Megrázó pillanatok, felkavaró szenvedélyek, a boldog-boldogtalanság figurái, finoman groteszk humorral átitatott helyzetek, lírai látlelet a szerelemről. Így lehetne összefoglalni a márciusban eltávozott rendezőnagyság, Rimas Tuminas hattyúdalát. Az Anna Karenina előadását Izraelből hozta el a MITEM-re a Gesher Színház, amely először járt itt, de remélhetőleg nem utoljára.
A litván származású rendező – mint kiderült – az utóbbi két évben a Gesher Színházban dolgozott, ami szinte szimbolikusnak tekinthető, hiszen a színház neve hidat jelent, így egyfajta közvetítő szerepet játszanak a kultúrák között. Ahogy megtudhattuk az előadás utáni közönségtalálkozón, eredetileg (mintegy harminc éve) orosz nyelvű színháznak indultak Tel-Avivban, de ma már elsősorban héberül játszanak, illetve a színészeik között is kevés az orosz ajkú. Az izraeli teátrum mindenesetre befogadta a moszkvai Vahtangov Színház egykori művészeti vezetőjét, aki nyilvánvalóan egyfajta menedéket keresett náluk. Sajnálatosan korai halála (72 éves volt) előtt egy olasz társulattal is dolgozott, de lényegében a most látott Anna Karenina tekinthető a varázslatos színpadi világú rendező hattyúdalának.
Ebben az erős érzelmeket megmozgató előadásban Tuminas a színpadképet egészen a minimumra fosztotta: mindössze egy nagy épületteret sejtető folyosót és néhány padot láthattunk, és döntően a színészi játékra fókuszált. Jól tette, hiszen a társulat tagjai egytől egyig remek alakításokkal kápráztatták el a közönséget. Aki emlékszik a korábbi évek MITEM-jein szerepelt Tuminas-előadásokra (főként a Jevgenyij Anyegin vagy Ványa bácsi jó példa erre), könnyen felfedezhette a rendezőre jellemzőstílusjegyeket: a belső szenvedélyektől fűtött lírai finomságot, amelynek melankóliáját minduntalan átszövi a kedves, leheletnyit groteszk humor (számomra a Ványa bácsi párbaj-jelenetének burleszkje felejthetetlen marad). Ilyenben itt sem volt hiány, elég, ha csak Kitty (Roni Einav) és Levin (Miki Leon) „lakberendezési” epizódját idézzük fel, amelyben a frissen házasult asszonyka – itt is szinte burleszk humorral – egyre nagyobb virágosládákat cipel be a nappaliba, miközben a férj egyre kényelmetlenebbül feszengve érez rá a szerelemből házasságba váltó párkapcsolat problémáinak províziójára. Néma jelenet, de nagyon kedvesen és szórakoztatóan tudósítja a nézőt, hogy a boldogságtérképen bizony vannak ilyen helyek. Mint ahogy vannak olyanok is, mint a nyitójelenet házaspárja (Sztyiva: Alon Friedman, Dolly: Karin Seruya), amellyel éppen a megcsalás-megcsalatás pillanatában találkozunk. Tőlük rögtön az elején megkapja a néző ugyanezt a bájos drámaiságot: egyszerre nevetünk a férj esetlenségén és tudjuk szánni mindkettőjüket ebben a kapcsolatban, hiszen a sok gyerek közé beszorult asszonysors, de az izgalmak után sóvárgó férfivágyak is részei az életünknek – hány ilyen tönkrement párt láthatunk ma is… Tuminas nagy érdeme, hogy ezeket a boldogság-boldogtalanság-verziókat rendkívül emberien és szépen mutatja meg.
Ugyanígy a főhősöknél is, Anna Karenina (Efrat Ben-Tzur bravúros játékával) olyan pontosan járja be azt az utat, ahogy a szenvedély elpusztítja önmagát, hogy azt csak csodálni lehet. A kitűnő színésznő drámai erejét leginkább az első felvonás végén érezhetjük, amikor a Vronszkijjal való találkozás valcerének visszatérő dallamát halljuk, miközben feszülten és mozdulatlanul ül – zsigerileg érezhető a belső pusztító erő. Kiemelkedően jó még Karenin (Gil Frank) figurája, ebben a rendezésben és játékban a megszokotthoz képest egy szerethetőbb szereplőt kapunk, hangsúlyosabbá tételével érthetővé válik ebben a viszonyrendszerben a férj nézőpontja is, aki a társadalmi helyzet megőrzéséhez való beteges ragaszkodás okán képtelen változtatni. Ilyet is látunk nap mint nap.
Furcsamód Anna alakjában mintha Rimas Tuminas belső világa is életre kelt volna. A szenvedély elvégre az alkotásra is értelmezhető. Talán nem szentségtörés azt mondani, hogy biztosan nem véletlen, ahogyan itt ábrázolta ennek a folyamatát, ami mély sérüléseket okoz a lélekben, ha valakit elsöpör ez a vihar. Mindegy, hogy szerelem vagy alkotó-teremtő erő, az önátadás nagyon sok áldozattal jár, s itt, az előadás zárójelenetében ennek a drámáját is megérezhetjük, méghozzá elementáris erővel. Anna kilépése a világból egyszerű és katartikus, szinte táncszínházi epizód, ahogy végül magzatpózba gömbölyödik. Köszönjük, hogy ezt még láthattuk…
Ungvári Judit
(2024. április 13.)