Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Szilágyi Zsófia

Detektívregényt a villanyosra!

(Móricz Zsigmond: Forró mezők)

Móricz Zsigmond lányainak visszaemlékezéseiből tudjuk, apjuk kimondottan mérges volt, ha krimiket olvastak: pedig a legidősebb lány, az ugyancsak íróvá lett Móricz Virág nemcsak olvasott, de angolból fordított is detektívregényeket. Ezek alapján azt hihetnénk, hogy Móricz Zsigmond harcolt a populáris művek, a ponyvairodalom ellen: szó sincs erről, inkább megérteni akarta, mire is vágynak az olvasók, és többször is megpróbálkozott vele, hogy olyasmit írjon, amit, ahogy ő fogalmazott, az irodába tartó lányok a „villanyoson” olvasnak.

Móricz Zsigmond 1921-ben Székely Aladár felvételén (forrás: wikipedia.org)

Az Est 1921. január 30-i számába írt egy cikket Sibilla-könyv, betyárregények, tündérhistóriák (Felette mulattató, érdekes és szívnemesítő butaságok. Milyen népkultúrát csinált a nyomda tegnapig?) címmel, amelyben azt vette számba, miket olvasnak mindazok, akik az iskolákon, irodalmi folyóiratokon és a komoly könyvkiadók kötetein kívül rekedtek. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy gyermekkorának „sok apró szemétnyomtatványa, a ponyvatermékek különös áradata”[1] még mindig ott van a parasztlányok világában. Hogy jobban megismerje a ponyvát, elolvasta a tündéres- és betyárhistóriákat, az Angyal Bandiról, Savanyú Józsiról, Sobri Jóskáról és Rózsa Sándorról szóló füzeteket, még Sibilla királynő jósló könyvecskéjét is. A cikkből nyilvánvaló: már akkor eltöprengett rajta, miként lehetne az íróknak a népi kiadványok piacára betörni úgy, hogy nem engednek a kelleténél többet az önmaguktól is megkövetelt színvonalból. Ma már nem gondoljuk a detektívregényt könnyű, olcsó műfajnak – krimiről akár doktori disszertációt is lehet írni, a történelmi krimiket pedig, akár Umberto Eco, akár Borisz Akunyin, akár, a legújabb időkből, Hász Róbert könyveire gondolunk, összetett, sokféleképpen olvasható és elemezhető alkotásoknak tekintjük. De Móricz korában még „leereszkedésnek” számított az, ha egy író krimiírásra vetemedett: és nem gondolták ezt másképp a Kádár-korszakban sem.

Nagy Péter, amikor a Forró mezőkről beszél, épp azt a popularitást lekezelő szemléletet példázza, amely szerint az írók, ha akarják, fél kézzel megemelik az „alul lévő” műfajokat: „Gyorsan, egyszerű eszközökkel pénzt keresni, s ugyanakkor megmutatni, hogy ez a hirtelen divatossá lett válfaj sem idegen neki – mindez vonzhatta és izgathatta képzeletét; így tudott ebből az irodalom alatti műfajból, amint hozzányúl, egyszerre irodalmi és eredendően magyar alkotást formálni.”[2] De ne képzeljük azt, hogy ez a szemlélet kizárólag a szocialista időszakra volt jellemző, Kárpáti Aurél 1934-ben hasonló módon fogalmazott: „felemeli és megnemesíti a lenézett műfajt, amelynek kereteit az irodalmi tartalommal tölti meg”.[3] Németh László megállapítása pedig, amely szerint „a legjobb magyar detektív- vagy akár ponyvaregényt is” Móricz írta meg a Forró mezőkkel, azért érdekes, mert utána a következőt teszi hozzá: „ezt aztán az anyag kellő ismerete nélkül is állíthatom.”[4] Vagyis ezekből a vélekedésekből úgy tűnik, nemcsak az „irodalom alatti” világba „kiránduló” szerzők nem kötelesek jól ismerni az éppen felhasználni kívánt műfajokat, de az ezeket megítélő kritikusok sem. Holott a kudarcok oka sokszor éppen ez a tájékozatlanság – még azt is kevesen tették meg, amit Móricz 1921-ben, hogy elolvasásuk után beszéltek ponyvakiadványokról. Persze, Németh László megállapítását árnyalja, hogy a modern magyar irodalomban valóban krimihiányt regisztrálhatunk: elszigetelt kísérleteket látunk ugyan (leggyakrabban Szerb Antal Pendragon legendáját szokták emlegetni krimikísérletként),[5] olyan szerzőt viszont, aki sorozatban írt volna detektívregényeket, nem találunk. De ez nem mentség a krimitől való tartózkodásra, hiszen Németh László kortársa volt Agatha Christie-nek, Sir Arthur Conan Doyle-nak és Georges Simenon-nak: a Forró mezőkről megfogalmazott véleménye elsősorban nem is ismerethiányt tükröz, sokkal inkább a Nyugat körüli szerzőknek a krimivel és a ponyvával szembeni, meglehetősen tartózkodó viszonyával magyarázható.

