Forró mezők
Móricz Zsigmond fűzős marhabőr csizmája ki volt állítva a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik kis termében. Csak a csizma. Annak az életeszménynek az „emlékműve” lett ez a posztamensre emelt és vitrinbe zárt csizma, amit a tulajdonosa egész életében következetesen megvalósított: járta az országot, és mindent megírt – hírlapi cikkben, riportban, novellában, regényben – amit hallott, látott és tapasztalt. A csizmák zseniális egyszerűséggel váltak a múzeumi környezetben az írói hivatás, az életmű hétmérföldes szimbólumává, kifejezve azt a habitust is, amire azt szokás mondani: ez az ember két lábbal áll a földön.
Ebben „csizmában” született a Forró mezők, Móricz krimije is. „Mostanában jártomban, keltemben, találkoztam közvetlen közelről a szenzációval – egy puskalövéssel, amely egy igen nagy vidéknek jóformán minden társadalmi rétegét felkavarta. Itt egészen furcsának éreztem azt, hogy valahogy mindenki detektívvé lett...” – nyilatkozta az író 1928-ban a Pesti Naplónak, ahol folytatásokban jelent meg a regény. Hamar Péter irodalomtörténész pontosan felderítette, hogy mi volt az a „szenzáció”. Az író 1927-ben járt Nyíregyházán, és vendéglátói meséltek neki egy helybeli birtokos meggyilkolásáról, és azonosíthatók a regény alakjainak modelljei is (akik nemigen repeshettek az örömtől, amikor a közállapotokat őszintén feltáró regény lapjain magukra ismertek).
Móriczot rendkívüli módon foglalkoztatta a nemes ponyva kérdése. Hogyan lehetne jó művekkel sokakhoz szólni? (Nem elhanyagolható szempontja volt az is, hogyan lehetne sok könyvet eladni, lévén, hogy kizárólag írásból élt és tartotta el a családját.) „Legalább még sosem láttam, hogy az irodába menő lányok a villanyoson Homéroszt olvastak volna. Nem, ők detektívregényt olvasnak” – írta.
Móricz is tett egy próbát, és megírta a Forró mezőket, amelyet az irodalomtörténet nem a legjelentősebb művek között tart számon. Bár kortársai felismerték a detektívregény erényeit, közönségsikert nem aratott. Móricz ugyanis képtelen volt meghazudtolni önmagát – az olvasó hamar rájön, hogy a szerző nem tartja magát a krimi műfajának szigorú szabályaihoz. Bár mesterien adagolja az információkat, fenntartja az izgalmat, de nincs egyetlen nyomozó (mindenki az), akivel azonosulhatnánk, aki feltárja a bűntényt, hogy a világ rendje (legalább egy pillanatra) helyre álljon. A regény „detektívje” maga az író, akinek a krimi csak ürügy, hogy az egyedi esetnél nagyobb ügyet tárjon fel: a vidéki birtokosok, a dzsentrik világának agóniáját. Ahogy a korszak tekintélyes kritikusa, Kárpáti Aurél találóan megállapította: „itt nem a mesén fordul meg a dolog, hanem az élet-ábrázolásnak azon a szuggesztív művészetén, amely a Forró mezők alakjait, helyzeteit, rejtett szálait, logikáját, miliőjét, egész atmoszféráját eleven valósággá testesíti”. Ha viszont így olvassuk a művet, és nem detektívregényként – amelynek műfaját Móricz kortársai, Agatha Christie vagy Conan Doyle fejlesztettek tökélyre –, szomorú tanulságokkal teli felfedezőútra indulhatunk a forróságtól fülledt és portól gyötört magyar vidékbe, ahol gyilkosság történt…
A Forró mezők könyv alakban először 1929-ben jelent meg, majd kibővítve tíz év múlva újra. Két film is készült belőle (1948, 1979). Berettyán Nándor átdolgozásában és rendezésében először kerül színpadra Móricz egyetlen krimije.
Kornya István
(2020. október 27.)
