Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. május 20. - Bernát, Felícia Napja

Interjú

Részegek

„Bennem most is íródik a darab szövege”

Kozma Andrást, a Részegek fordítóját Ungvári Judit kérdezi

Új látásmódot hozott a kortárs orosz drámában az író Ivan Viripajev és a rendező, Viktor Rizsakov együttműködése, amióta első közös nagy sikerük, a kultikussá vált Oxigén bemutatásra került. Viktor Rizsakov különböző színházakban Viripajev szinte valamennyi drámáját színre vitte már; a Nemzeti Színházban 2016. november 19-én volt a Részegek premierje. Az orosz színházi életről, a darabról és az alkotói munkafolyamatról Kozma András dramaturgot, a darab fordítóját kérdeztük.

 

– Az új orosz dráma nagy feltűnést keltett a kilencvenes évek végén, de még a 21. század első évtizedében is. Többek között Vaszilij Szigarjev, Ugarov, a Presznyakov testvérek voltak a kiemelkedő képviselői ennek a vonulatnak. Az úgynevezett új orosz dráma szakítani akart a szovjet időszakban jellemző poétikus látásmóddal, és megpróbált a nyers valóságra koncentrálni. Viripajev már más utat jár, mint ez a nemzedék. Viktor Rizsakovval együtt kicsit később is jelentkeztek „Oxigén” (Kiszlorod) elnevezésű mozgalmukkal, mellyel másfajta esztétikát hoztak. Viripajev Irkutszkban született, és eredetileg színészként végezte tanulmányait. Viktor Rizsakovval egy kamcsatkai színházban találtak egymásra, és még az új orosz drámához képest is egy teljesen újfajta látásmóddal dolgoztak. Néhány korai szöveg után az első jelentős produktumuk az Oxigén című darab volt. Ez a mai valóságból merít ugyan, de visszaemeli a költészetet a színházba. Megpróbál egyfajta távolságból tekinteni a drámai szövegre, valamint a néző és a színpad közötti kommunikációra. Mindig alapvető dilemma, hogyan szólítsuk meg a közönséget. Ha úgy teszünk, mintha nem lenne közönség, az valójában önbecsapás. A Sztanyiszlavszkij-módszer pszichológiai realizmusa ezt a felfogást képviselte és fejlesztette tökélyre. Ezzel áll szemben a kortárs európai színháznak az a felfogása, mely Brecht nyomán folyamatosan provokálja a nézőt. A kommunikációnak ezt a provokatív formáját viszont nem viseli el túl sokáig a közönség. Viripajev és Rizsakov éppen azt keresi, hogyan lehet a kettőt valahogyan összesimítani, egyensúlyban tartani. Vallomásszerű játékmódra törekszenek, megszólítják a közönséget, ugyanakkor nem kényszerítik semmire. Olvastam is valahol velük kapcsolatban ezeket a fogalmakat, hogy vallomásszínház, gyónásszöveg. – Fordítottam már Viripajevnek másik darabját is, jól láthatóan kirajzolódik a fejlődésvonala. A Genezis-2 szövege például egy pszichiátrián kezelt zseniális matematikusnő vallomásaiból álló filozofikus szöveganyag, mely egyszerre szól az emberi lét értelmetlenségéről és a reményről. Az Illúziókban már nagyon tisztán megjelenik Viripajev jellegzetes hangvétele: olyan az egész, mintha egyetlen nagymonológ lenne, több oldalról, több ember szemszögéből megvilágítva. Emberi sorsok, de elemelve, stilizálva, a szereplő szövege csupán ürügy, lehetőség arra, hogy a színész a saját érzéseit beleépítve önvallomást tegyen a színpadon. Szerintem éppen ezért hatnak revelációként a monológszerű Viripajev-szövegek, mint például a Július női önvallomása. Amikor a színész és a szöveg találkozik, ott nyílik rá alkalom, hogy katartikus élmény szülessen, ami aztán a nézőben is rezonál. Rizsakov ezt úgy fogalmazta meg, hogy elsősorban a nézőben kell a katarzisnak megtörténnie. Kicsit sarkítva: ne a színész sírjon a színpadon, hanem a néző a nézőtéren. Rizsakov és Viripajev ma már külön-külön is folytatják, amit az Oxigénnel, a számukra igazi ismertséget hozó közös munkával kezdtek el. A Részegek kapcsán maga a szerző úgy nyilatkozott egy interjúban, hogy ez a legsikerültebb, legerősebb drámai szövege.