A Forró mezők olcsó kiadása, Athenaeum, 1929 (forrás: antikvarium.hu)

Bár kissé sommás és egyszerűsítő Varga Bálint gondolatmenete arról, hogy a Nyugat szerzői „élet és halál uraiként” lökték félre mosolyogva a krimit (miként, szerinte, az avantgárd szerzőket is), és pecsételték meg ezzel a műfaj magyarországi sorsát, azért nem teljesen jogtalanul állítja mindezt, ahogy ez már a Forró mezők kapcsán született írásokból is látszik. Ugyanakkor a Nyugat néhány 1940‑es és 1941-es számában a ponyvairodalomról lefolyt, a lap megszűnése miatt félbeszakadt vita azt mutatja, hogy bár sok tévedésük volt a megszólalóknak a detektívregényekkel kapcsolatban, azért számos fontos megállapításra jutottak a hiányzó magyarországi krimi kapcsán. (Még ha arról szó sincs, hogy, miként számos mai kritikus, szomorkodtak volna amiatt, hogy nem született meg a magyar krimi.) Nagypál István például a magyar jogrendszer sajátosságaiban látta annak okát, hogy azokat a külföldi detektívregényeket, ahol győz az igazság, megvalósul az „ártatlanság vélelme”, és a törvény előtt mindenki egyenlő, nálunk csak egzotikus, hihetetlen sztorikként lehetett olvasni: „A detektívregény már igényesebb műfaj: kétségtelenül az angolszász civilizáció terméke. Lényeges eleme abban az angol-amerikai jogszokásban rejtőzik, amely szerint bizonyítékok nélkül senkit sem lehet letartóztatni, s az ítéletig a vádlott éppoly egyenrangú fél, mint a bíró az emelvényen. Ez adja meg a lehetőséget arra, hogy bűnös és üldözője sok tekintetben egyenlő fegyverrel küzdhet, s a jó ügy bajnokát aránylag csekély mértékben támogatja a hivatalos hatalom. Ez a jogrendszer teszi nálunk többé-kevésbé exotikussá a detektívregényt is.”[6] Ez a Nyugat-beli ponyvavita egyébként a terjesztés és az árképzés kérdéseiből indult ki (Tolnai Gábor Könyvek a „ponyván” című írásával, az 1940/3‑as számban), aztán kanyarodott el a szórakoztató irodalom, az olvasmányosság, a „kiválasztottak számára íródott” művek, valamint a „tömegek olvasmányai” közt megképződött szakadék felé. Csupa olyan kérdés merült fel tehát, amely Móriczot egész életében foglalkoztatta. Sokszor tért vissza rá élete során, hogyan lehetne „újságkönyvet”, füzetes folytatásos regényt kiadni – a naplója tanúsága szerint minden oka megvolt rá, hogy abban bízzon, egyes művei sikeresek lehetnének a ponyván is. 1932-ben írta a következő, már a példányszám miatt is igen érdekes mondatokat: „Ha a filléres regénytárak százezer példányt értek el, el lehetett képzelni, hogy egy izgalmas és mégis művészi regénnyel szintén el lehetne érni ugyanezt a példányszámot. Bovary úr című regényemet 1917-ben háromszor nyomták újra, összesen 175.000 példányban. Játszva fogyott el. Egy példány sem maradt belőle.”[7] (Azért azt ne gondolja senki, hogy minden korszakban ilyen példányszámokat produkáltak a Móricz-kötetek: és Az Isten háta mögöttnek is egy speciális szövegváltozata fogyott el ekkora példányszámban, az Érdekes Újság Legjobb könyvek sorozatában megjelent, 63 oldalasra rövidített verzió.[8])

