Premier-portré / A gömbfejűek és a csúcsfejűek
Az első kérdés elmarad. Pedig kezdhettük volna azzal a beszélgetést, hogy mit tanultunk egykor A gömbfejűek és a csúcsfejűek című Brecht-darabról, és mit jelent ma ez a példázat…
– Szerintem semmit sem tanultunk erről. Nyilván foglalkoztunk a nagy Brecht-drámákkal és az epikus színházzal, meg az elidegenítő effektusokkal… Legfeljebb – a Koldusopera, A kaukázusi krétakör, a Kurázsi mama, a Jó embert keresünk, a Vágóhidak Szent Johannája, a Galilei élete és az Arturo Ui után – elhangzott, hogy verseket és tandrámákat is írt a szerző.
Megkerestem a bölcsészhallgatók számára készült egykori egyetemi jegyzetemet – gondoltam, idézhetnénk valami frappáns méltatást –, de abban sem említik a Gömbfejűeket.
– Talán a ’60-as években jelent meg magyarul a Brecht színműveit tartalmazó két kötet. Édesapámnak meg is volt a könyvtárában, de valahol elkallódott az a kötet, amelyikben benne volt a Gömbfejűek is. Szerintem ez a dráma – vagy ahogy a színlapon is szerepel: rémmese – más kiadásban nem is jelent meg magyarul, és a színházak sem játszották.
Eddig vajon miért nem, és most miért igen?
– Nálunk lehetett egy kis tartózkodás a német színjátszással kapcsolatban. Persze a nagy Brecht-drámákat játszották a magyar színházak is, de senkinek nem jutott volna eszébe a Gömbfejűeket bemutatni. Azt hiszem, ehhez Zsótér Sándor rendezőre, az ő megszállottságára, öntörvényűségére, Brecht iránti rajongására volt szükség.
Korábban nem dolgoztak együtt Zsótér Sándorral. Mi lehet az oka, hogy eddig nem hívta?
– Azt én nem tudom, hogy Zsótér eddig miért nem gondolt rám, vagy miért nem hívott. Talán túlságosan színész színésznek tartott?!
Mit jelent az, ha valaki túlságosan színész színész?!
– Ezen a meghatározáson kicsit még gondolkodnom kellene! De valami olyasmi lehet, mint amilyennek engem tarthatnak. Nekem szerencsém volt. Nagyon hamar ismert lettem. Már a pályám elején is jelentős filmszerepeket kaptam. A színházban is jól indultam. Igaz, vidéken, Szolnokon kezdtem, de mindjárt Paál Istvánnal dolgozhattam: szerepet kaptam Mrożek Tangójában, én voltam Ala. Ez egy nevezetes előadás volt. Később a Katona József Színházzal bejártuk a fél világot. Jöttek sorban a díjak is, tehát ismert és elismert színész lettem. Zsótér Sándor pedig inkább olyan emberekkel dolgozott, akik az alternatív színházak felől érkeztek, akiket inkább a kísérletezés érdekelt…
Nem érdekli a kísérletezés, az új utak keresése?
– Hogyne érdekelne! Sőt, ezzel kezdődött a színházi pályám. Paál István is, aki a Mrożek-darabot rendezte Szolnokon, kimondottan avantgard szellemiségű rendező volt. A szegedi Egyetemi Színpadon kezdte a pályáját, de később, a kőszínházi munkáira is jellemző volt a kísérletezés, az abszurd, a groteszk látásmód. De később is voltak ilyen jellegű munkáim. A Bárka Színházban volt 2000-ben a Krétakör Nexxt-bemutatója, abban dolgoztam először Schilling Árpád rendezővel, majd elkészült a darab filmváltozata is. Az eredeti mű szerzője Tasnádi István volt. Rendkívül tehetséges szerző! Az egész csapat nagyon jó volt. A Nexxt után megkérdezték tőlem, mint játszanék szívesen, mire én azt mondtam: a Phaedrát. Számomra megtiszteltetés volt, hogy Tasnádi – tulajdonképpen nekem, az én kedvemért – megírta a dráma mai változatát, Schilling Árpád pedig megrendezte az előadást. A bemutató Salzburgban volt, és – mi tagadás – meglehetősen értetlenül fogadta a közönség. Itthon aztán a Trafóban játszottuk. Zenével, két nyelven, német szereplőkkel, kiemelve az eredeti korából és helyéről az ókori görög drámát. Merész vállalkozás volt, de örülök, hogy részese lehettem, mert éppen az a színészet lényege, egyik alapkövetelménye, hogy merjük vállalni a kockázatot.
