Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. február 28. - Elemér Napja

Portré

Portré • Horváth Lajos Ottó

Belmondóval kezdődött - Horváth Lajos Ottó az agyonterhelés hasznáról, a pimaszság vádjáról, Sanyika modelljéről, valamint a négy és félről

Széles skálán mozog. A Nemzeti Színházban ő játssza – többek között – Dobó István, Pilátus, gróf Teleki Pál és Capulet szerepét. Az Üvegtigrisben Sanyikát alakította, a Most vagy soha! című filmbeli figurája egyelőre még titok. Márciusban a Magyarország Kiváló Művésze díjat vehette át. Horváth Lajos Ottóval beszélgettünk, aki a 2022/23-as évadban a Rex, az Agón, a Rómeó és Júlia, A kassai polgárok, a Tizenhárom Almafa, a Caligula helytartója, az Egri Csillagok, a Csíksomlyói passió és a Vitéz lélek című előadásokban látható.

 

Jelenet a Rómeó és Júlia című előadásunkból

 

Ma este mit játszik?

– Ma nem játszom, a kaposvári egyetemisták vizsgáját nézem meg. 

Tanította őket?

– Őket nem, de amikor 2010-től 2013-ig a Pesti Magyar Színházban játszottam, ott másfél évig, később a Kaposvári Egyetemen is másfél évig tanítottam. Aztán visszakoztam. 

Ritka interjúinak egyikében azt mondta erről: az első helyen áthidalhatatlannak érezte a távolságot a diákok élethez, szakmához való viszonya és a sajátja között, Kaposváron pedig nem tudott a színházi munka mellett kellő időt és figyelmet fordítani a diákjaira. 

– Azért is nehéz a tanítás, mert csupa-csupa ellentét. Aki mondhatná és mondania kellene, olyan elfoglalt – hiszen jelese a szakmájának –, hogy nem tud jól, illetve érdemben foglalkozni tizenvalahány gyerekkel. Fel kellene adnia arra az időre a saját munkáját, megszakítani a pályáját, hogy a tanításnak éljen. Azoknak viszont, akik tanulnának tőled, az a jó, ha megfigyelhetnek, miközben dolgozol. Az igazi tanítás te magad vagy. 

Saját diákévei és tanári tapasztalatai alapján hogy látja: lehet a színészetet tanítani?

– Van, ami tanítható, de arra nem kell ilyen sok időt szánni, szerintem az öt év túlzás. Amit meg lehet tanítani, azt négy év alatt is lehet. Annak idején mi két évet bent töltöttünk a főiskolán, aztán az osztályunk harmadévtől a Madách Színházba került gyakorlatra. A saját vizsgáinkra is készültünk, s közben a Madáchban figyeltünk, tanultunk. Nem lehet megmondani péntek este, hogy egész héten mit tanultál, de amit láttál, az leülepszik benned. Tehetséget nem lehet tanítani, hozzáállást lehet mutatni. 

– Észreveszi, amikor munka közben a fiatalok figyelik? Kérnek tanácsot öntől, beszélget, foglalkozik velük?

– Ha kérdeznek, válaszolok, de nekem nem feladatom őket irányítani a színpadon, arra ott van a rendező. Az rossz, ha valaki kétfelől kapja az ívet a színpadon, netán több felől, mert mindenki segíteni akar. 

A rendezőnek is csak akkor mondja el az ötleteit, ha megkérdezi?

– Rendezővel dolgozni, az másik helyzet. Van, aki igényt tart rá, és van, aki nem. Aki nem, arról lepattansz, mint a falról. Felesleges kísérletezni, ott máshogy zajlik a próba. 

Márciusban mutatták be Valerij Fokin rendezésében a Rex című darabot. Ebben LeeWei Kaplant, az ENSZ legendás főtitkárát alakítja, aki százharmincadik születésnapát már nem szeretné megélni, de a „rendszer” mesterségesen életben tartja, és ő maga a neki szentelt múzeumban egy vitrinben van kiállítva. Kaplan egyesítette az emberiséget, és most szembesül mindazzal, amit a bolygó boldogításáért tett. Megjelennek előtte életének tanúi: szerelme, barátja és vetélytársa, és kiderül, hogy talán minden másképpen volt, mint azt a nagy ember a hatalom csúcsán képzelte. Kaplan az előadás nagy részét a vitrinben tölti. Nagyobb kihívás ennyire leszűkített térben játszani?

– Zárt helyen vagyok, amelyet falak vesznek körbe. Mint kiállítási tárgy létezem, egy üvegfalú dobozban vagyok. A szűk tér nem okoz pszichés terhelést, a világítás miatt viszont leginkább csak magamat látom. Tükröződik a plexi fal, nem látok ki, csak bizonyos részeknél érzékelem a nézőket. Kilencven százalékban magammal kell szembe néznem. 