A Nagypál István cikkét tartalmazó Nyugat 1941. júniusi számának címlapja
(forrás: oszk.hu)

Érdekes, hogy a magyar krimi hiányáról és a magyar ponyváról gondolkodva Varga Bálint meg sem említi Móriczot – holott a Nyugat első nemzedékéből határozottan őt foglalkoztatta legjobban, miként lehetne olcsó könyveket előállítani és terjeszteni (az Athenaeumot is megpróbálta ilyesmire rávenni, a Kelet Népénél is ezzel próbálkozott), ahogy azon is sokat morfondírozott, terjeszthető-e Ady a ponyván, illetve azon, mit olvasnak a parasztlányok munka után vagy a hivatali alkalmazottak munkába menet. Míg új a szerelem című regényének egyik írói kitérőjében írta: „legalább még sose láttam, hogy az irodába menő lányok a villanyoson Homéroszt olvasták volna. Nem, ők detektívregényt olvasnak. Az ősi olvasó azonban, a kortárs, Odüsszeusz bolyongásait éppen úgy figyelte, mint a mai detektívregényt. Akkor ez volt az illetlen irodalmi szenzáció.”[9] Nemcsak betyárhistóriát írt annak érdekében, hogy széles tömegekhez jusson el, vagy szerkesztett Magvető címmel irodalmi antológiát, de az egyébként általa különösebben nem sokra nem tartott a detektívregénnyel is megpróbálkozott: ez volt a Forró mezők.

A Forró mezők már keletkezési dátumból is kettővel rendelkezik: első változata 1929-ben, második kiadása 1939-ben jelent meg, és az utóbbi nemcsak apró módosításokat tartalmaz, de egy teljes fejezettel bővebb az előbbinél. Hasonlóra van még példa az életműben, hiszen Móricz sosem tekintette véglegesnek művei szövegét, az alakítás jogát fenntartotta magának. De a Forró mezőknek nemcsak a szövege változott meg, a regény az elmúlt hetven évben többször műfaji kategóriát „váltott” – a megjelenésekor még fontosnak tartották, hogy krimiként is olvasható, aztán a szocialista időszakban a társadalombíráló dzsentriregények közé került. Ez utóbbit nem elsősorban az értelmezések igazolják, hanem (hogy maradjak a krimiterminológiánál) olyan közvetett bizonyítékok, minthogy ebből a regényből már 1948-ban készült film, és 1963-ban megjelent az orosz fordítása is, márpedig ez a tisztesség kizárólag a társadalombírálatra vállalkozó Móricz-műveket érte akkoriban.[10] A Forró mezők később a Rokonok vagy az Úri muri mögött egyértelműen háttérbe szorult, valószínűleg részben az olvasóknak tett „engedmény”, a krimiszál következtében. Csak a detektívtörténet iránt támadt irodalomértelmezői érdeklődés, amelynek a magyar történelmi krimi, illetve a „kemény krimi” létrejötte új lendületet adott, hozta ismét előtérbe a Forró mezőket, amelyet mint lehetséges előfutárt kezdtek emlegetni.[11]

Ha a regény ötletének megszületése körül adott nyilatkozatokat nézzük, ahhoz hasonló kettősséget, az előzetes szándékok körüli ingadozást látunk, amit aztán az értelmezéstörténetben is felfedezhetünk. 1928 nyarán, a Színházi Életnek adott szokásos „nyári interjúban”, felidézve az akkoriban Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében tett utazásait, már beszélt Móricz a Forró mezőkről. A regény esetleges bűnügyi vonulatát meg sem említette, a miliőre, a közeg különlegességére helyezte a hangsúlyt:

„Egy megyének az életét írom meg, olyan megyének, amelyik első településű, vagyis lakói még az Árpádok alatt telepedtek le. Ezeket csodálatosképpen megkímélte a török, a tatár, a német és – ma is majdnem abban az ősi állapotban vannak. Ebben a megyében a rendi-szerkezet is felismerhető. Vannak itt olyan kúriák ma is abban az állapotban – mint Nagy Lajos korában voltak. Az ember szinte látja, ahogy lóra száll a 600 évvel ezelőtti nemes, hogy a csatába menjen… Itt minden a régi életre emlékeztet: vannak ma is parasztházak, a földbe ásva. Csak putri tetejük van. Bejártam az egész vidéket, magam fényképeztem ezeket a nagyszerű motívumokat, melyeket most regényemben is felhasználok. Itt minden magán viseli az ősiség jellegét. Igazi úri világ ez itt! – még pedig magyar felfogás szerinti úri világ… Itt az asszonyok élete is más, mint másfelé. Fulladtabb, háremszerűbb és a szerelmi élet emiatt kiválóan érdekes.”[12]

Parasztporta Milotán, Móricz Zsigmond néprajzi gyűjtésének fotódokumentációja 1909-ből (forrás: Néprajzi Múzeum fotótára)

A Pesti Napló 1928. szeptember 15-i számában az olvasók a Forró mezők beígért első részlete helyett egy interjút kaptak, amelyből kiderült, az író betegsége miatt két héttel később tudta csak megkezdeni regénye közlését. Itt Móricz már arról a gyilkosságról beszélt, amellyel ugyancsak Nyíregyháza környékén találkozott: „Mostanában jártomban, keltemben találkoztam közvetlen közelről a szenzációval – egy puskalövéssel, amely egy igen nagy vidéknek jóformán minden társadalmi rétegét felkavarta. Az ügy titokzatos volt, a tettest nem lehetett megtalálni. Itt egészen furcsának éreztem, hogy valahogy mindenki detektívvé lett.” Bár Móricz rejtélyeskedett az interjúban, de egy Móricz-kutató, Hamar Péter kiderítette, milyen ügyre utalhatott: „Az adomázásra hajlamos vendéglátók társaságában hallhatott Móricz arról a gyilkosságról, amely a Nyíregyházához közeli Csobaj községben történt 1926. augusztus 7-én. Csobaji József földbirtokost az ablakon keresztül lőtték agyon. A haláleset körülményeit nem sikerült pontosan tisztázni. Egy Begre Albert nevű személyt tettesként elítéltek, Begre Bélát, a testvérét pedig a társtettesség vádja alól bizonyítottság hiányában felmentették. Az eset még 1928-ban is szóbeszéd tárgyát képezte, és felfrissítette az emlékeket a Nyírvidék című napilap 1928. augusztus 18-i száma, amely A csobaji gyilkosság vádja alól jogerősen felmentett Begre Bélát szándékos emberölés kísérlete miatt letartóztatták címmel közölt hosszú cikket az újabb, de a régivel csak a gyanúsított személye miatt összefüggő bűnesetről.”[13] Mivel Varga Bálintnak valószínűleg igaza van abban, hogy a magyar krimi az angollal, franciával, amerikaival egyidejű megszületését az is gátolta, hogy nálunk „alapvetően hiányoztak a komoly, nagy bűncselekmények”,[14] valószínűsíthető, hogy Móricz számára ez a gyilkossági eset izgalmasnak, regénybe kívánkozónak bizonyult, és talán ennek hatására módosította eredeti regénytervét. A valóban megtörtént és feltáratlanul maradt gyilkossági eset, persze, csak kiindulópont lett a Forró mezőkben, amely nem pusztán azért nem vált valódi detektívregénnyé, mert nem találunk benne markáns detektívfigurát.

Forró mezők, Apáthi Imre 1948-as filmjének egy képkockáján a két főszereplő: Karády Katalin és Szabó Sándor (forrás: port.hu)

Ha krimiként próbáljuk olvasni a Forró mezőket, nem is az mond ellent leginkább a műfaj szabályainak, hogy nincs benne detektív, hiszen Papp Benjámin, a főkapitány felfogható nyomozóként, még ha túl sokan lábatlankodnak rajta kívül is a bűneset körül. A legkülönösebb momentum az, hogy a detektívnek nem az igazság felderítése a célja. Ahogy lelövik Avaryt, a földbirtokost, és a főkapitány találkozik az özveggyel, a férfi azonnal azt kezdi el magyarázni, miért nem kell kideríteni, mi is történt valójában:

