Ötéves korában döntötte el, hogy színész akar lenni - mondta egy portré beszélgetésben, a Nemzeti Színház újságjában. A tévében látta Belmondóval a Cartouche című filmet. Annyira hatott rá, hogy utána két napig sírt. Anyukája semmivel nem tudta megvigasztalni, aztán elkezdett arról beszélni, hogy az emberek nem haltak meg a filmben, színészek játszották el őket, akiknek ez a munkájuk. "Igen? Akkor én is ezt szeretném csinálni! Talán nem akartam meghalni." Az általános iskolában a továbbtanulás idején mert először arról beszélni, hogy színész akar lenni. Az osztálytársai kinevették, a tanárok viszont felbuzdultak rajta, és azt mondták, hogy „akkor év végén te mondod a verset”.
A vershez, a versmondáshoz fűződő viszonyáról is beszélt kameránk előtt Horváth Lajos Ottó, és persze sok minden másról. A Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész színházunk meghatározó egyénisége. Szerencsésnek gondolom azokat, akik színpadon láthatják pontosan felépített, gondolatgazdag alakításait. Beleértve magunkat, akik ráadásként, a közös munka során beszélgethetünk is vele. Legutóbb hármas bravúrral ajándékozott meg minket. Három előadás hat estéjét mentette meg, beugorva váratlanul lebetegedett kollégája szerepeibe. Mindezt egy hét leforgása alatt. Így lett Dimanche úr a Don Juan-ban, Adolphe az Ők tudják, mi a szerelem-ben és Gróf Dubios-Schottenburg az Egy, kettő, három - Az ibolya című előadásokban. Lenyűgöző. Gratulálunk és köszönjük!
-eori
(2023. november 7.)
