Hodász András

Itt van egy történet arról, hogy öt testvér az édesanyjukkal felköltözik vidékről a nagyvárosba, szerencsét próbálni. Az alapfelállás nem ritka ma sem, ahogy sokan megfogalmazták már: egy egyre inkább vízfejűvé váló országban élünk mi, magyarok, úgy tűnik, mindenki Budapestre akar jönni. Magyar történet is lehetne tehát, de ez éppenséggel olasz. Már hallom is vidéken élő barátaim hangját: „Te ezt nem értheted, te Pesti vagy.” Ők valószínűleg már azon is fennakadnának, hogy az első mondatban azt találtam írni, hogy „felköltözik vidékről”. Magam mentségére csak ennyit: szüleim vidékről jöttek fel a fővárosba, már felnőttként, elsőként a családjukból, szerencsét próbálni. Munkát, megélhetést találtak itt, egybekeltek, így a történet végén itt vagyok én, aki Budán nevelkedtem, aztán Pestre kerültem plébánosnak. Így lettem a vidéki rokonoknak „pesti”, a pestieknek budai, a budaiaknak renegát. Mindezeken túl két évig éltem Olaszországban. Szóval volt bőven kapcsolódási pontom a darabhoz.

Ám nem kell hasonló utat bejárnia annak, aki szeretne egy estét gondolatébresztő témák társaságában eltölteni. A darab által boncolgatott népies-urbánus ellentét évszázadokra nyúlik vissza, amióta az eszünket tudjuk, mintha két ország létezne irodalomban, társadalomban, politikában. Persze, ha valakit nem érdekelnek a társadalmi kérdések és a politika, esetleg nem követi az aktuális irodalmi kánon alakulását, az is talál magának számtalan kapcsolódási pontot. Ez a történet legalább annyira szól testvériességről, szerelemről, barátságról, mint arról, hogy mennyit teszel meg egy álom megvalósulásáért. Melyik fontosabb számodra: az életcélod, vagy a testvéreid? A másik ember, vagy saját magad boldogsága? Egytől egyig olyan kérdések ezek, amelyekre külön estét lehetne szánni. Ez a darab mégis egyetlen, három órás eseménysorba sűrítve hozza elénk. Olyan érzés volt megnézni, mint amikor gyerekkorunkban kiloptuk édesanya csodálatos házi gyümölcslevét a spájzból, hogy megdézsmáljuk, és csak amikor jókora kortyot húztunk belőle esett le, hogy eltévesztettük az üveget, és tömény szörpöt sikerült benyakalnunk.

A Rocco és fivérei talán legtalálóbban az „erős” jelzővel írható le. Minden erős ebben az előadásban. A szöveg, a színészi alakítások, a színpadkép, a látvány, a mondanivaló. Nem hagyja, hogy érdektelenül vagy unatkozva üljük végig az előadást. A néző vagy rajongani fog érte, vagy viszolyogni fog tőle, de biztos nem megy úgy haza, hogy ma este nem történt semmi. Az első perctől az utolsóig bevonz, rabul ejt, őrületbe kerget.

A díszlet három emeletnyi, stilizált gangos ház, folyamatos mozgásban van, maguk a szereplők mozgatják. Egy másodperc fölösleges idő nincs két jelenet között, sőt szinte mindig mindenki a színpadon van, az események folyamatosan történnek, néha párhuzamosan, olyannyira, hogy olykor keresni kell, hogy éppen ki beszél, mert halljuk a hangját, de nem látjuk, hogy melyik pontján van a színpadnak. Mint egy igazi nagyvárosban. Szinte már téboly ez a nyüzsgés, nem létezik csend.

A darab talán legmellbevágóbb mozzanata, amikor Rocco feláldozza a szerelmét és a személyes boldogságát, csak hogy segítse a bátyját. Klasszikus lelkivezetési kérdés merül itt fel: meddig mehetek el a másikért, hol van a szeretet határa? A szeretet talán a leggyakrabban emlegetett, és mégis legtöbbször félreértett emberi viszonyulás. Ugyanannyira tévedés csupán negédes érzelemnek tartani, mint az, ha valaki – mint Rocco – a szeretet nevében totálisan lemond saját magáról, a boldogságáról, és eldobja magától a szerelmet csak azért, hogy így kiszolgálja nem kicsit szeszélyes és önző bátyja épp aktuális igényeit. Nem más ez, mit a ló túlsó oldala. Ez a fiú, bár jó szándékból, de éppen az általa tévesen értelmezett szeretet nevében agresszorrá válik, tönkreteszi a saját és kedvese életét, miközben a bátyjának éppenhogy nem tesz jót, sőt, a „segítség” következtében ő még mélyebbre merül a bűnben.

A tanulság ott lebeg a szemünk előtt: ha úgy tesszük a jót, akár jó szándékkal, hogy tudjuk, abból rossz származik, akkor voltaképpen a rosszban vagyunk bűnrészesek.

