Ilyen egyszerű ez - Zsótér Sándor rendező

Brecht életművéből tizennégy darabot rendezett meg, némelyiket többször, a Koldusoperát kivéve a nagy darabokat: a Kurázsi mamát, a Kaukázusit is. Azt hiszem, ezzel világelső lehet. Honnan ez a ­vonzalom?

– Gyerekkoromban láttam Törőcsik Marit, aki Sen Te és Sui Ta kettős szerepét játszotta Major Tamás rendezésében. Nagyon tetszett – ennyire emlékszem. Gyerekként képeket, jeleneteket jegyez meg az ember. Sokáig a közelében sem jártam Brechtnek, de később újraolvastam a darabokat. Ungár Júlia dramaturg és műfordító munkatársam szeretettel és rajongással ajánlotta őket – vele az első Brecht-rendezésem, a Miskolcon bemutatott Vágóhidak szent Johannája óta dolgozom együtt. Mindig örültem, amikor rátaláltunk egy-egy szövegre, amit időszerűnek éreztünk, és izgatott, ha életre kelhetett a színpadon. Ha valamit újrarendezek, az vagy azért van, mert kérik, vagy én ambicionálom, mert elégedetlen vagyok magammal. Sok darabját rendeztem diákoknak a Színművészetin is, mert Brechten keresztül jól lehet tanítani.

Miért élvezetes Brecht?

– Nekem? Vagy a nézőknek? Engem rendkívüli módon szórakoztat. A magyar közönség viszont nehezen veszi be. Talán két darabját szeretik: A szecsuánit, mert abban van szerelem, és a Kaukázusit, mert abban egy gyerek körül forog a történet. A Kurázsi mama – a világ egyik legnagyszerűbb alkotása – már határeset, túl sokat politizálnak benne, háborúról szól és meghalnak a gyerekek. A Koldusopera esetében a zene és a szöveg tejesen leváltak egymásról már inkább a slágerei miatt népszerű.

Nincs valami jó véleménnyel a…

– Isten ments! Nem valami fölényeskedés mondatja ezt velem. A nézők többsége szerelmet akar látni a színházban, mert romantikus – vagy szórakozni akar. És ez jól is van így. De nekem tetszik, Brecht mondása: ne meresztgessétek a szemeteket olyan romantikusan! Ő az okokra akar rámutatni, arra, hogy az élet miért ilyen. És az ember a nézőtéren sem szívesen szembesül olyan dolgokkal, amelyekben magára ismer. Él talán valami homályos előítélet is a szerzővel szemben. Nem tudják, vagy nem akarják elhinni – mert vannak rossz színházi tapasztalataik –, hogy például mennyire humoros, hogy tele van költészettel, hogy hihetetlenül érzelmes. Kétségtelen, hogy szellemileg is hatást akar elérni, és nem tud lemondani az eszéről. Ezért vannak, akik – szerintem helytelenül – száraznak, didaktikusnak tartják. Szerintem okos, ravasz és élvezetes. De én elfogult vagyok Brechttel, és nem is akarok elfogulatlannak tűnni.

Brecht meg akarta változtatni a világot.

– Mert a világ megérett a változásra, mondta. De ő sem úgy gondolta, hogy egyik napról a másikra, meg világbéke és a többi. Inkább gondolkozni tanít. Hogy nem kell elfogadni a világot úgy, ahogyan van… Vérforralóan precízen mutatott rá olyan mozgatórugókra, amelyeken én mint átlagember nem gondolkodom. Ő azt mondja, hogy nem lelki, hanem alapvetően gazdasági mozgatórugói vannak az életünknek.

És Zsótér Sándor nem akarja megváltoztatni a világot?

– Megváltoztatni?! Ez túlzás. Bemászni a fejekbe – egy kicsit. Azzal tudok tenni valamit, hogy mindaz, amit ezekből a darabokból szépnek és igaznak tartok, a tőlem telhető legigazabb módon jelenjen meg egy-egy előadásban. Valamit, persze, talán lehet változtatni, és az a kevés is számít. De az ember alapvetően lusta. Belenyugszunk abba, ami van, ahogyan van…

A gömbfejűek és a csúcsfejűekből rendezett már vizsgaelőadást 2012-ben egy bábszínész osztálynak a Színművészeti Egyetemen. A darab azonban most kerül először a nagyközönség elé. Miről szól önnek ez a történet?

– Azt hiszem, az embereket az életben maradásért folytatott harc teljesen kimeríti, és bármilyen hülyeséggel vagy durvábban: aljassággal meg lehet vezetni, át lehet verni őket. A darab főhőse, Callas egy földműves, és amikor ebben a képzelt birodalomban polgárháború tör ki, akkor ez az egyszerű ember azt mondja: nem állok a forradalmárok mellé, mert ha ők győznek, akkor a falu kapja az elűzött birtokos lovát, ha az új hatalom mellé állok, akkor viszont én kapom a lovat.

