Luchino Visconti filmjét említik Thomas Mann József és testvérei című regényének parafrázisaként is, amely egyszerre szól az olasz gazdasági csoda árnyoldalairól, a feltartóztathatatlan urbanizációról, a bokszról mint megélhetési forrásról és hivatásról, vagy éppen a címszereplő nevében rejlő Szent Rókusról (San Rocco). Melyik téma ragadta meg leginkább?

– A városi lét varázslatos közeg, ami kifogyhatatlan lehetőségeivel okkal bűvölhet el mindannyiunkat. Erről a kincsestárról, a rácsodálkozás öröméről is szeretnénk beszélni az előadásban, de a Rocco alapvetően másról szól. Sőt a film bemutatása óta eltelt közel hat évtized távlatot ad Visconti víziójának. Friss felismerésem, hogy az általános városiasodás nem feltétlenül a dolgok természetes rendje miatt, spontán módon zajlik ilyen rohamos ütemben, hanem ideológiai elképzelések hatására alakulnak így a települések, életünk terei. Tébolyult eszmékhez igazodva, az élettől idegen és elrugaszkodott gondolatok ösztönzik ezeket a folyamatokat. Én a szovjet világból, vagyis egy mesterséges ideológia mentén fölépített társadalomból származom. Azt hittem, hogy a rendszerváltással ennek az ideológiai mérnökösködésnek bealkonyul. De nagyjából tíz évvel ezelőtt arra kellett rájönnöm, hogy a lázas nyugatias urbanizáció is ideológia hatására zajlik. Megnyomorító folyamat.

Ikonikus beregszászi rendezése, a Szarvassá változott fiú hasonló alap­témára épül, mint a Rocco és fivérei. Miben változott meg a nagyvárosias­ságról alkotott képe a Szarvas bemutatása óta eltelt tizenhat évben?

– Amikor a Szarvassá változott fiút színpadra állítottuk, még kevesebb volt a valóságos élményem az urbanizációról. Éltem ugyan öt évet Kijevben, tehát megtapasztalhattam, milyen egy hárommilliós nagyváros lüktetése, vibrálása, zsongása, de igazán most élem meg ezt, hiszen hat éve életvitelszerűen tartózkodom Budapesten. Nagyobb a rálátásom, és talán érettebben gondolkozom minderről. A Szarvas az elszakadás fájdalmáról szólt, és annak a felismeréséről, hogy nincs visszaút a faluba. A Rocco témája inkább az ittlét megélése, a város lélekre gyakorolt hatása. Az embert megváltoztatni, kifacsarni, meggyötörni képes erőiről mesél. Afelé tartunk, hogy egyetlen nagyvárossá alakuljunk. Akadnak, akik a Bécs–Pozsony–Budapest háromszöget „metropoliszkörzetként” említik. Érzelmileg pedig egy Győr melletti kisfalu létformája sem hasonlítható már ahhoz, ahová a Szarvassá változott fiú hőse még vissza akart térni. Erről a lélekben és a valóságban – ha kimúlóbban is – meglévő élményről a Rocco már nem mond semmit. A Rocco egy olyan családról ad hírt, akik nem veleszületett természetességgel élik meg a nagyvárosias létet, az ő történetük ezért egy távolságtartó, kívülálló szemszögből látszik, de mindeközben nem maradnak ki az életből, hanem minden porcikájukon érzik.

Körhinta, Egri csillagok, Szindbád, János vitéz – erős irodalmi alapanyagra épülő, de emlékezetes filmes feldolgozásokkal rendelkező színdarabok, amelyeket a Nemzetiben rendezett az elmúlt években. A Rocco adaptálásakor milyen nézői elvárásokkal számol?

– A Roccót sokkal kevesebben látták, mint például Jankovics Marcell János vitézét. Az ötvenévesek nemzedéke után következőknek Visconti filmje már ismeretlen, ezt a fiatal színészeimen is le tudtam mérni. Éppen ezért meg is néztük ezt a klasszikust a próbafolyamat elején. Emiatt kisebb lesz a színpadi művel kapcsolatos elvárás, mint korábban, bár kétségtelenül lesz. A Rocco egy sokkal önállóbb történet. Természetesen az előadásunk alapja Visconti filmjének és Giovanni Testori A Ghisolfa-híd című regényének gyönyörű meséje, de a filmben például szinte egyáltalán nem beszélnek magáról a nagyvárosi gondolatról.

A darabbeli Parondi fiúkhoz hasonlóan az előadásban szereplő színészek közül is sokan vidékről érkeztek a nagyvárosba. Az ő élményeiket is beépíti az előadásba?

– Rengeteget beszélünk erről a próbák során, sőt provokálom is a fiatal színészeket, hogy nyilvánuljanak meg, mert a nagyvárosi lét egyik legfontosabb aspektusáról ők tudnak a leghitelesebben beszélni. Az éjszakai élet új realitásáról szól az egyik monológ. Ez az új valóság valóban urbanizációs jelenség, hiszen a faluban az emberek sokkal jobban követik a természet ritmusát, minél vidékiesebb helyre gondolunk, annál inkább igaz ez. Az éjszakai életforma különös, nem is olyan régi képződmény. Talán ezért is tévesztünk utat könnyebben benne…

18-as karikával látta el az előadást. Mi hívja elő a felnőtteknek szóló jeleneteket Rocco történetében?

– Ezt nem eleve döntöttem el, hanem a próbafolyamat során alakult így. A megfogalmazási módjaink, eszközeink egyre fájóbb, vaskosabb gesztusokat hívnak életre. Maga az alapmű is erőszakról, gyilkosságról is szól, ezt mi sem kerülhetjük el.

Mi adhat reményt az előadásnak ebben a nyomasztó világában?

– A nagyvárosba költözés esetében jellemzőnek lehet mondani, hogy az első nemzedék áldozatul esik az életmódváltásnak. Az ő életük arról szól, hogy elszakadtak valamitől, megpróbálnak beilleszkedni, de igazán sosem fognak. Sokan föl is adják. Az emberi lét ugyanakkor tele van reménnyel, ami a legfájdalmasabb, a legkilátástalanabb helyzetben is felragyoghat. A József és testvéreiben Thomas Mann hosszasan ecseteli Jákob elragadtatását, amikor megpillantja Ráhelt. A részletes leírást aztán a végén szinte zárójelbe teszi azzal, hogy kijelenti: „Lélekből volt szép.” Hiszem, hogy az ember a legrettenetesebb körülmények között – ez Roccóék története – „lélekben széppé” válhat. Ez a legfontosabb, amiért az egészbe belevágtunk.

Lukácsy György

Az előadást 16 éven aluliaknak nem ajánljuk!

(2019. szeptember 18.)