Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. május 20. - Bernát, Felícia Napja

Vélemény

11.MITEM - Képes krónika VI.

A leláncolt idő felszabadítása – MÍTIKASZ-CSÚCS (Az Olümposz tetején), Troubleyn Laboratorium, Antwerpen, Belgium

Egészen különleges, gigantikus performansszal folytatódott a görög tematika a MITEM idei programjában. Jan Fabre nyolcórás „antikolt” rave-partiján vehettek részt a legkitartóbb színházbarátok, a szünet nélküli, grandiózus modern rituálé izgalmas kérdéseket vetett fel azokban, akik részesei lehettek az élménynek.

Félhomály, némi füst, néhány bársonycsuhás alak és hatalmas hárfa a kezdő színpadkép, a hárfamuzsikából lassan repetitív, elektronikus zenére váltunk, az apró, monoton mozdulatokkal induló koreográfia lépésről lépésre fokozódik eszelős csápolássá – az első egy óra végére eljutunk az eksztázisig, „love, peace, unity, respect” kántálják a táncosok a néző beavatását elősegítendő. Különös világba csöppenünk.

 

 

A belga „összművész” Olümposzhegy – avagy a tragédia kultuszának dicsőítése címmel 24 órás produkciót készített 2015-ben, a görög mítoszok és tragédiák sajátos olvasatát, amelynek a Berliner Festspielén volt a bemutatója. A Mítikasz-csúcs tulajdonképpen ennek egy részletét tartalmazza, amelyben az alkotók az antik történetek elmesélésével, költői szövegekkel, bacchanáliákat idéző tánckoreográfiákkal igyekeznek megteremteni az ókori rituálék atmoszféráját. „A Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) színpompás, illatos, halállal és vágyakozással teli látványosság, lakoma a sír szélén, a szépség és a szenvedély ünnepe, miközben a világ a vége felé tart. Ugyanakkor azonban rituális játék is, amely gondolkodásra késztet bennünket a jövőről.” – fogalmazza meg egy írásában Miet Martens, Jan Fabre dramaturgja. Az ötlet nem egyedüli, a huszadik század jeles avantgárd alkotói már kísérleteztek hasonlóan hosszú szertartásokkal, ilyen volt Robert Wilson hétnapos performansza Iránban a hetvenes évek elején (KA MOUNTAIN AND GARDenia TERRACE), vagy 1985-ben Peter Brook 9 órás Mahábhárata-előadása is. A flamand művész, Jan Fabre a „görögség” lényegének megragadására tett kísérletet ebben a gigantikus opuszban.

A Mítikasz-csúcs nemcsak az előadás hosszát tekintve lépi át a korlátokat, hanem mindenféle szempontból „szakít” az idővel: a múlt és jelen között lépdelünk folyamatosan és egyfajta időtlenségben. A „genderfluid” Dionüszosz arra biztatja a nézőt, legyen „queer”, miközben a test, a testiség felszabadításáról beszél. Prométheusz beavat minket a különös alkuba, amit az istenekkel kötött: a tűzért cserébe megkapják a földiek illatait, amelyeket az Olümposz orrán érezhetnek. Megkapják a múlandóság szagát… Láthatunk többféle Oidipuszt, a sors visszafordíthatóságáról és a vakság metaforájáról mélázva, Antigonét, amint azt harsogja: a szabadság nem létezik (La liberté, ça n’existe pas! Fake freedom!). Láthatunk a testi élvezet legkülönfélébb módjait megjelenítő tánckompozíciókat, többször is megjelenik a sokértelmű szimbolikával bíró teknős hátán egy égő gyertyával, de felcsendül Eric Satie gyönyörű elmúlás-zenéjének variációja Alma Auer hárfajátékában, szóval sokféle impulzus éri a nézőt a nyolc óra folyamán, míg eljutunk oda, hogy Dionüszosz kihirdeti Woodstockra hajazó programját: „A világot a béke, a szerelem és az egység helyévé változtatom.” A nyolc óra végén pedig ugyanarra az eksztatikus koreográfiára csápolhat a kitartó közönség, amellyel indult az olümposzi etap. A leláncolt idő felszabadult.

