Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. június 15. - Jolán, Vid Napja

Vélemény

Részegek

Hangos, durva jelekből ért a világ? - Vidám hétfő

Balázs Géza és Kukorelly Endre véleménye

Balázs Géza: Hangos, durva jelekből ért a világ?

 

Dilemma: egy részeg keményen fogja a lámpaoszlopot: – Ha, elengedem, elesek, ha nem engedem el, nem jutok haza… Szokatlan ferde színpad rácsmotívummal… Sejthető, hogy csúszkálni fognak rajta, később pedig kiegyenesedik. És lám, még tocsogóvá is alakul. A részegség egyik tünete: a láb alól elvész a talaj, a részeg beleesik a pocsolyába.
 

A másik: sajátos beszédmód (létezik fonetikai leírása az alkohol hatása alatti beszédmódnak). A részeg olyat is mond, amit egyébként nem. Népi bölcsesség szerint: a bor megoldja a nyelvet. Az ittas ember nem kertel, nem árnyal, nem eufemizál, nem törődik politikai korrektséggel, hanem kinyilatkoztat. Van b+ (én eufemizálok), no meg „ne fossatok”… Az ittas ember monomániásan ismétel. Az ittas ember hangos és kevésbé artikulál. Az ittas emberek beszéde vokális kompozíciókat tud produkálni: Nem te, hanem én. Nem én, hanem te…
 

Ivan Viripajev ötlete, hogy részegekkel mondasson ki valamit („megmondom az őszintét”), zseniális. A jelenetek ismerősek, bármely „nagyivós” péntek este megtörténnek valahol Európában: becsiccsentett fesztiváligazgató, duhaj legénybúcsú, kómás biciklizés hazafelé, könnyen fölszedhető, sőt még kvázi-házasságra is rábeszélhető nő, nagy bátor férfi, aki odavágja feleségének: megcsalta, párszor… Jönnek a nagy kinyilatkoztatások, bátorságok, szerephelyzetek (A bátyám katolikus pap), a monomániás beszédrészletek (a testvéremet megölte egy arab), a kicsit még meglévő etikai parancs: Megyek haza, menjünk haza!
 

Mindezt akusztikailag mesterien oldja meg a rendező, Viktor Rizsakov. Öntudatát vesztett részegek hablatyolását vagy üvöltözését ugyanis aligha bírnánk hallgatni. A részegség primitivizáló beszédmódja helyett annak két akusztikus vonását emeli ki: a hangerőt és az egyetlen hangskálán való monoton ismételgetést. A láncszerű ismétléseket, kvázilogikai szerkezeteket mesteri dialóguskompozíciókba szervezi. Ez a színház lényege: a hétköznapi eseményt nem utánozza, hanem jellemző részleteket kiemel, magasabb síkra helyez.
 

Eddig a kommunikációkutató, a nyelvész, de az ember nincs mindig szolgálatban.
 

Színes-szagos-zajos forgatag. A részegek hangosak, tehát legyen zaj. A „zajzenét” az előbb zenészként, később szerepet játszóként, még később körben ülő nézőként szolgálatot teljesítő színészek szolgáltatják. A zajzene ötletes, de kellemetlen: zacskó, lánc, kréta, pohár a tükrön… Két órán át szüntelen mozgás: előtérben és háttérben, fényben és sötétben, feketében és színesben, furcsa effektekkel, színjátékkal és kiszólással. Maradék figyelmünkkel lehet böngészni a háttérben futó feliratot.
 

Minden pontosan, másodpercre ki van számítva. A zajzene percekre van komponálva, meredten nézik a színészek az órát. A színészi mozgás (a játék kicsit erőteljes kifejezés lenne), a dialógusok: gépiesek. Nem lép félre, nem téveszt senki, hogy meg ne akadjon a gépezet. A történet is gépies: történetdarabok egymás után, némi reflektálással egymásra. A darab végül is darab. A darabosság miatt egyszer-kétszer mintha már véget érne. De van még egy darab. A „színpadgép” kiszólásokat, nézőknek szóló üzeneteket is megenged: liberalizmus, hazugság, önbecsapás (olykor mikrofonnal, hogy egyértelműbb legyen). Mint egy irányműben. Azt hihetnénk: a mű nem képes önmagában üzenni, ezért fordul ehhez az egyértelműsítő eszközhöz a rendező.
 

Vajon hányan vannak, akik az érzékítő, finom művészetet, színházat kedvelik. Ők a kisebbség? Ezért kell egyre harsányabb eszközökhöz nyúlni? Ottlik Géza regényének főszereplője már korábban figyelmeztet erre: „A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda se figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot...” (Iskola a határon)


(a szerző nyelvész)

 

 

Kukorelly Endre: Vidám hétfő

 

A Részegek a másfél évtizede együtt dolgozó Ivan Viripajev és Viktor Rizsakov közös munkája. Egybefüggő történet nincs, a jelenetek így-úgy (egy iráni film folytonos emlegetésével, vagy hogy Trill Zsolt játéka keretezi az előadást) kapcsolódnak. Témák és nevek – filmfesztivál-igazgató, prosti, legénybúcsú résztvevői, a két barátnő-egy férj leosztás stb. – nem jellegzetesen oroszok, mégis vad-orosz az egész. A címről az orosz típusú vedelés irodalmi kézikönyve, Venyedikt Jerofejev Moszkva–Petruskija bukkan föl a szovjet múltból, ám ez itt nem szovjet, viszont nagyon orosz. Dübörög a nagyorosz messianizmus.
 

