Forró mezők, hidegzuhany

Hogyan próbál két fiatal színész – egy pár – nem belebolondulni abba, hogy hónapokig nem léphetnek színpadra? Milyen erőforrások és mellékhatások kísérték a karanténéletet? Önkénteskedés, nagyregények, rituális filmkritika – gyorsjelentés a bezártság napjairól. Egy teljes évszakot éltünk meg a kényszerű bezártságban, de talán ilyen időtávlatból is emlékeznek, milyen pillanatban kellett maguk mögött hagyni a színházat…

Barta Ágnes: Nagyon vártam az évadnak ezt a részét, több bemutatóra nem készültem, de előttünk volt a Nemzetiben a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, a MITEM, ami mindig izgalmas szakmai találkozás jeles külföldi előadásokkal. És végre élhettem volna az általam nagyon szeretett színészéletet: napközben töltődni, aztán este színpadra állni. Általában sok időt, napi 10-12 órát töltünk a színházban, az évad első felében az egész napos próbák után jön az esti előadás, és csak késő este érek haza. Most jöttek volna azok a hónapok, amikor mindennek a színpadi begyakorlása, elmélyítése következett volna. Ráadásul nagyon vágytam is a játékra, mert éppen a járvány előtt lebetegedtem, és Szász Juli kolléganőm ugrott be helyettem az Egri csillagokba, és már vártam a visszatérést.

Mészáros Martin: Engem szó szerint drámai pillanatban ért a karantén, hiszen Berettyán Nándor rendezését, a Móricz Zsigmond Forró mezők című krimijének premierjére készültünk, amikor „haza kellett mennünk”. Már véget ért a próbafolyamat, a sajtónak szervezett fotós próbán is túl voltunk, és izgatottan vártuk a bemutatót… Hidegzuhanyként ért bennünket, hogy nem játszhatjuk el azt, amire azokban a hetekben minden idegszálunkkal készültünk. Mintha egy úszónak a rajtkőről kellene újra az öltözőbe menni.

A hidegzuhany után mihez kezdtek a hirtelen jött szabadidővel?

Barta Ágnes: Kezdetben, amikor még nem indult el a Nemzeti Színház online adásfolyama, és szabadságon voltunk, ránk tört a lelkiismeret-furdalás: mi itthon ülünk, és fizetést kapunk, amikor sokan elvesztik az állásukat vagy a bevételeiket, és rengetegen kerülnek kiszolgáltatott állapotba. Ezért elhatároztuk, hogy nem ülünk otthon tétlenül, és bejelentkeztünk a IX. kerületi önkormányzatnál – ahol lakunk –, hogy szívesen vállalnánk önkéntes munkát.

Mészáros Martin: Bevásároltunk idős embereknek, maszkot, fertőtlenítőt, egyebet hoztunk-vittünk, éppen mire volt szükség. Ez nekünk is segítség volt, hogy ne bolonduljunk meg az albérlet négy fala között. Aztán elindult a Nemzeti online műsora, de az önkéntességet nem hagytuk abba.

Gyorsan át tudtak állni a színpadról az online térbe?

Barta Ágnes: Bárcsak olyan könnyedén menne ez! De egy fényképezőgéppel farkasszemet nézni egy kongó, rosszul bevilágított szobában nem ugyanaz, mint a közönségnek játszani. Hihetetlenül hiányzott a nézőkkel folytatott „párbeszéd”, miközben persze értem, hogy az online produkciókkal is a közönségünket szolgáltuk, és a rengeteg kedves visszajelzés is jól esett mindannyiunknak. A legtöbb színház hasonló műsorokkal állt elő, néha azért eszembe jutott, mi lenne, ha csendbe burkolódznánk, vajon mikor kezdenénk hiányozni a nézőknek.

Mészáros Martin: A szokatlan körülmények mellett nagy kihívást jelentett a műsorok kigondolása is. Feldolgoztuk a mostanihoz nagyon hasonló élethelyzetet, amikor 1918-ban kitört a spanyolnáthajárvány, és a színházak ugyancsak bezárni kényszerültek. Ágival egy sorozatot indítottunk a legendás színházi szerelmekről, ami természetesen izgalmas és szép téma. Katona József és Széppataki Róza szerelme mellett beleástuk magunkat egy „félig” színházi románc, Bara Margit és Gyarmati Dezső vízilabdázó legenda kapcsolatának rejtelmeibe.

Barta Ágnes: Martin még főzött is: Krúdy Gyula egyik novellájának olvasása közben összeállított egy remek húslevest. A költészet napjára a színész kollégákkal „soronként” közösen elmondtuk Babits Mihály Esti kérdés című költeményét, nagypéntekre pedig a Nemzeti társulatának 14 tagja egy rendhagyó, Korzenszky Richárd bencés szerzetes gondolatai által inspirált keresztúttal készült, az egyes stációkhoz személyes emlékekkel, számunkra kedves szövegekkel hangolódtunk húsvétra. Rám esett az utolsó állomás, amikor is Jézust a sírba teszik. Egy régi, titokzatos olvasmányélményemet idéztem fel: Bulgakov, A Mester és Margarita című regényének egy gyönyörű részletét.

A járvány első hullámán túl vagyunk, a sok nehézség közepette milyen erőforrásokat találtak ebben a rendkívüli helyzetben?

Mészáros Martin: Régóta terveztem, hogy elolvasok néhány fontos könyvet, és ha nincs karantén, biztosan nehezen találtam volna alkalmat arra, hogy kézbe vegyem Dosztojevszkijtől a Félkegyelműt vagy éppen Tolsztojtól a Feltámadást. A nagy olvasmányélmények mellett sok filmet néztünk, és a bezártság nélkül aligha tudtunk volna egymásra sem ennyi időt szánni: Ági szerepel a Mellékhatás című tévésorozatban, aminek az epizódjait szertartásosan néztük meg…

Barta Ágnes: Azért a „nagy rituálénak” az is része volt, hogy jól kielemeztük az alakításomat, és alaposan meg is kritizáltuk…

Mi volt a karantén legrosszabb mellékhatása?

Mészáros Martin: Magamon is éreztem a türelmetlenséget, de bevásárláskor bizony azt tapasztaltam, hogy elég egy figyelmetlen ember, aki túl közel hajol, vagy nem ügyel a maszkviselésre, és máris feszültség keletkezik. Emellett számomra külön nehézséget okozott, hogy a szokottnál is jobban el voltam zárva a rokonaimtól. Délvidéki vagyok, és a magyar–szerb határon egyáltalán nem lehetett átmenni.

Barta Ágnes: Én is aggódva hallgattam Szolnokon élő édesanyámat, aki tanárként meglehetősen elszigetelődött a karantén alatt. Ha volt egyáltalán valami haszna az elmúlt hónapok rendkívüli állaptának, talán az, hogy rádöbbentünk a családunk, rokonaink, barátaink fontosságára. Az autóforgalom két nap alatt visszaállt a régire, remélem, a környezetünkben élőkre jobban figyelemmel leszünk, mint korábban.

Lukácsy György  
Fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2020. augusztus 13.)