 

Jelenet a Rex című előadásunkból

 

Fokinnal már 2016-ban, a Krokodilus című darabban is dolgoztak együtt. Ő milyen módszerrel dolgozik? 

– Ő inkább a Mejerhold-módszert alkalmazza, de mélyen otthon van a Sztanyiszlavszkij-módszerben is. Nagyon fontos számára a tér, a térben való elhelyezkedés – úgy a tárgyaké, mint az emberé –, a test, a mozdulat, a mozdulat ereje, a hangok, a ritmus. Ez a csontváza az előadásának. Mintha egy őshüllőnek először a csontjaiból raknánk össze a vázát, és utána húznánk rá a bőrt. Fokin nagyon nagy mester. 

Melyik típusba tartozik? Akivel lehet közösen ötletelni vagy aki irányít és megmondja, hogy mi a feladat?

– Inkább aki irányít. Természetesen lehetnek gondolatok, kérdések, de Fokin a maga „zenéjét” akarja visszahallani, ahogy ő azt elképzelte. Előbb-utóbb odavezet téged, ahová ő szeretné. Én ezt viszonylag korán levettem, és megpróbálom azt játszani, amit ő látni és hallani akar, ami engem se a Krokodilusnál, se a Rexnél nem lepett meg, mert annak idején dolgoztam Taub Jánossal, aki szintén nagyon erős irányítás alatt tartotta a színészeit. Egészen a mozdulatokig lecsupaszítva. 

Tíz éve a Nemzeti Színház tagja, jelenleg kilenc előadásban játszik – sokféle figurát vesz magára. Mikor kezd el készülni egy-egy előadásra?

– A színháznak óriási a repertoárja, ezért egy-egy előadást viszonylag ritkán tudunk játszani. Néha egy, másfél hónap is eltelik, mire újra előveszik egyik vagy másik darabot. Ilyenkor az előadás előtt felújító próbát tartanak, tehát aznap előadjuk háromtól hatig, és utána a nézőknek este héttől. Ettől függetlenül, amikor tudom, hogy pénteken mit játszom, már szerdán óhatatlanul elkezd foglalkoztatni.

Fel-felidézi magában a szöveget?

– Tőlem az utcán bárki kérhetne bármelyik előadásból részletet, nem tudnék idézni. 

Miért? A helyhez, a mozgáshoz köti a szöveget?

– Nem tudom megmondani. A színészember általában ilyen. Hiába kérdezik meg a villamoson a tíz éve játszott nagymonológjáról, nem tudja elmondani, mert nincs rajta a jelmez, nincs ott a térben. Napokkal az előadás előtt inkább helyzetek jönnek elő, valami, amivel birkózol, amit nem tudsz megoldani. Ez lehet egy ritmus, gesztus. Bíbelődsz vele. Ha ilyenkor szöveget akarok kapcsolni hozzá bajban vagyok. Amikor belenézek a példányba, akkor jövök rá, hogy – aha, itt van egy ámde, így egészen más értelme van! Azért nem tudtam érzelmileg megoldani, mert elfelejtettem ezt a szót. Ilyenekre is rájössz néha, akár két év után is. 

Csupa komoly, tragikus szerepeket játszik. Szeretne másfelé is elmenni, például komédiákban színpadra állni? 

– A Nemzeti Színházban van vígjáték? Bocsánat, egy van, a Házasság Palermóban. Tudom, hogy Vidnyánszky Attila keresi a lehetőségeket, hogy értékes vígjátékokat adjunk elő... Ha fiatalon megkérdezték volna, hogy mit szeretnék játszani, akkor természetesen azt mondtam volna, hogy nagy, veretes szerepeket. Játszottam vígjátékokban is, de nem a Nemzetiben. A De mi lett a nővel? című darabbal bejártuk az országot. A Nemzetiben néhány derűsebb előadásban is szerepeltem, ilyen volt például a Szeszélyes nyár, és néha a tragédiákban is volt egy-egy komikus pillanatom. 

 

A Szeszélyes nyár című előadásban Schnell Ádámmal

 

Csehov-Kiss Csaba De mi lett a nővel? című darabját húsz évig több mint háromszázszor játszotta Gyabronka Józseffel és Honti Györggyel. Melyik előadásra emlékszik vissza szívesen? 