I. Viripajev-Antonina Velikanova: Genesis 2, Théâtre de la Place – Liège, 2007, r.: Galin Sztojev (fotó: Christophe Raynaud, forrás: festival-avignon.com)

– Viripajev német felkérésre írta ezt a művet, és Németországban ist mutatták be először. Hogyan fogadta a közönség ezt az előadást a különböző helyszíneken?

Igen, Düsseldorfban, a Schauspielhaus megrendelésére készült a darab, persze nem konkrét témamegjelöléssel, csak rendeltek egy írást a szerzőtől, aki ezt írta meg. Viripajev igazi filozófus, akinél van jelentősége a valósággal való találkozásnak, de ő ezt mindig egy másféle, metafizikus síkra helyezi. A Részegek fordítása közben igyekeztem utánajárni bizonyos reáliáknak, amelyek átsütnek a szövegen, és megállapítottam, hogy valóban egészen konkrét élmények inspirálhatták az anyagot. Jó példa erre a sokat idézett zseniális iráni film, mely mint inspirációs forrás szerintem tényleg létezik. A Nader és Simin – ’Egy elválás története’ című, több filmes díjat is elnyert alkotásban nagyon sok helyzet utal a darabbeli történésekre. Nagyon fontos motívuma különben ennek a filmnek a hazugság kérdése, az, hogy lehet-e hazudni, létezik-e egy magasabb rendű valóság, ami fölülírja a földi létünket. Viripajev azért helyezte német közegbe a szereplőit, hogy a darab a német közönség számára is érthető legyen. Ugyanakkor nem csak a németekről és a németekhez tud szólni. Ez a mű egy általános európai állapotot tükröz, beleértve az oroszokat is. Hangsúlyozni kell viszont – és ezt Rizsakov is mindig kiemelte a bemutató előtt –, hogy a részegség, a részeg állapot számára csupán metafora. Vigyázni kell, hogy ne szó szerint értelmezzük, mert akkor csak önmagukból kifordult emberek földhözragadt ügyeiről szólhat az előadás. Érdemes megemlíteni, hogy ennek a darabnak van egy mottója, három rubái, tehát négysoros vers Omar Khajjám perzsa költőtől. Ez nem jelenik meg konkrétan a darabban, az előadásban viszont mi kivetítünk pár sort a háttérben. Omar Khajjám költő, egy „keleti sztoikus” filozófus, tudós volt, aki A mulandóság mámora címen magyarul is megjelent gyűjtemény verseiben olyasmiket fogalmaz meg, hogy a magasabb rendű valósághoz képest a mi földi létünk csak egy múló szellő. A mámor állapota az, aminek segítségével túl tudjuk élni, más fénytörésben látjuk az egész létet. Nos, ez a gondolat szövi át Viripajev írását is, és Rizsakov folyamatosan hangsúlyozta, hogy itt nem konkrét részegségről, hanem egy másfajta tudatállapotról beszélünk. Az egy éjszaka történeseit elmesélő darabban a különböző korú, múltú és hátterű szereplők „elhívást kapnak”, nevezzük ezt talán kegyelemnek. Valaki, valami megszólítja őket. Maguk is döbbenten tapasztalják, hogy ebben a mámoros pillanatban igazságokat kezdenek kimondani, amit máskülönben nem tennének. Áttételesen, de végiggondolhatjuk itt a karizmatikus vallási tanítókat is Buddhától Jézusig, akik hasonlóan emelkedett, kegyelmi állapotban, a megvilágosodás pillanatában mondanak ki a hétköznapi lét számára botrányosnak tetsző, kegyetlen igazságokat. Rizsakov a rendezésében erre helyezte a hangsúlyt. Magában a darabban is rengeteg finom vallási allúzió van, például a fesztiváligazgatót Márknak hívják. De nemcsak beszélő nevek, hanem szövegutalások is vannak szép számmal. Például azt mondja az egyik szereplő, hogy vízen járt, de beleesett. A végén szimbolikusan utalás is történik Jézusra, mintegy az isteni valóság elérhetetlenségét jelezve.