Zsótér Sándor rendezései esetében is szükséges időnként a kockázatvállalás. Volt, hogy szinte akrobatikus mutatványokat kért a színészektől, máskor viszont szinte mozdulniuk sem lehetett, mintha csak a szöveg számítana. Nem kérdezem, hogy mennyire bevállalós. Ki ne emlékezne Amalfi hercegnő leborotvált fejére!
– Az Amalfi bemutatója előtt – ez még a Bárkában történt – senki sem kérte tőlem, hogy borotváljam le a hajam, de arra gondoltam, így jobban érzékelhető lesz ennek a nőnek a megalázottsága. A rendező, az angol Tim Carroll és a színészkollégáim számára is meglepetés volt, csak a fodrász tudott róla. Nem lett volna szabad megtennem a többiek tudta nélkül – ez színházi vétség. A premieren volt olyan kolléganőm, aki elsírta magát, amikor meglátott, pedig a jelenet szerint nem kellett volna, és volt, aki meg sem tudott szólalni a döbbenettől... De szerencsére nagyobb baj nem lett belőle.
Ahhoz mit szólna, ha alig mozdulhatna a színpadon?
– Volt ilyen! – amikor Anatolij Vasziljevvel az egykori Művész Színházban dolgoztunk együtt. A világhírű orosz rendezővel úgy kezdtük Dosztojevszkij A nagybácsi álma című novellája alapján írt színmű próbáit, hogy semmit sem csináltunk. Pontosabban hetekig csak ültünk és olvastuk a szöveget. Hihetetlen feszültség volt bennem! A többiek sem értették, miért van erre szükség. De egy idő után olyan mértékben átjárt bennünket a szöveg – a mondatok jelentése, a szavak ereje –, hogy nem volt szükség semmilyen magyarázkodásra, értelmezésre. Utána mentünk csak a színpadra, és egy nap alatt megtörtént a szcenírozás. Ez az előadás ugyan megosztotta a közönséget, a hagyományos, könnyen emészthető színpadi játékokhoz szokott néző nem tudott mit kezdeni ezzel az újszerű megközelítéssel, de mindenképpen felrázta a színházi szakmát, felhívta a figyelmet az újra, az elgondolkodtató megoldásokra. És nagyon büszke vagyok arra, hogy volt egy ötvenperces páros jelenetem Törőcsik Marival, amit Vasziljev beépített a szakmai kurzusainak a tematikájába. Őt nagyon sokfelé hívják a világban előadásokat tartani, és szemléltetésként használja a jelenetünkről készült felvételt.
Soha nem gondolt arra, hogy rendeznie kellene?
– Nem. A rendezéshez nagyon alapos szakmai felkészültség kell, komoly elmélyülésre van szükség...
A próbák során sem szól a rendezőnek, hogy valamit másképpen csinálna?
– Időnként szólok, de csak úgy, mint valamikor a játékmesterek. Nem most kezdtem a pályát, ennyi év színházi tapasztalat után időnként vannak használható ötleteim arra, hogy miként lehet jól megoldani egy-egy helyzetet.
Amikor meglátta a mostani Brecht-darab címet – A gömbfejűek és a csúcsfejűek avagy a gazdag a gazdaggal társul szívesen – nem ijedt meg attól, hogy ez valami politikai példázat lesz?!
– Ilyesmitől nem félek. Nem tudom, hogy azért vette-e elő ezt a darabot a rendező, hogy aktuálpolitikai üzeneteket fogalmazzon meg. Brecht műveiben különösen hangsúlyos a politika. Persze ott van az mindenben. Vegyük csak példának a természetet. Napfény, víz, levegő… Gyönyörű is lenne, ha nem sújtana bennünket a klímaváltozás, a globális felmelegedés, és ehhez nyilván szorosan kapcsolódik a természetvédelem. De ha az Amerikai Egyesült Államok elnöke azt mondja, hogy kilép a párizsi klímaegyezményből, mert az nem szolgálja Amerika gazdasági érdekeit, az bizony már komoly politikai kérdéseket vet fel.
A Színházi Adattár szerint 127 szerepet játszott – és ez nem is teljes –, viszont ezek között eddig mindössze két Brecht-darab volt. Nem mondhatnánk, hogy Brecht-színésznő.
– Nem is mondta még senki, hogy Brecht-színésznő lennék!
Ahhoz mit szólt, amikor Csáki Judit színikritikus úgy fogalmazott, hogy Udvaros Dorottya a legnagyobb Csehov-színésznő!