„– Értse meg, – mondta a férfi – ha öngyilkos: eltemetik, nagy részvéttel, szépen s tisztességgel… Ha gyilkosság, akkor országra szóló botrány s börtönbe kell mindenkit tenni, aki jelen volt. Pistát, magát, a cselédeket. Vizsgálat, vallatás, herce-hurca, törvényszék, tanukihallgatások, pletykák, nyomozás, kínos dolgok felzavarása, a családi élet titkainak szellőztetése! Mire az?… Aki halott, annak már mindegy… Az élőknek pedig élni kell s magának boldognak kell lenni…”[15]

Persze, nem olyan meglepő, hogy egy főkapitánynak nem az igazság felderítése a célja – a detektívregényekben a „nagy nyomozó” többnyire nem rendőr, hanem magándetektív vagy amatőr. De míg Nyugat-Európában a rendőrség ügyetlen ugyan, kicsit ostoba, hiúságból védelmezi a maga igazát, addig Kelet-Közép-Európában a rendőrség az elnyomó hatalom képviselőjeként jelenik meg. A „mi rendőrünk” nem gondolja azt, hogy csak az igazság egyenlő mércéjével kell mérnie, ezért korrupt, lenézi az alsóbb osztálybelieket, egy asszony megszerzéséért azonnal lemond a gyilkos üldözéséről, miként Papp Benjámin Móricznál. A Forró mezők tehát nem a krimi szabályainak felel meg azzal, hogy a detektívről kiderül, ő maga a gyilkos,[16] sőt, ezzel éppen normasértést követ el – és azt mutatja meg, miért nem játszódhat ebben a közegben valódi detektívregény. Miként a kortárs orosz krimisorozatban, Borisz Akunyin Fandorin-történeteiben is elérünk addig a pontig, amikor a már államtanácsosi pozícióban lévő Eraszt Fandorin, akinek a cár a moszkvai főkapitányi posztot ajánlja fel, kilép az állami szolgálatból, magándetektív lesz, és Angliába költözik. A sorozat ötödik darabjában mintha a szerző, aki rejtetten, de felismerhetően a mindenkori orosz politikáról is beszél detektívtörténeteiben, arra is választ adna, a kelet-európai krimi miért nem lehet nyugati társaihoz hasonló. Fandorin Az államtanácsos című regényeket követő történetekben az angol magánnyomozókhoz válik hasonlóvá, mert csak így lehet továbbra is az igazság kiderítése a célja. Kondor Vilmos ma íródó, de részben Móricz korában játszódó Bűnös Budapest-sorozatában pedig a detektív messziről érkezett, Amerikában élt korábban, és, természetesen, nem rendőr, hanem bűnügyi újságíró, akinek életét sokszor éppen a hivatalos bűnüldözők fenyegetik. A Forró mezőkben tehát Móricz, még ha nem is döntötte el, krimit ír-e vagy dzsentriregényt, fontos felismerésre jutott a kelet-közép-európai régiónak a bűnhöz, a hatalomhoz és az igazsághoz való viszonyáról: ebben az értelemben is számos mai detektívregény előzményeként fogható fel. Ott van benne annak az ígérete, hogy lássuk, miként alkalmazkodhat a krimi különböző korszakokhoz, régiókhoz, társadalmi berendezkedéshez. Ahogy Varga Bálint írja: „a krimi az egyik legprogresszívebben fejlődő műfajok egyike. Az elmúlt ötven-hatvan évben a krimi lett a társadalmilag legérzékenyebb zsáner. Hihetetlenül gyorsan válaszol a modern kor problémáira, roppant sokrétű, és nagyon alkalmazkodó.”[17]