I. Viripajev: Részegek, Schauspielhaus, Düsseldorf, 2014, r.: Viktor Rizsakov (fotó: Sebastian Hoppe, forrás: die-deutsche-buehne.de)

– Ezekre a finom utalásokra mennyire figyelt a fordításnál? Mi a különbség ennek a változatnak és a Katona Kamrában színre vitt előadás alapjául szolgáló Morcsányi Géza fordítás szövege között?

Ahogy a játékmód, maga a szöveg is nagyon érdekes. Vigyázni kell vele, mert könnyen elmehet egy teljesen más, vulgáris irányba. Nagyon nem mindegy, milyen az olvasat. Miközben fordítottam, abszolút érzékeltem, hogy a szövegen túl megjelenik valami mélyebb valóság. Egyébként Csehov szövegeinél is mindig ez az érzésem támad, ott is végighúzódik ez a metafizikus valóság a szövegek hétköznapiságán túl. Ezért is keresgéltem, sőt még most is keresgélek megfelelő szavakat, bennem most is íródik a darab szövege. A Biblia egyik nagyon fontos mondata a „Ne féljetek”. Az igazságtól, a hittől, az élettől. Ebben az előadásban egy nyers, fiatalos szlengben erről beszél a szerző is, ami persze a megfogalmazását tekintve provokatív módon manifesztálódik ebben a mámoros állapotban. Az előadásban olyan igazságokat mondanak ki a szereplők, amiket mi is gondolunk, csak nem merünk kimondani. – Ami a szöveget illeti, ennek a darabnak két változata van. Az „eredeti”, melyet a német színháznak írt Viripajev, egy jóval szókimondóbb, ha úgy tetszik, trágárabb, expresszívebb, provokatívabb változat. Bizonyos értelemben ez a „trendi” verzió, Németországban igen népszerűvé is vált. Oroszországban is próbálkoztak vele: Rizsakov Moszkvában először a trágárabb verziót vitte színre, de időközben ott bejött egy rendelet, mely szerint a színpadon minimalizálni kell az öncélú káromkodást. (Ezt többen cenzúraként értelmezik, de ez egy másik kérdés.) Ennek hatására viszont elkészült egy módosított változat, amely már jóval kevesebb trágár kifejezést tartalmazott. Ekkor döbbentek rá az alkotók arra, hogy a darabnak így jobban előjönnek a rejtett üzenetei, amiket a durvaság elfedett. Mi itt egy köztes változatot hoztunk létre, de menet közben is sokat formálódott a szöveg. Olvastam egyébként Morcsányi Géza fordítását, ami szerintem remek műfordítás, ám másfajta szemléletű, mint a miénk, de összevetettem Radnai Annamária, a dramaturg szövegével is, mely szintén kiváló munka. Rizsakovval többször beszéltem a próbák során erről a problematikáról, hogy mennyire használjuk a trágár, expresszív kifejezéseket. Hosszú folyamat volt annak eldöntése, hogy mit is hozzunk ki ebből a szövegből. Úgy próbáltam finomítani, hogy ahol nincs jelentősége a káromkodásnak, ott elhagytuk, ahol viszont dramaturgiai funkcióval bír, ott föl is erősítettük, például Fehér Tibor vallomása esetében. De nagy dilemma volt számomra például a szerelem vagy a szeretet fogalmának használata is, amit az orosz nyelv azonos szóval jelöl. A próbák és a rendezővel való beszélgetések nyomán én az egyetemesebb, tágabb szeretet szót választottam, szembeállítva ezzel némileg a szenvedélyt, testiséget is feltételező szerelmet. Izgalmas folyamat volt ez, hiszen sem a színészek, sem én nem tudtuk igazán, hová is tartunk. Már nem először dolgozom Rizsakovval, és úgy látom, általában ez az ő stratégiája. Nem mondja meg, hogyan legyen, hanem olyan helyzeteket teremt, amelyekben egyszer csak váratlanul, titokzatos módon megszületik valami a színészekben. Számára nagyon fontos a szöveg és a helyzetek belső terének megteremtése. A szöveg metafizikai dimenziója érdekelte őt ebben az esetben is.

