A Szent szörnyetegek figurái színészek. Mitől szentek és mitől szörnyetegek?
– A világ megértéséhez három eszköz áll rendelkezésünkre: a vallás, a tudomány és ezek szintézise, a művészet. A művész ismeretlen dimenziókból tud üzeneteket, gondolatokat közvetíteni, elképesztő távlatokat és összefüggéseket képes átélhetővé tenni számunkra. Ebben ég, lobog – egyfajta szent küldetésben. És azért szörnyeteg, mert ezért mindenre képes. De a művészek sem nem szörnyetegek, sem nem szentek, hanem a kettő egyszerre, ahogy a darab címe találóan mondja: szent szörnyetegek. Így kell őket elfogadnunk.
Cocteau darabjára hogyan esett a választása?
– A színháztól érkezett a javaslat, és nagyon megörültem a felkérésnek, mert Cocteau-val igencsak eltalálták az ízlésemet. A két világháború közötti Párizst, az avantgárdot, a sokféle izmust, a korszak szellemiségét, frivolságát, szabadságát, a művészethez való viszonyát nagyon szeretem. Ennek a pezsgő és izgalmas művészvilágnak az egyik meghatározó alakja volt Cocteau.
A Szent szörnyetegekben egy szerelmi háromszögbe csöppenünk…
– A sztori valóban egyszerű: egy nagyon sikeres, középkorú művészházaspár látszólagos vagy valóságos művészi és magánéleti harmóniában és megbecsülésben él. Váratlanul megjelenik egy pályakezdő színésznő, és pár bődületes hazugsággal pillanatok alatt szétdúlja az életüket. Ekkor derül ki, mennyire valóságos, mennyire látszat ez az idill.
A szürrealista Cocteau aligha elégedett meg ezzel a bulvár sztorival. Mi húzódik a felszín alatt?
– Ez valóban nem bulvár, és nem is egy társalgási szalondráma. Van benne generációs feszültség: a feleségnek az életben és a színházban vetélytársa a fiatal színésznő. A pályakezdőnek pedig egyszerre példakép és leküzdendő akadály a házaspár. A két generáció másként gondolkozik az érvényesülésről, a művészetről, arról, hogy mi az aktuális, a kortárs. Cocteau korában, az 1930-as évek végén a színház konkurenciájaként egyre nagyobb teret hódított a film. Mi ezt a kérdést a mába helyezzük, ezért a digitális, virtuális világ, a tömegmédia jelenik meg az előadásban. Verebes Ernő dramaturg maibbra hangolta ehhez a szöveget. Esther, a főszereplő egy bulvárszínház vezetője és színésznője, férje egy bizonyos nemzeti színház nagy bölénye, de mi nem az ő valós világukban, lakásukban, otthonukban, hanem egy absztrakt térben látjuk majd őket. Ezért is választottam díszlettervezőnek korunk egyik legjelesebb képzőművészét, Bukta Imrét, mert – összhangban a darab szellemiségével – szeretném minél inkább az absztrakció felé vinni a látványt is.
A szerelmi háromszög bizonyos értelemben csak ürügy, hogy a kulisszák mögé lássunk – ezen most a színészek lelkét értve.
– A történetben tulajdonképpen minden olyan, mintha Esther tudatalattijában öltene testet, mintha minden ennek a nőnek a lelki projekciója volna. Másképpen fogalmazva: Esther számára ez az egész egy élveboncolás, ahol ő maga végzi a boncolást önmagán.
A nagy színész csak a színpadon színész – mondja Esther.
– Az ócska színész pedig a színpadon kívül is szerepet játszik. A csavar éppen abban van, hogy sosem lehet pontosan tudni, hogy a szereplők most éppen szerepet játszanak, vagy a darabbeli magánéletüket élik. Szembe kell nézniük azzal, hogy minden csak szerep. Mindezt akkor tudjuk hatásosan megmutatni, ha nem csúszunk bele a realista színjátékba, mert különben minden ellaposodik, és elvész a cocteau-i szürrealizmus, márpedig attól lehet az egésznek valami tágabb dimenziója.
Mi volna a darab műfaja?
– Nehéz kérdés. Mondjuk: szürrealista melodráma. Cocteau nagyon szentimentális ember volt, az érzelmek túlfűtött ábrázolása jellemzi ezt a művét is, és még valami, ami nagyon fontos: a derű. A Szent szörnyetegek figurái csak akkor működnek, ha van a színészekben kellő önreflexió, egészséges önirónia, ha képesek ellépni egy kicsit a szerepüktől, és megvizsgálni azt, ami történetesen most éppen az a szerep, hogy ők színészeket játszanak. A színész az életben gyűjti az élményeket, emlékképeket raktároz el, azokból tud építkezni a szerepeiben. Benne van egy drámai helyzet – például egy veszekedés – kellős közepében, de képes kilépni belőle, és megfigyeli a jelenetet. „Elteszi” magának, hátha jó lesz még valamire. A darab figurái számára veszélyesen összecsúszik a privát és a szakmai életük, már maguk sem tudják, vajon nem egy-egy külön előadást provokálnak-e annak érdekében, hogy megfejthessék magánéleti problémáikat…
Esther egyetlen szempillantás alatt mindent elveszíthet, amit a szakmai és a magánéletében felépített, megszerzett.
– A tét az, hogy Esther is belebukik-e. A kezdő kis színésznő úgy átejti, olyan ringlispílbe ülteti ezt a nagy és tapasztalt művészt, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. De Esther ezen nem megsértődik, hanem húz egy merészet: a vetélytársnőjét nem eltaszítja magától, hanem éppen ellenkezőleg, befogadja, hogy kontroll alatt tartsa a dolgokat… Azt szeretném, ha a nézők végig Estherért izgulhatnának. Istenem, csak sikerüljön neki! Cocteau olyan meghatóan romantikus, hogy – ennyit elárulhatok – picit szentimentálisra faragott, ugyanakkor ironikusan kikacsintós, fanyar happy endet kerekít a végére. Ezt mi a Liane-t alakító Ács Eszter zenekarának, a Pegazusok Nem Léteznek egyik dalával még meg is fejeljük: „Társasjáték, mindenki lép / Egymás felé, ki tudja még / Mennyi van hátra, késő-e már / Vagy korán van még a búcsúzásra…”
Kornya István
(2017. december 08.)