A Forró mezők azért sem lett „valódi” detektívregény, mert a végén az igazság napvilágra kerülése nem állítja helyre a világrendet, holott Varga Bálint szerint ez a logikus nyomozással azonos mértékben fontos követelménye a kriminek: „a főhős – rendszerint – sikeres nyomozása által visszabillen az erkölcsi rend azoknak az életében, akikre a bűncselekmény elkövetése hatással volt.”[18] Előbb megtudjuk, hogy mind a gyilkosság „indítéka”, Vilma, mind az elkövetője, Papp Béni öngyilkos lett, majd következik az „élet megy tovább” közhelyet kibontó regényzárlat, amely az események elfelejtését, a gyilkosságban érintettek nyom nélküli eltűnését mutatja: „Köröskörül morajlott a holnapi vásárosok vidám, csöndes zsivaja. Az élet tovább haladt. Az élet tovább őrölte az embereket.”[19] Holott, miként azt Babits Mihály kifejtette, az igazság kiderülésének, amelyet egy nagy egyéniségnek, az eszével a többiek fölé emelkedő nyomozónak köszönhet egy közösség, önmagán is túlmutató jelentősége volt az első világháború pusztítása, a tömeges halál után. Azért is érdemes idézni, milyen nyitottan gondolkodott Babits a krimiről 1917-ben, mert ez árnyalhatja Varga Bálint állítását a krimit elutasító nagyhatalmú Nyugat-írókról: „Az irodalomtörténet azt mutatja, hogy a közönség ítélete megelőzi a kritikusokét, és a jövendő kritikusa igazat ad az irodalmi jelen mobjának. Homérosz a népé volt, mielőtt a filológusoké lett volna, Shakespeare a londoni suburb publikumáé, mielőtt a német esztétika lefoglalta. Talán nem túlzás, hogy minden nagy irodalmi műfaj a ponyváról indul el, s gyakran évszázak múlva ér el a tudósok asztalaira. A kritika rövidlátása és lassúsága ezek fölismerésében igazán megdöbbentő. A nép, melynek lelkéből fakadtak, fölismeri rögtön. Ha van ma készülő nagy műfaj, hasonlatos a régi korok eposzaihoz: a detektívregény az. A mai nemzetek nagy problémája a fegyelem kérdése, az államhatalom és az anarchia, a rend és a szabadság veszélyeinek problémája – amelyeket ez a háború rettenetes rendjével és a modern anarchizmus tehetetlen korlátlanságával iszonyú képekben illusztrál –, a kaland és az egyén lehetőségeinek korlátai egy rettenetesen uniformizált társadalomban, a lázadás és a zsarnokság: s éppen ez a probléma, ez az ellentét adja meg a detektívregények témáját.”[20]

Babits Mihály 1917-ben Székely Aladár felvételén (forrás: wikimedia.org)

A regényben is kapunk egyfajta magyarázatot arra, miért nem az igazság kiderítése a cél a Forró mezőkben – a forró, tompító magyar valóság is az oka lesz annak, hogy egy éles logikájú, tisztán gondolkodó detektív képtelen ebben a közegben élni:

„Az Alföld nehéz levegője, az égett sertészsírszagú levegő szuszogott, fortyogott körülöttük s bennük. Nemcsak a szobában, a lelkekben is.

Hogy tudjon az ember logikusan gondolkozni ebben a nyári aszályban, ebben a tikkasztó dunsztban, amely leborítja, mint a méhkast a kénes gáz, az egész várost valami krómsárga légkörrel, ciángázok alvó vad gyilkával? Tunyán, bután, izzadtan mered maga elé az ember s nincs fontossága a legfontosabb dolgoknak sem, s e miatt vagy hirtelen tragikusra fordul minden, vagy maga a szent tragédia is kopár unalommá perzselődik. Porrá züllik itt minden, ennek a homoktengernek a levegőjében kavarognak a sziklák, a szirtek, górcső alatt szörnyű s ormótlan borzalmak, bár por, csak por, csak por.”[21]

Móricz Zsigmond 1942 márciusában, hortobágyi gyűjtőútján (fotó: Sőregi János, forrás: mandadb.hu)

Ez a részlet nemcsak Kosztolányi sárszegi regényéivel kapcsolja össze Móriczét (gondoljunk a sokat idézett mondatra arról, hogy a szintén porlepte Sárszegen el sem kezdődhetnek a tragédiák), de a Forró mezők központi motívumait, a port és a forróságot is kiemeli. A Forró mezőkre mint detektívregényre szintén felfigyelő Benyovszky Krisztián szerint „a szociologizáló és popularizáló olvasatok elterelik a figyelmet a regényszöveg megalkotottságáról” – éppen ezért ő maga, aki korábban krimiként olvasta a regényt, második, a művel foglalkozó tanulmányában már a szöveg hangtani rendezettségét vizsgálja. Ha ezt a szempontot kibontva esetenként túlzásokba is esik, kétségtelen, hogy a regényhelyszín, Opora, ugyanúgy a por felé irányítja az olvasót, mint a mű első sorai:

„Perzselt a meleg. Még alkonyatkor is. Semmi levegő.