„Csak amid van, az van” – áll a darabban.

– Az önös érdek vezeti az embereket. Azt gondolom, Brechtnek ebben is igaza volt. És ez pont elég ahhoz, hogy akiknek lehetőségük lenne rá, hogy változtassanak azon, ami nekik nem jó, semmi mást nem tesznek, mint megosztják a közösséget, amely felett hatalmat gyakorolnak. Politikában, munkahelyen, kicsiben, nagyban – mindenütt. Ilyen egyszerű ez. És Brecht is ilyen „egyszerű”, és ezt rendkívül érdekesen mutatja be, nagyon vicces alakokon keresztül.

A darabbeli birodalmat túltermelési válság sújtja. Az uralkodó számára megoldást jelent egy bizonyos Iberin ötlete, aki egymásra uszítja a birodalomban addig egymással békében élő gömbfejűeket és csúcsfejűeket, vagyis a csuhokat és csiheket. Miért?

– Mert háborút akar. Mert az jó üzlet. De a háború pénzbe kerül, és a válság miatt az éppen nincs, az ország nagyjai sem adnak. Az uralkodó tisztában van azzal, hogy mi Iberin terve, pontosan tudja, mi lesz ebből. Rettentő cinikus módon eszköznek használja Iberint, hogy megoldassa vele a válságot, akár a polgárháború árán is. Addig ő kivonja magát a forgalomból, hogy a megfelelő pillanatban úgy térjen vissza, mint aki bölcs uralkodóként mindent rendbe hoz. Persze minden marad a régiben – és indulhat a háború… A háborúkat gazdasági alapon indítják, erőforrások, területek miatt. Nem vagyok történész, de azt hiszem, nem tévedek abban, hogy az emberek egymásnak uszítása, a gyűlöletkeltés már csak utólagos magyarázat, a háború megideologizálása csak elfedi a nyers gazdasági okokat. A háború felizzítja a gazdaságot, és ebben mindenki egyetért, mert ahogy a darab alcíme is mondja: gazdag gazdaggal társul szívesen.

Brecht politizáló szerző. Felismerhető szituációkat ír le, és a néző óhatatlanul beazonosítja a szereplőket.

– Brecht ezért írta a darabjait! Írhatott volna dokumentumdrámát is Hitlerről, ehelyett megírta az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedését – a feltartóztatható szót hangsúlyozom –, ami egy műalkotás, így jóval több, mint a valóság. Kétségtelen, hogy ma a leegyszerűsítés, az új primitivizmus korát éljük, amiben annak van gyors sikere, ami könnyen felismerhető, azonosítható, egyszerű és világos utalás a mára. Na de az élet nem egyszerű és világos, hanem roppant összetett. És érdekes!

Ha nagyon a mára van ráhúzva egy politizáló darab, az beszűkítheti egy műalkotás értelmezését, hiszen azoknak szól, azokkal kacsint össze, akik eleve egyetértenek az előadás alkotóival, másokat pedig provokál…

– Én is látom azokat az előadásokat, amelyek plakátszerűen üvöltve kimondják, hogy mit kellene gondolnom. De ez inkább felment a gondolkodás alól. Azt a kéjes örömet nyújtják ugyanis az efféle előadások, hogy minden a napnál világosabb, persze hogy értem, tehát tennem semmit sem kell. Gondolkozni végképp nem! Brecht azonban gondolkodásra tanít, összefüggésekre, ellentmondásokra figyelmeztet. Én nem gondolok a mai politikai felhozatalra, amikor a III. Richárdot csinálom, sem amikor az Arturo Uit vagy A gömbfejűeket rendezem… Azért a pár percért kell mindent megtenni, hogy a néző rádöbbenjen, meglássa, hogy ott a színpadon az egyik szereplő hogyan veri át, árulja el, húzza csőbe a másikat.

Ezért a pár percért dolgozik?

– Igen, ez fontos. A színház ezt tudja nyújtani – legalábbis én ezért csinálom. Mert az életben ezt nem nagyon vesszük észre – vagy már későn. Saját viszonyainkra, kapcsolatainkra nem látunk rá olyan jól, mint ahogy Brecht művein keresztül belelátunk a világ működésébe. Lehet, hogy ez kellemetlen, de izgalmas és érdekes. Pláne, ha sikerül olyan szórakoztatóan csinálni, mint ahogy ezt Brecht a darabjaiban megvalósította. Ez már rajtunk múlik.

Kornya István

(2018. május 17.)