– Minden elismerést köszönök! De legalább annyira vagyok Brecht-színésznő, mint Csehov-színésznő! Eddig négy Csehov-darabban játszottam. A Brecht-darabok közül pedig a Gömbfejűek a harmadik, de ez is legalább négy vagy öt szerep.
Pontosítsunk!
– A Katona József Színházban valóban legendás Csehov-előadásaink voltak. Az induláskor mindjárt egy főszereppel kezdtem. Zsámbéki Gábor ’82-ben megrendezte A manó című Csehov-komédiát, abban én voltam Jelena Andrejevna. A Katona fénykorának legjelentősebb előadásaként szokták emlegetni a Három nővért, Ascher Tamás rendezését. Itthon és külföldön is komoly sikereket értünk el. Fogalmam sincs, hányszor lehettem Natalja Ivanovna. Majd 1990-től ’95-ig százszor játszottuk a Platonovot, azt is Ascher Tamás rendezte, én voltam Szofja Jegorovna. Itt a Nemzetiben is bemutattuk 2010-ben Andrei Şerban rendezésében a Három nővért, abban az előadásban Olga voltam. Közben a Bárkában is volt még egy Csehov-szerepem, a Bagossy László által rendezett Cseresznyéskertben a földbirtokos, Ranyevszkaja lehettem. Talán ha huszonnyolcszor játszhattuk, pedig nagyon jó előadás volt. Sajnos, megszakadt a sorozat. A színház akkori vezetőjével való elégedetlenség miatt felbomlott az alapító társulat.
Hogy jön ki a négy vagy öt Brecht-szerep?
– Az első Brecht-bemutatóm Budapesten, a régi Nemzeti Színházban volt, de annak a története is Szolnokon kezdődött. Ott találkoztam először 1979-ben a világhírű orosz rendezővel, Ljubimovval. Majd amikor 1981-ben a Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezette Nemzeti Színházba kerültem, éppen akkor rendezte ott Ljubimov a Háromgarasos operát, és megkaptam életem első Brecht-szerepét. Én lettem Polly, a kolduskirály lánya, Bicska Maxi menyasszonya. Kiváló művészekkel játszhattam: Újlaki Dénes volt Bicska Maxi, Garas Dezső Peachum, a kolduskirály, a felesége pedig Törőcsik Mari, ott volt még Moór Mariann, Ronyecz Mária, Helyey László, Eperjes Károly, Balkay Géza, Bubik István, Hollósi Frigyes… Nagyszerű csapat volt. Biztos vagyok benne, hogy még sokáig játszhattuk volna, ha közben nem alakul meg a Katona József Színház. Oda már nem tudtuk átvinni ezt az előadást, már csak azért sem, mert a díszlet, a Borovszkij által épített háromemeletes londoni busz nem fért volna be az ottani színpadra. Később igazgatóváltás miatt szakadt meg az egykori Új Színházban bemutatott Jó embert keresünk előadásainak a sora. Ács János rendezte az előadást, én voltam Sen Te és Sui Ta. Kilencvennyolcszor játszottuk! A hazai Brecht-előadások történetében ilyen még nem volt!
De még lehet! Például a Gömbfejűek!
– Erről még korai lenne beszélni.
A Jó embert keresünk után ebben az előadásban is két szerepe van!
– De ez egészen más, mint Sen Te és Sui Ta, a jó ember és a rossz ember váltakozása. Ott, hogy az örömlány jó ember tudjon maradni, kénytelen volt magára ölteni a nagybácsi, a kemény kapitalista szerepét. A Gömbfejűek esetében az alkirály és az apácafőnöknő független egymástól.
Az alkirály a Brecht-drámában eredetileg férfiszerep. Ilyen is volt már. Sőt, ennek az alkirálynak még van egy hasonló megjegyzése, mint amiről méla Jaques-ként beszélt az Ahogy tetszikben. Azzal adja át a hatalmát az alkirály, hogy szeretné szemlélni a lét bámulatos színjátékát.
– „A lét bámulatos színjátéka” – nagyon jó megfogalmazás! „Színház az egész világ…” – ahogy azt méla Jaques is mondja. Férfi? Nő? Filozófus? Mindegy! Az Ahogy tetszik rendezője, Purcărete is úgy találta ki ezt a szerepemet, hogy nem volt jelentősége méla Jaques nemének.
Jöhetnek akár a férfi szerepek is?!