A piac olyan volt, mint egy sivatag, a gömbakácok levelei össze voltak zsugorodva s porral fedve. Minden porba volt temetve, az út, a háztetők, az ablakok, az emberek, minden poros volt, még az ég is.

A Hungária-hotel nyitott ablakaival tüdővészesen lihegve nézett le a piacra. Előtte az ország legrosszabb Kossuth-szobra, vastagon, rövid lábakon s portól szürke mentéjében úgy áll, mint a polgármester hajdúja, aki dobolni akar, de előbb még felemeli a kezét, hogy letörölje a homlokáról az izzadtságot.

A terraszon a márványasztalok vastag porréteggel voltak letakarva s a por egyre szitált, a vastag, zsíros levegő forrón jött s hozta a lágy port.”[22]

A por és a forróság nem pusztán a miliő megteremtésében kapnak fontos szerepet, de azt is igazolják, hogy Móricz a szöveg megalkotottságára is odafigyelt, még ha az effajta gondosság a szöveg egészét nem is, csak egyes részleteit hatja át – egy detektívregényben viszont az effajta szándéknak sem helye, sem különösebb értelme nincs, hiszen az olvasó ettől a műfajtól ilyesmit nem vár el. A Forró mezőkben ráadásul a por ismétlődése a cselekményben is fontos, Vilma halála is a gyilkos por miatt következik be – a zöldköves gyűrűben őrzött méregtől hal meg az asszony. Tágabb értelemben viszont a várost belepő por hoz mindenkire pusztulást, az öngyilkosságok egy világ végét is jelzik, a porréteg mintha egy már elpusztult, de legalábbis agonizáló világot fedne be. Ez a világ, ahogy Móricz a Színházi Élet riporterének is nyilatkozta, és a regényben az elbeszélővel is kimondatta, a múltban ragadt, még ha ezt a benne élők nem is hajlandók észrevenni:

„A pompásan vagy régimódiasan berendezett kastélyok úgy éltek, mintha valóban nem is volna semmi közük a mához. Azonban a földek nagy része már zsidóbérlők kezén van, sőt a régi kúriák is sorra új tulajdonost kapnak s a roggyant tanyák helyett kitűnő téglaépületeket építenek, s még lukszuriózusabb életet élnek az autózó zsidóasszonyok, a nagyobb jövedelem szerint, mint a dzsentriasszonyok, akik beérték az exkluzivitás örömeivel.”[23]

Az elmúlás melankóliája, a ragaszkodás ahhoz, ami nincs, a mindent betöltő forróság akár Simenon Maigret-történeteihez is közelíthetővé teszi a Forró mezőket – nagyon jó regény lehetett volna ebből a többféle igénynek megfelelni akaró műből, amelyet kétségtelenül a 21. században megszülető magyar krimi hívott elő a feledésből.

Rippl Rónai József: Móricz Zsigmond, pasztell, papír, 1923, magán­gyűjtemény (forrás: wikimedia.org)

 

Zsófia Szilágyi: Detective Novels for the Tramcar
(Zsigmond Móricz: Hot Fields)

Zsigmond Móricz (1879–1942) is one of the most outstanding creators of 20th century Hungarian prose fiction. Zsófia Szilágyi, who devoted a highly influential monograph to this oeuvre, appreciating Móricz’s Forró mezők (Hot Fields), published in two versions, in 1929 and 1939, points to the ambivalence characteristic of the relationship of the cultivators of “high” literature to mass culture or pulp fiction throughout the first half of the previous century and even the 1950s. Then, in the light of today’s much more nuanced analyses of works of art, an answer is sought to why Eastern European crime stories cannot resemble their Western counterparts, and why a real detective novel cannot possibly take place in the medium of the Hungarian countryside, “stuck in the past”, as depicted by Móricz. The premiere of the stage adaptation of the work, scheduled for mid-March this year, had to be postponed to the autumn of the coming season due to the coronavirus epidemic. As a recommendation of the new National Theatre production, an excerpt from the script of the work adapted to stage by Nándor Berettyán is published here.