– Moszkvában, a Művész Színházban oroszul adtuk elő. Nagyon kellett figyelni, mert ha esetleg valamelyikünk rontott volna, nem tudjuk, hogy hol tartunk, nem tudunk segíteni. Óriási siker volt. Az előadás után volt egy beszélgetés, ahol szakmabeliek is ültek. Amikor kérdéseket tettek fel nekünk, mi néztünk a tolmácsra, akit egy idő után megkértek, hogy engedje meg, hogy velünk beszélgessenek. Nem hitték el, hogy mi nem tudunk oroszul. Meggyőződésük volt, hogy orosz felmenőkkel rendelkezünk, és a kiejtésünk alapján azt is meg tudták mondani, hogy honnan származunk!

Előadás után átbeszélték a kollégákkal a darabot?

– Nemhogy megbeszéltük, vérre menően veszekedtünk, annyira fontos volt számunkra. Mindenféle kifogásokat, észrevételeket tettünk attitűdökről, ritmusról, gesztusokról. Szerintem tizenöt évig öltük egymást, aztán már nem. Néha úgy összevesztünk, hogy alig tudtunk kibékülni.

A nagysikerű előadások után?

– Igen. 1991-től 2010-ig szabadúszó voltam, keresztül-kasul bejártam az országot, mindenhol darabokra szerződtem. Akkoriban abszolút jellemző volt, hogy előadás után leültünk, átbeszéltük az előadást és „megváltottuk” a világot. Ma már ez nem így van.

A főiskola után 1989-ben Szolnokra szerződött, majd két év múlva szabadúszó lett. Miért hagyta ott a biztonságot jelentő kőszínházat? Annyira jól ment a szekér?

– Senki nem tudott rólam semmit. Fiatal voltam és dühös, mert többet akartam dolgozni. Úgy éreztem, Szolnokon elvesztegettem két évet, mert nem terheltek eléggé. Visszatekintve, nem volt igazam. Az a két év erős támaszt adott, sok mindent tanultam ott. Jókat játszottam, de azt gondoltam, azt a szerepet is nekem kellett volna játszani, meg ezt is, meg azt is. Elégedetlen voltam, és eljöttem. 

Bejött a számítása? 

– A szerződéskötésnél Schwajda György azt mondta, hogy kezdik megszokni a pimasz stílusomat, és jövőre is számítanak rám. Jót akartak, finoman és okosan jelezték, hogy rosszul gondolkodom, maradjak. Még terheltek is, csak nem terheltek agyon, ahogy szerettem volna, ezért inkább beleugrottam a semmibe. Később csatlakoztam egy színészügynökséghez, nem volt rossz társaság: Mensáros László, Eperjes Károly, Bánsági Ildikó, Gáspár Sándor is tagja volt. Nekem nehezebb volt munkát szerezni, mint nekik, de azért lassan szaporodtak a feladatok.

Akkor már visszavett a pimaszságból?

– Schwajda nevezte pimaszságnak, én inkább egyenességnek mondanám. Nem szeretek alakoskodni, pacekból fogalmazok. Kétségtelen, hogy a pályám elején nem volt jó hírem, vagabundnak tartottak. Azóta ez megváltozott. 

 

Jelenet a Caligula helytartója című előadásunkból  (az előtérben Bodrogi Gyula)

 

2001-ben mutatták be az Üvegtigrist, amelyben Sanyika szerepét játszotta. A film óriási sikert aratott, azóta kultuszfilmmé vált. Volt olyan néző, aki leírta, hogy évekig azt hitte, Sanyit nem színész játszotta, hanem egy értelmi fogyatékkal élő ember kért fel a rendező. Teljesen ledöbbent, amikor legközelebb más szerepben látta Önt. „Ez is azt bizonyítja, hogy mennyire hihetetlenül zseniális és tehetséges színész, csupán elismeréssel és tisztelettel tudok róla beszélni!” Hogyan született meg Sanyi figurája?

– Éppen indultunk nyaralni a családdal, amikor Rudolf Péter elhívott a szereplőválogatásra, ahol nagyon sokan voltak, és mindenkit, mindenféle szerepre megnéztek. Az esélytelenek nyugalmával léptem be, aztán utaztunk is tovább a Balatonra. Már lementünk fürdeni, és a vízben mondtam a családomnak, hogy ritkán hívnak szereplőválogatásra, és most olyan hirtelen kellett elmenni, szerintem nem is voltam jó. Ott jöttem rá, hogy mit kellett volna csinálni. Balatonaligán nőttem fel, ahol gyerekkoromban az üdülőben akkor még szellemi fogyatékosoknak hívott embereket foglalkoztattak. Nagyon helyes, édes figurák voltak, és volt köztük egy Imje nevű férfi, akivel én naponta találkoztam. Azonnal megmutattam a családnak, hogy a szereplőválogatáson Imje hogyan viselkedett volna. Tetszett nekik, és azt mondták, hívjam fel Pétert, hogy szeretnék még egyszer elmenni. Dehogy mondok én ilyet! De két nap után se hagyott nyugodni a gondolat. Végül felhívtam, szabadkoztam egy fél órát. Péter azt mondta, hogy még bőven tart a válogatás, menjek, várnak. Meséltem nekik Imjéről, és megmutattam, hogy bizonyos helyzetekben, hogyan reagált volna. Nagyon megfogta őket. 