Orosz – már az első bekezdésben 5x leírtam. Plusz 2 szovjet. Sokszor és sokáig – nem elégszer és nem eleget – utazgattam a Szovjetunióban, az ivás-technikák számos fajtáját láttam, attól kezdve, ahogy a szigorúan korlátozott hozzáférés miatt az emberek piáért sorban állás közben az ujjukkal számolják-jelzik másoknak, ki hogyan és kivel álljon össze, addig, ahogy merevrészegek lesznek a tiszta szesztől. A merevrészegség nem metafora, 96%-tól igazán kimerevülsz, láttam olyat, hogy a továrisok 45 fokos szögben hátrahajolva állnak a villamosmegállóban, vagy rajzfilmfiguraként dőlnek előre. Mint a bot. A Részegekben nincs tisztaszesz – az egész valahogy nem tiszta.
 

Lendület, profizmus – épp csak nem tudom, mi az, amit látok.
 

Tetszik, és nem értem. Zúznak-zörögnek a színészek, lánccsörgetés, zene zacskókra és üveglapon huzigált pohárra, príma hangzás. Érzem a Úr suttogását a szívemben, suttogják. És kiabálják. Suttogva kiabálnak, motyogva ordítanak, bután okoskodnak, mikrofon is be van vetve, nagyon hangos. Nagyon közel ülök. Nagyon nem tudom, miről van szó. Bocsánat, miről van szó? Térítenek?
 

Vagy gúnyolódnak?
 

Gúnyolódva térítenek, kigúnyolják a megtér(ít)ést? De mi csinálja ezt velünk és minek, ki és mit lát?, hát ki kérdezi ezt tőlünk?, mondják. Mindenki hazudik, mondják, mindent vissza kell adni! Ahelyett, hogy szeretnénk, nyüszítünk, hogy nincs szeretet, mondják, szeretet-szeretet-szeretet, ismétlik a (színpadon is alig elviselhető) végtelenségig. „Ne fossál! Nem szabad fosni – ez a fő meszidzse az Úrnak”, kész megrészegedett orosz hitgyüli, ne féljetek! helyett ne fossatok!
 

Mert ugye be vannak nyomva. És akkor, úgymond, igazat mondanak.
 

Pedig nem igazat beszél, aki részeg, csak belülről beszél. Ha nem állsz szer hatása alatt, és őszintén akarsz beszélni, az vagy összejön, vagy nem – nagy művek tapasztalata, hogy összejöhet –, ám az alkohol tényleg lebontja, ideiglenesen eltakarítja a gátlást. A védekező mechanizmust, ami az őszinteséget gátolja.
 

A figurák amúgy különösképp nem tűnnek részegnek – a színészek nem játsszák el –, az első rész veszélyesen ferde, fekete-fehér négyzethálós színpada, és a folytatásban a színpadot lassanként bokáig megtöltő vízben való botorkálás adja ki a részeg-mozdulatokat. Mindenki csinos és szép – a nem csinos is szép –, förgeteg van, parádés szövegmondás, balett és akrobatika, úgyszólván minden. Katarzis nincs. Épp az nem jön össze – a megtisztulás ugyanis –, amit mintha annyira forszírozna az előadás.
 

Hogy miért – nehéz kérdés. Ugyanis végig érzem magamon – hazafelé is, most is, és ez komoly hatás! – a „megváltó”, térítő szent-vad-ártatlan nagyorosz lélek súlyát, ahogy őszintén, szívszeretettel megmondja nekem, bűnös nyugatinak, az igazat. Az igazságot. Hogy „én is az Úristen vagyok, értesz engem, barátom?!” Hát nem, nem értem!
 

Nem akarom, hogy belevonjanak. Nem kérek belőle, ahhoz túl sokat és túl sokáig – elég sokat és elég sokáig – tapasztaltam a bőrömön. Ez így semmiképp sem tisztít meg. Nem a görög értelemben vett katharzis. Nézem, ahogy hevülten és fölöslegesen pakolgatja a sok szép ember a sok szép és fölös, fehér fa (jut eszembe: Во поле береза стояла, nyírfácska a réten) díszletet, és persze ez színház, tehát a fölös elemek ennyire látványos tobzódása azonnal túlkerül a fölöslegességen. Mintegy kikászálódik belőle, igen – ahogy végül az előadás maga is túlkerül sikeresen azon, amit a mi ez, minek, mivégre kérdéssor ír le.
 


(a szerző író, költő)

(2017. január 30.)