Figaro házassága avagy egy őrült nap emléke
A 18. században igazi provokációnak számított Beaumarchais (1732–1799) Figaro-trilógiájának első két része. Ezek közül is leginkább a középső: Egy őrült nap avagy figaro házassága (1778). Túl a komédián volt egy fontos mozzanata a darabnak, ami felháborította a kor nemeseit: kinek jár az első éjszaka joga? A kérdés felvetése természetesen önmagában nem elég a provokációhoz, szükség volt arra a dramaturgiai szerkezetre is, ami elvezet minket Figaro nagymonológjáig, amelyben a politikai, társadalmi szembesítés kap hatalmas teret. Ez a monológ a mű csúcspontja. Minden egyéb vígjátéki szál erre fut ki. Van a kisembernek lehetősége kitörni a felső kontroll alól? Képes megízlelni szabadon a szerelmet a szellem bármely olyan rendszerben, ahol mindenkit irányít valaki? Ott és akkor egy gróf.
Mit kezdhetünk ma a grófokkal és a kastélyokkal?
Sok mindent… De engem az érdekelt most, ami Beaumarchais „aktuális” keresése és provokációja volt. Annyira aktuálisnak számított ez akkoriban, hogy az emberek megízlelték benne a jövő forradalmát. A darabban érezhetővé válik a jövő lehetősége, de a múlt gyökereivel…
A gyökeret mint „ősi nemességet” meghagytuk, de a mi történetünk egy olyan jövőben játszódik, ami bár távolinak tűnhet, de mégsem az. Ennek a jövőnek a képe szembesít a jelenünkkel és a múltunkkal. Sok itt a talány és homályos ez a jövőkép, hiszen takarja a múlt sara. Ebbe a sárba nyúl bele Figaro, és kifejti, mit is gondol származásával, szerelmével, a hatalommal kapcsolatban. A sors sara ez, ami nem engedi, hogy tiszták legyünk, de igazán koszosak se leszünk tőle. Ez a paradox sorssár megtisztítja azt, aki a mélyére merül.
Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha sok a takargatnivalónk.
Nem bújhatunk el a végzetünk elől. Akár azok a szereplők a kastélyban, akik rejtőzködnek, bujkálnak – végtére is sikertelenül. Egy olyan világ érdekelt, ahol szinte lehetetlen elbújni. Ahol bútorok mögé nem bújhatunk. Ahol nem rejtőzhetünk el igazán a szürkületben. Itt nincs egy olyan szoba, ahol egyedül tud maradni az ember. Mindannyian az elménkben alakítjuk ki azokat a képzeletbeli tereket, ahova elrejtőzhetünk a vágyainkkal és félelmeinkkel.
Beaumarchais-hoz akkor tudok igazán hű maradni, ha a szerző szándékát próbálom követni a „költői aktualitás” terén, és nem azokat a formákat, amelyek nagyon erősen az ő korának, a 18. századnak az emberéhez szóltak.
Emlékek és álmok közötti utazásban vehetünk részt a képzelet segítségével – így született meg az ötletemből kiindulva Sényi Fanni új darabja: Figaro házassága avagy egy őrült nap emléke.
Ehhez egy „örök” helyszínt választunk: a színház deszkáit. Grófunk (egy vezérigazgató) kastélyában játszódik a történet egy színpadon, ami részben a vállalati kampánybeszédekhez épült. Ez nekünk, színházi alkotóknak kapóra jön, hogy találkozzunk saját magunkkal a szerepek segítségével. Persze, sosem lehetünk biztosak abban a valóságban, amiről elhisszük, hogy valóságos.
Sardar Tagirovsky
rendező
(2017. október 30.)