 

[1]     Lásd: Móricz Zsigmond, Tanulmányok II., Budapest, Szépirodalmi, 1982, 519.

[2]     Nagy Péter, Móricz Zsigmond, Budapest, Szépirodalmi, 1975, 309. Nagy Péter szerint Móricz két másik regénye, Az asszony beleszól és a Jobb, mint otthon is „detektívregény-kísérlet”.

[3]     Kárpáti Aurél, Móricz Zsigmond: Forró mezők, Nyugat, 1930/2, 315.

[4]     Németh László, Móricz Zsigmond: Forró mezők = N. L., Két nemzedék, Budapest, Magvető és Szépirodalmi, 1970, 105.

[5]     Varga Bálint, aki az első magyar krimit szerette volna felkutatni, még Heltai Jenőtől a 111-est (1920) és Tersánszky Józsi Jenőtől a Bűnügy lélekelemzéssel-t (1938) nevezi meg, és emlegeti Moly Tamás Vörösbegy című regényét is, amelyről még a Nyugatban is született recenzió. Lásd: Varga Bálint, Magándetektívek. Oknyomozás valóság és fikció területén, Budapest, Agave Könyvek, 2005; illetve Varga Bálint, Nyomozás az első magyar krimi után. Tényvázlat = Lepipálva. Tanulmányok a krimiről, összeállította Benyovszky Krisztián és H. Nagy Péter, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2009, 49–81.

[6]     Nagypál István, Ponyva és irodalom, Nyugat, 1941/6, 449.

[7]     Móricz Zsigmond, Naplók 1930–1934, Budapest, Noran, 2016, 125.

[8]     Lásd ugyanott, lábjegyzetben.

[9]     Móricz Zsigmond, Míg új a szerelem = M. Zs., Regények VI., Budapest, Szépirodalmi, 1978, 622.

[10]   Az oroszra lefordított Móricz-művek kiválasztásánál nyilvánvalóan az volt a szándék, hogy azt a „magyar Gorkijt” mutassák meg, akit üldözött a Horthy-rendszer, és mély nélkülözésben halt meg. Készült orosz fordítás az Úri muriból, a Rokonokból, A boldog emberből, és a Légy jó mindhaláligból, meg számos novellából és hírlapi cikkből. Olyan művekből, amelyeket, véleményem szerint, az orosz irodalommal kapcsolatba lehet hozni (ilyen Az Isten háta mögött és a Kivilágos kivirradtig), viszont nem.

[11]   Bánki Éva nem arról beszél, hogy Móricz létrehozta volna a kemény krimit, csak annyit mond, hogy egyes műveiben ennek lehetősége ott van. Lásd: Bánki Éva, „A meghalni nem tudó bűn”. Hard-boiled hagyomány a magyar irodalomban = Lepipálva. Tanulmányok a magyar krimiről, i. m., 88.

[12]   Egy pengőjébe került Móricz Zsigmondnak egy darab saját termésű krumpli. Ezért lemond a mezőgazdaságról és megmarad – írónak, Színházi Élet, 1928/37, 70.

[13]   Hamar Péter, Kellemetlen vendég Szabolcs vármegyében, 1928 tavaszán, Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2010/3, 316.

[14]   Kapunk itt gyilkossági statisztikát is: Varga Bálint, i. m., 2005, 289.

[15]   Móricz Zsigmond, Forró mezők, Budapest, Athenaeum, 1939, 36–37.

[16]   Kárpáti Aurél írta ezt a kritikájában, bizonyítva ezzel, hogy ő sem sok krimit olvashatott: „Még abban is ragaszkodik a detektív-regény előírt követelményeihez, hogy csattanója az üldözött és az üldöző azonosságára hegyeződik ki.” Kárpáti, i. m., 315.

[17]   Varga Bálint, i. m., 2009, 80.

[18]   Varga Bálint, i. m., 2005, 224.

[19]   Móricz, Forró mezők, i. m., 203.

[20]   Babits Mihály, Kritika, Nyugat, 1917/4, 408–409.

[21]   Móricz, Forró mezők, i. m., 116–117.

[22]   Móricz, Forró mezők, i. m., 1.

[23]   Móricz, Forró mezők, i. m., 170–171.

(2020. május 15.)