– Ez már nekem is eszembe jutott! Sőt, egy interjúban mondtam, hogy jöhetnek a férfiszerepek. Arra gondoltam, hogy például a Bulgakov-regény, A Mester és Margarita színpadi változatában szívesen eljátszanám Woland szerepét. Később kiderült, nem volt ez olyan ördögtől való ötlet, bár én félig-meddig viccnek szántam, hogy akár lehetnék ez a bizonyos sátán is. Az történt ugyanis, hogy az interjú megjelenése után felhívott Szász János rendező, és bocsánatot kért, hogy nem én kaptam Woland szerepét itt a Nemzeti Színházban. Nagyon meglepődtem, és nevettem, hogy ő egyáltalán elgondolkodott az én megjegyzésemen. Teljesen komolyan mondta!
A Gömbfejűek előadásában alkirály lett, eddig ugyan király még nem volt, de királyné már többször is.
– Most éppen Gertrudis vagyok. Ez aztán a királyság!
Amikor kiderült, hogy színre kerül a Bánk bán, nem riadt meg attól, hogy ez kötelező olvasmány, és jönnek majd a középiskolások…
– Jöjjenek csak a középiskolások!
De az ifjúsági előadásokon időnként tapasztalható némi fegyelmezetlenség!
– Ez nem az az előadás, amely kiválthatná a kötelező olvasmányt vagy felmondatná a színészekkel Katona József szövegét, úgy látom, a diákoknak kifejezetten tetszik. Akik pedig valami nemzetieskedő melldöngetésre számítanak, azoknak csalódniuk kell. Az elején volt is olyan néző, aki előadás közben elment. Pedig rendkívül izgalmas kérdéseket vet fel Vidnyánszky Attila rendezése. Szerencsére most már elterjedt a híre ennek az igazán elgondolkodtató előadásnak, és azok jönnek, akik nyitottak egy modern szemléletű feldolgozásra. Teltházak előtt játsszuk a Bánk bánt, és azt hiszem, olyan előadás született, amely megszólítja a fiatalokat is.
Brecht drámáit sem könnyű közel hozni a mai nézőhöz. Ráadásul itt vannak azok a híres elidegenítő effektusok, a songok, a versek…
– Megbirkózunk vele!
Ezt csak a versek, és nem a megzenésített versek miatt hoztam szóba. Énekelni is gyakran szokott, teltházasok a koncertjei, de mintha verseket nem mondana.
– Jól látja: ritkán mondok verseket. Pedig nagyon sok kedves költőm van, de inkább csak olvasom őket. Az igazán jó versek olyanok, mintha a lélek mélyéről szakadnának fel az érzelmek. Ha megérint, nehezen tudom sírás nélkül elmondani.
Van viszont egy felvétele, egy Ady-vers, amit gyakran ismételnek karácsonykor a tévécsatornák!
– Jaj, a Karácsony! Borzasztó körülmények között született a felvétel! Bár kezdő színész voltam, mégis nagy hisztit rendeztem. Mindenkit kizavartam a stúdióból. Épp csak azok maradhattak bent, akik a technikát kezelték. Nagyon zavart, hogy amíg nekem el kellett volna mélyülnöm a karácsonyi áhítatban – „Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban. Karácsonykor Magába száll minden lélek….” –, addig jöttek-mentek, uzsonnáztak, beszélgettek, akik arra vártak, hogy majd ők is felmondják a maguk versét.
Végül mégis ezzel a versmondással sikerült bejutnia a mai magyar irodalomba. Dés Mihály a Pesti barokk című regényében részletesen – öt oldalon keresztül – elemzi ezt a felvételt!
– Talán ő is érezte, hogy milyen fontos volt nekem ez a vers…
Ahhoz mit szólt, hogy a regény főhőse szerint három igazán jó színésznőnk van. Idézem: „Az Eszenyi a legokosabb, a legtudatosabb. A Básti a legmodernebb, a leggroteszkebb, legradikálisabb, az Udvaros pedig a legteljesebb…”
– Mit mondhatnék erre?! Köszönöm szépen. Ő csak három színésznőt emelt ki, de én még tudnám folytatni a felsorolást.
Folytatná?
– Majd inkább megírom…
Gyűjti már a könyvéhez a dokumentumokat?
– Jaj, dehogy!
Édesapja, Udvaros Béla 91. születésnapja tiszteletére tavaly jelent meg a negyedik kötete, a Főrendezőm az Élet – pontos leírásokkal, fotókkal, színlapokkal. Nem gondol arra, hogy követni kellene a példáját?
– Édesapám rendezőként dolgozott. Az ő pályája során nagyobb jelentősége volt a dokumentálásnak, a tények rögzítésének, a történetmesélésnek és a múltidézésnek is. A színész a jelenben létezik. Számomra csak az előadás a lényeg. Persze lehet, hogy egyszer majd én is elkezdek írni. De hol vagyok én még 90 éves?!
Filip Gabriella
(2018. május 17.)