Vajon tényleg ilyen lehetett egy Dionüszia, ahogy Jan Fabre ábrázolja, néhol egészen nyersen megmutatva a puszta testiség, a szexualitás eksztázisát? Vajon képesek vagyunk-e valaha úgy érzékelni a világot, ahogy a görögök tették hajdanán? – merül föl a kérdés az emberben. Ezen a ponton idézném Végh Attila költő, filozófus szavait, aki a MITEM korábbi kerekasztal-beszélgetésén Theodórosz Terzopulosz Bakkhánsnők-rendezése kapcsán a lét intenzív átéléséről beszélt. Azt fogalmazta meg humorosan, hogy amikor egy ismerőse egy szexorgia élményét úgy jellemezte, ezt élhették át az ókori görögök egy Dionüszián, akkor azt mondta neki: na, ez biztosan nem lehetett olyan, mint az, hiszen egy orgiából hiányzik a szellemi háttér. Ugyanakkor a filozófus hozzátette: a Terzopulosz-féle Bakkhánsnők már csatornát nyit ahhoz az ősélményhez. 

A megértés nehéz és bonyolult a ma embere számára, ezért is izgalmas dolog felfedezni újra és újra a görögséget, a görög műveket, ennek illusztrációjaként ismét Végh Attilát idézném a Nemzeti Színház művészeti lapjában is megjelent esszéjéből: „A görögöktől pedig immár azt kell eltanulnunk, hogy a borzalom és a szépség levegője között feszülő vitorlát hogyan kezeljük, hogy az utazásnak legyen valami értelme, vagy legalább tétje. Bevezetés a metafizikába című írásában Heidegger hívta föl a figyelmet az Antigoné híres kardalának helyes értelmére. A görög szövegrészlet így szól hozzánk: polla ta deina, kuden anthrópu deinoteron pelei. Emlékszem, általános iskolai osztálytermünk falán vörös betűkkel virított a szokásos fordítás: Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb. A deinosz jelentése azonban nem ilyen egysíkú. A szöveget így is fordíthatjuk: Sok van, mi borzalmas, de az embernél nincs borzalmasabb. Hogy melyik megoldás a helyes? Egyik sem. A szövegkörnyezet illusztrálja az ember deinosz-jellegét: a természet vad, szilaj erőit megzabolázó lényként tekint rá. Az ember tehát olyan lény, amely egyszerre csodálatos és rettenetes, hiszen ő a borzalom és az otthonos közti átmenetben lakik. Megszületik, és megtörténik vele a borzalmak létvihara közt a csodálatos élet.” (Végh Attila: Halálcsillag, Szcenárium XII/1.)

A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó folytatásában a magyar-török kulturális évad részeként érkezik két török produkció: április 18-án, csütörtökön látható a Háború és béke Isztambulból, majd 20-án a török államalapítás korszakát felidéző Államanya ankarai előadását is megnézhetik az érdeklődők, utóbbi előadás főszereplője a nemcsak színpadról, hanem filmes és sorozatszerepeiről is ismert Nusret Şenay, akit talán jónéhányan láthattak a nálunk is bemutatott Tűz és víz című sorozat egyik kisebb szerepében. Ezek mellett április 19-én María Luisa címmel egy kortárs spanyol író és rendező produkciója is érkezik a MITEM-re, amelynek legvégén igazi világszínházi csemege lesz április 27-én és 28-án Alessandro Serra világpremierje, a Tragédia/Oidipusz éneke, amely – ahogy a cím is jelzi – ismét a görög antikvitás felfedezésére hívja a nézőket.

 

Ungvári Judit

(2024. április 16.)