Kint és bent

Mi történt?

– Elszakadt az Achilles-ínam.

Sport közben?

– Hacsak a színjátszást nem tekintjük annak. Semmi különösebb mozgást nem tettem a színpadon, léptem egyet, és már megvolt a baj. De egyébként igaza van, amikor megnéztem az interneten, hogy megtudjam, mi is ez, azt írták: tipikus sportsérülés. Meg azt is, hogy negyven fölött bizony bármikor megeshet. Így a kórházban se voltak nagyon meglepődve. Pedig azért egy kicsit számítottam volna erre!

A testünk egy idő után cserbenhagy minket. De mi lesz így Figaróval?

– Sardar Tagirovskynak, a rendezőnek megtetszett a dolog, hogy Figaro mankóval jár. Azt javasolta, legyen ez a szerep szerves része. Persze, miután felépülök, ki kell találnunk, hogy miért is biceg a hős. De hát Figaro is csak egy negyvenes férfi, aki ki van téve efféle veszélyeknek…

Amúgy illene is hozzá, a kisember figurájához.

– Ráadásul elég hányattatott élete volt. Most viszont eljutott arra a pontra, hogy megtalálhatja a boldogságot, átélheti a szerelmet. Jöhet az esküvő Suzanne-nal! Csakhogy az élet – vagyis a főnöke, a gróf – még egy utolsó próbatétel elé állítja. És neki most is, mint mindig, fel kell állnia a padlóról, mentenie kell a helyzetet. Szerencsére hozzáedződött már ehhez, és kialakította a maga védekező rendszerét. Minden problémát humorral próbál megoldani. Azt akarja csak, hogy végre nyugvópontra jusson az élete.
 

Van erre esélye?

– Persze. A család segíthet ebben. Ez az ő nagy vágya, ez hiányzik az életéből, hiszen nem ismerte a szüleit. Csakhogy az élet nem így akarja. Úgy is mondhatnám, hogy nem simogatja a sors.
 

Hogyan viszonyul Almaviva grófhoz?

– Ő a gróf – vagyis az Éden nevű vállalat vezetőjének – a személyi titkára. Elég régi ez a kapcsolat. Annak idején Figaro segített a grófnak megszerezni, a feleségét, Rozinát. Ezért aztán elég nagy gyomrosként éli meg Figaro, hogy az az ember, akit ő végig támogatott, most elárulja őt.

Miben áll ez az árulás?

– Almaviva – vállalatának üzleti céljait követve – szeretné, ha hatalma volna az emberek álmai és vágyai felett is. És, hogy úgy mondjam, „szemet vet” Figaro menyasszonyának, Suzanne-nak a vágyaira. Uralni akarja azokat is. Azt szeretné megélni a gróf is, amit Figaro megél a szerelemben. Igazából egy dolog különbözteti meg őket egymástól, de az nagyon: míg a gróf folyton csak vágyakozik valamire, álmokat és érzéseket próbál a hatalma alá vonni, addig Figaro a veleszületett természetességével megéli és élvezi azokat. Figaro képes eljutni a vágyai beteljesüléséig. Ezért is irigykedik rá a környezete.
 

Ez a képesség nagyon jól jön neki ebben a technicizált, rideggé tökéletesített világban.

– Nem véletlen, hogy ilyen heves érzelmi kapcsolat fűzi Suzanne-hoz. Nem véletlen, hogy ő a párja. Mint ahogy az sem, hogy fel is lázadnak. De ez a lázadás nem látványos.
 

Hálás színészi feladat egy ilyen sokszínű figurát megeleveníteni.

– Valóban komplex jelenség Figaro. Szép kihívás megtalálni azt a megszólalási módot, ami visszaadja az ő alaphelyzetét: egyszerre van kint és bent. Úgy viszonyul az életéhez, ahogy egy színész a szerepéhez: egyszerre oldja meg a naponta felbukkanó feladatokat a próbákon és az előadásokon, s közben reflektál rájuk. Azt szeretnénk elérni, hogy a néző kissé összezavarodjon e tekintetben: vajon, amit hall, az a színész, Kristán Attila személyes problémája, vagy most is csak a szerepét játssza?
 

A sci-fibe illő kontextus mennyiben segített az alakítás megtervezésében?

– Lehet, hogy a jövő színészeit a mesterséges intelligencia segítségével már valóban tervezni fogják? Valóban áthangolja az előadást a futurisztikus környezet. De éppen ettől titkos mozgatórugók lépnek működésbe. Figaro nem lineárisan mozog az időben. Néha kilép belőle, máskor visszamegy, megint máskor előrefut: ő is kutatja, tervezi a jövőjét, ahogy a többiek.
 

Kicsit komornak tűnik a történet. A köztudatban vidám fickóként él Figaro alakja.

– Az ember a sok megpróbáltatás után egyszer csak eljut oda, hogy már csak nevetni tud az egészen. Persze tehetne másként is, mondjuk, fegyvert szorít a halántékához, és meghúzza a ravaszt. De Figaro nem ilyen. Ő a legkritikusabb helyzetekben máshogyan reagál, mint ahogyan a többiek tennék: elvicceli a dolgokat, igyekszik humorral, játékosan kezelni a nehézségeket. Megvannak az ő különbejáratú stratégiái. Talán ezért is kedvelik és irigylik őt annyira a többiek – és persze mi is, akik hajlamosak vagyunk rágörcsölni a problémákra. Egyébként meg nem véletlen a sötétebb tónus, a drámai súly. A rendezőnek, Sardar Tagirovskynak kimondott célja volt, hogy megkeressük a szerepek mélységét. Mert csak ezt megtalálva érthetjük meg őket. Nem egyszerű utat választott ehhez, ő talán ebben hasonlít Figaróhoz.

Papp Sándor Zsigmond

(2017. október 30.)