A szerző római katolikus pap, plébános, vlogger

Bazsányi Sándor

Féltem, nagyon féltem Vidnyánszky Attila Rocco-rendezésétől. Mint ahogyan eleve félek minden színházi filmadaptációtól (vagy regényalapú filmadaptációtól). Ugyanis ilyen esetekben sokszor nem érzek mást, mint hogy színházi szakemberek fel kívánnának zárkózni filmes szakemberek vizuális hatásteljesítményeihez. Mintha nem volnának saját színházi hatáseszközeik. És ebből az igazodási kényszerből eleve rosszul jöhet csak ki mindenki. Kiváltképp az a néző, aki színházat szeretne látni, hallani, érzékelni, érezni.

Most viszont nem ez történt. Önmagát csakis önmagával érvényesítő színházi ajánlattal rukkoltak elő a Nemzeti művészei. És ehhez képest tényleg csak másodlagosak a rendezés túlzásai, túlságai, a Vidnyánszkyra jellemző nagyot markolás szinte szükségszerű következményei. Vidnyánszky, mint mindig, úgy most is a karakterén belül marad, és a jobbik formáját hozza. Amihez jelentősen hozzájárul a látomását kiteljesítő díszlet, a vele rendszeresen együtt dolgozó Olekszandr Bilozub külső-belső cselekményketreceket egymásba tükröző építménye, amely egyszerre nagyszabású és mozgékony, még ha mozgatásához mindig valamelyik színész heroikusan eljátszott fizikai erőfeszítésére is van szükség. A rendező és a díszlettervező közös víziója jóvoltából tényleg bekerülünk a vidékről a nagyvárosba, Milánóba költöző Parondi család széthullástörténetének a terébe, megéljük a teret, a város egyszerre izgató és veszélyes terét. Ahol időnként, olykor tétovábban, olykor bátrabban, megszólal például Bereményi Géza és Cseh Tamás Budapest-dala (vagy éppen Az első villamos Tolcsvay Lászlótól). De hogy még csak véletlenül se kerekedjen felül az előadás zenei síkján a bocsánatosan érzelmes nosztalgia, hallhatunk vadabb és hozzánk (nem feltétlenül érzelmileg, de korszakosan mindenképpen) közelebb álló dalokat is, például a két Parondi fivér (Rocco: Berettyán Nándor, Simone: Bordás Roland) számára egyképp fontos Nadia (Barta Ágnes) megerőszakolásának nagyjelenetét aláfestő rapet – a rideg épületállványzatszerűségként működő díszleten mozgó Nagy Márk előadásában.

Tulajdonképpen erre, a nagyvárosi tértapasztalatra hegyezi ki Vidnyánszky a rendezését, ez tartja egyben színházi értelemben az előadást, amely A Ghisolfa-híd című Giovanni Testori-regényből készült Luchino Visconti-filmet meséli újra – az élősködés leghalványabb árnyalata nélkül. És ebben az egységes színházi térben hat idegennek – bár valószínűleg ez is volt a cél: a nagyváros kulturális idegenségének megjelenítése – a Manifesto című Julian Rosefeldt-filmet idéző művészeti kiáltványok rendszeres felmondása és eljátszása (legtöbbször az Amelie asszonyt alakító Udvaros Dorottya egyszerre dallamos és analitikus tolmácsolásában). Funkcionális direktségük, dramaturgiai tenyeres-talpasságuk miatt nem tudom másnak érzékelni ezeket az összművészeti térben felhangzó szövegbetéteket, mint valamiféle reaktív rosszkedv teátrális megnyilvánulásának. Mintha Vidnyánszky nem is annyira megérteni, mint inkább megítélni akarná a művészeti modernizmus nyelvét, amelyet egyébként ő maga is nagy kedvvel és leleménnyel használ. Többek között ebben az előadásában is, amelynek ez a kibomló szála így valamiféle tudathasadásról árulkodik. De talán szerencsésebb úgy fogalmazni, hogy a rendező a művészeti modernizmus nyelvét használva utasítja el annak világát. Ami meg már lehet, hogy az én túlérzékelésem és túlfogalmazásom. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy érzületileg vagy esztétikailag nem tudtam mit kezdeni ezzel a dologgal. Nem mintha egyébként mindig tudnék mit kezdeni a modern és posztmodern művészet itt és most parodizált jelenségeivel. De ez már tényleg nem az előadásban ábrázolt művészeti világ, hanem az előadást is magában foglaló művészeti világ zűrös ügyeihez tartozik…

És igaza van a Rocco és fivérei színlapján nyilatkozó Vidnyánszkynak: rendezésében Rocco tényleg olyannak látszik, mint a nyugati modernizmust elutasító Dosztojevszkij Miskin hercege. Ámbár A félkegyelmű emlékezetes és szerethető Krisztus-paródiájának nem voltak fivérei. Voltak viszont annak az Aljosa Karamazovnak, aki lépten-nyomon sírva fakadt az emberi elesettség és szenvedés láttán. Aki például ugyanúgy ellágyult a bukott lányok és rossz asszonyok közelében, mint Rocco az utcalány Nadia mellett.

A szerző irodalomkritikus, esztéta,
a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Művészettudományi Intézetének oktatója

(2019. december 17.)