Szakmailag milyen hozadéka volt a szerepnek?

– Színházi kollégáim javarésze nem tudta, hogy én vagyok Sanyika, egyikőjükkel már hetek óta dolgoztam együtt, amikor kiderült számára, hogy én alakítottam. Nem hitte el. 2000-től 2020-ig három filmben játszottam: az Üvegtigris 1-ben, 2-ben és 3-ban. A színház sem pezsdült fel körülöttem, mert azt sem tudták, hogy én létezem. Mivel nem szeretem a megkülönböztetett figyelmet, így azzal is jól elvoltam, hogy nem ismertek fel az utcán. 

Legutóbb a Petőfiről és március 15-éről szóló Most vagy soha! című filmben forgatott. Ott kit játszott?

– Azt nem mondhatom meg. Hálás szerep, egy rossz fiú, a fikciós vonal főszereplője, de benne van a szerződésemben, hogy nem beszélhetek róla. Nagyon jó volt forgatni a filmet, ennek ellenére én a színházat jobban szeretem. 

Mikor döntötte el, hogy színész lesz?

– Ötéves koromban. A tévében láttam Belmondóval a Cartouche című filmet. Annyira hatott rám, hogy utána két napig sírtam. Anyukám semmivel nem tudott megvigasztalni, aztán elkezdett arról beszélni, hogy az emberek nem haltak meg a filmben, színészek játszották el őket, akiknek ez a munkájuk. Igen? Akkor én is ezt szeretném csinálni! Talán nem akartam meghalni. Az általános iskolában a továbbtanulás idején mertem először arról beszélni, hogy színész akarok lenni. Az osztálytársaim kinevettek, a tanárok viszont felbuzdultak rajta, és azt mondták, hogy „akkor év végén te mondod a verset”.

Elsőre felvették a Színművészeti Főiskolára?

– Nem. Négy és feledjére. 

Tessék?

– Negyedszerre is kirúgtak, aztán visszahívtak. Akkoriban a Nemzeti Stúdiót Bodnár Sándor vezette, aki rendezett egy vizsgaelőadást. Elsőéves voltam, és Bodnár betett a harmadévesek előadásába. Utána kaptam egy táviratot a főiskoláról, hogy visszahívnak a felvételire.  

Valaki látta az előadást?

– Vámos László. Hát így történt. 

A lánya, Horváth Julianna is színésznő lett. Mit szólt hozzá, támogatta a döntését?

– Amikor először beszélt erről, akkor én rosszul reagáltam. Nem akartam, nem ajánlottam neki, mert tudtam, hogy ez túl nagy súly. Utána nem is említette nekem többet. Később átgondoltam, és rájöttem, hiába ellenkezem, mert amikor én akartam színész lenni, nekem is mondhattak bármit. Volt egy csörténk, de aztán megbékéltünk. Azóta többször láttam, kiváló színésznő lett belőle.

Hogyan viselte, hogy a járvány idején nem dolgozhatott?

– Egy idő után annyira maga alá temetett a színház, hogy jól jött a nyugalom. Otthon voltam, pihentem, kisimultak az idegszálaim. Az első két évadban hét próbaidőszakom volt, tíz hónap alatt hét bemutatóm. Hiába hívtak más munkákra, hosszú évekig ki se tudtam lépni a színházból. 

Eljött, amire fiatalon vágyott, terhelik rendesen. 

– Nem úgy gondoltam, hogy hatvanévesen terheljenek! A lányom mondta egyszer: „apa, te beépülsz a színház falaiba”.

 

Ozsda Erika

 | fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Horváth Lajos Ottó
 
Dobó Istvánként Az egri csillagokban


Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művész. Zircen született 1963-ban. Szirtes Tamás osztályában végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1989-ben. Játszott Szolnokon, majd 1991-től szabadúszó lett 1998-ig. Utána volt társulati tag a Győri Nemzetiben, Szolnokon, a Budapesti Kamaraszínházban, a debreceni Csokonaiban és a Pesti Magyar Színházban. 2013 óta a Nemzeti Színház társulatának tagja.

A Pécsi Országos Színházi Találkozón 2015-ben az Isten ostora, 2019-ben a Caligula helytartója előadásban nyújtott művészi teljesítményéért a legjobb ferfialakítás díjat kapta. 

(2023. május 4.)