Viktor Rizsakov MHAT-beli rendezésének plakátja (forrás: irinapegova.ru)

– A színészek hogy tudtak ebben együttműködni?

Mindenki számára nagyon küzdelmes munkafolyamat volt ez. Persze nagyon nehéz megfogalmazni, mi kell hozzá, hiszen az nem elég, hogy a színész „akarja”. Viripajev és Rizsakov esetében nem könnyű hagyományos fogalmakkal operálni. A próbafolyamat elején például Rizsakov nagyon sokat beszélt. Hetekig csak beszélt, ugyanakkor körbevett minket valami különös varázslattal, szinte kiürültünk, megtisztultunk. Ebből az állapotból könnyebb volt elrugaszkodnunk, teret nyitott az alkotófolyamatnak. Félretettük a sztereotípiákat, a saját egyéniségünket, és jobban át tudtuk adni magunkat ennek az egésznek, beengedtük azt a metafizikai tágasságot, amit a rendező elvárt. Kicsit Tarkovszkij Sztalkeréhez tudnám ezt hasonlítani, ha már a metaforáknál tartunk. Bevitt bennünket Rizsakov egy olyan „zónába”, aminek nem ismertük a törvényszerűségeit, és egyszer csak eljutottunk valahová, s közben megtörténtek bennünk dolgok. Nem is számítottunk azonban arra, hogy a nézőkben ez ilyen revelációt vált ki, mint amilyet végül tapasztaltunk.

– A megszületett előadás fényében mennyiben látja most másnak Viripajev drámájának kicsengését, üzenetét, mint amikor először vette kezébe a darabot?

Nem volt különösebb koncepcióm az elején a darabról, inkább csak érzeteim voltak. Egy biztos, felfedeztem a szövegben egy sajátos repetitív jelleget, ami számomra azt jelezte, rituális jellege van a darabnak. Ezt fontosnak tartom, hiszen egyfajta mágikusságot kölcsönöz a szövegnek. Igyekeztem érvényesíteni, amennyire lehetett, a műfordításban is ezt a hatást. Egy szöveg viszont akkor él igazán, ha megszólal, az más minőséget jelent, ezért is igazítottam folyamatosan rajta, amíg lehetett. Az alapüzenet azonban kezdettől fogva érezhető volt számomra. Olyan ez, mint egy mai apokrif evangélium, mely a végső kérdésekre irányítja a figyelmet.

 

The Text of the Play Is Still Being Written in Me.”
Judit Ungvári Talks to András Kozma

András Kozma (b. 1967), translator of Vyrypaev’s The Drunk Ones and dramaturge of the production, directed by Viktor Rizhakov, at the Nemzeti Színház (National Theatre), says in answering Judit Ungvári’s questions that while new Russian drama wanted to break with the poetic vision of the Soviet period in the 90s of the previous century and tried to concentrate on raw reality, Vyrypaev has attempted to raise poetry back onto the stage again. He mentions former variants of the text, the translations by Géza Morcsányi and himself and, apropos of them, that the production at the Nemzeti represents a kind of middle ground between the radical German and the presentable Russian versions – “where swearing carries no significance, it has been omitted but where there is a dramatic function attached to it, it has even been amplified”. The rehearsal process, the metaphysical dimension of the text of the drama as well as its ritual nature are also discussed. Finally, András Kozma summarizes the message of the play and its staging this way: “It’s like a present-day apocryphal gospel, which focuses attention on the ultimate questions”.

(2016. december 15.)