pszichológus szemével
Hogyan tudja megragadni a képmutatást mint emberi viselkedésformát a szakember?
– Amennyiben ezt a találó magyar kifejezést használjuk, hogy képmutatás – és nem a hipokratizmus, hipokrata latinból átvett elnevezéseket – beletalálunk a lényegbe. Ez a képes kifejezés önmagában is elégséges, hogy a „tartuffe-izmus” esszenciáját bemutassa, vagyis: igencsak mást mutatunk magunkból, mint amit igazinak, valósnak érzünk, ha átgondoljuk, mit is teszünk. A képmutatás a viselkedés és a szavak szintjén is kifejeződik, többnyire egyszerre. A klinikus pszichológus számára olykor feltűnik, hogy egy-egy páciens mintha álarcot hordana, eltitkol magáról valami fontosat. Olykor megértjük azt is, hogy talán tudattalanul rejteget valamit, ezért is szenved miatta. Egy „álarcot” viselő férfipáciens például úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne, képmutató módon állította, hogy a családi háttere átlátható, jó szülőkkel nevelkedett – igaz, a testvére holtan született, de erről otthon nem szabad beszélni.
Ezt is képmutatásnak nevezzük? Nem csak a tudatosan, valamilyen haszonszerzési céllal, hátsó szándékkal elkövetett színjátékot?
– Igen, a családi titok elszigetel és képmutatásra kényszerít. A pszichológus az álarc mögött kutatja a páciens igazi arcát, és keresi a képmutatás okait, amelynek gyökerei a gyerekkorához, esetleg a származásához kötődnek. Önmagát veszélyeztető viselkedés a képmutatás, mert „ráragadhat” a személyre, aki esetleg elveszíti énazonosságát, ugyanis a kép és a mögötte rejlő saját arc ellentétben áll.
Hogyan fejeződik ki mindez a szavak szintjén?
– A beszédét követve rájövünk, hogy a szavaival normát prédikál, majd áthágja ezt a maga által támogatott álláspontot, s ennek nyomán disszonanciát él át, olyan belső feszültséget, amely két egymásnak ellentmondó tudattartalom ütközésének a következménye. Ezt a jelenséget kognitív disszonanciának nevezzük. Az elnevezés L. Festinger amerikai szociálpszichológus kísérletei nyomán született, ő fogalmazta meg a társadalmi összehasonlítás és a kognitív disszonancia elméletét.
Molière ezt a kifejezést még nem ismerhette, Tartuffe című művében valamit mégis nagyon eltalált.
– Tartuffe maga a képmutatás, a hipokratizmus megszemélyesítője. A színdarabban egy asszony – akit el akar csábítani – rántja le a leplet róla, ekkor jelenik meg a „kép” alatt az igazi arc. Természetesen egy komédiában minden el van túlozva. Nevetség tárgyává teszi a szerző a figurát, aki hazug módon alázatosnak, hitbuzgónak és kiszolgáltatottnak mutatja magát, hogy vagyont és szerelmet szerezzen. Tudni való, hogy a szerző XIV. Lajos, a Napkirály kegyence volt. Első gyermekének keresztapja is a király, neki köszönhető, hogy társulatából királyi színház lett. Az uralkodó figyelmét művei előadásával tudta ébren tartani. A király élvezte a színházat, dicsérte Molière műveit, aki pedig itta királya szavait. XIV. Lajos azonban hűtlen lett a színházhoz, amikor beleszeretett Madame de Maintenon-ba, az új kapcsolat ugyanis teljesen lefoglalta. Molière kegyvesztetté vált, vagy legalábbis annak érezte magát, nem jutott rá elég királyi figyelem, és ez bizony kedvét szegte.
Ezek szerint kissé magát is képmutatónak gondolta? Önkritika, önirónia is van a műben?
– Inkább egy nagy narcisztikusnak gondolom Molière-t, persze ebbe belefér a képmutatás is, sőt meg is kívánja azt. A magukat különlegesnek, nagyszerűnek átélő és mutató emberek képmutatók is, félnek, hogy ha leesik róluk az álca, pucéron maradnak. Végül is, mondhatjuk, hogy mindnyájunkban van belőle. E nélkül a viselkedésforma, illetve készség nélkül nem lennénk életképesek, és nem tudnánk játszani sem. Ne feledjük, a játék igazi terepe a „mintha”-valóság – „olyan leszek, mintha én lennék a királylány”, gondoljuk, amikor szerepjátékba kezdünk.
Mi ennek a viselkedési formának a társadalmi megítélése ma, változott-e az évszázadok során?
– A képmutatás zavarba ejtő jelenség a kettőssége miatt, mert gyakran nem tudjuk, melyik a valódi arc, és melyik a maszk. Emiatt nehéz megítélni. Ma is eszköze a hódításnak, politikusok is élnek vele, amikor ámítják a népet. A képmutatás a társadalomban a kompromisszumra éhesek „fegyvere” lehet, például a kisebbségeké, amikor igyekeznek megfelelni a többségnek úgy, hogy viselkedésformát, sőt véleményt is változtatnak. Ahogy a vezérek is teszik, hogy oldják a disszonancia keltette feszültséget. A képmutatás minden társadalomban utat talál, idomul hozzá és szolgálja.
Sümegi Noémi
(2019. október 07.)