-
A tragédia bekövetkeztekor, krízishelyzetben sokszor végső kérdéseket teszünk fel magunknak. Sokáig szorongunk ezek miatt a megválaszolhatatlan kérdések miatt, de „a katarzis éppen arról szól, hogy a szívünkkel értünk meg valamit” – mondja Döbrentei Sarolta, a Sára asszony írója.
-
Mindjárt az elején lőjük le a poént: a Nemzeti Színház Caligula helytartója című előadása kiváló alkotás. Nemcsak a választott irodalmi alapanyag, Székely János 1972-ben, Marosvásárhelyen, jambikus versformában írt drámája miatt. Nemcsak a rendező, Szász János meggyőző munkája okán – aki kellékesként részt vett Harag György 1978-as, legendás, gyulai várszínházi előadásában is. Hanem egészen egyszerűen azért, mert ami a színpadon zajlik az előadás 100 perce alatt, végig leköti, sőt lenyűgözi a nézőt, érzelmeket ébreszt benne, igénybe veszi értelmét, s még az előadás után is biztosan foglalkoztatni fogja – nem utolsó sorban a mára, személyes sorsára vonatkoztatott kérdései révén. Hiszen Caligulához nemcsak a helytartónak (tőle való a címben idézett mondat), de minden szereplőnek, sőt minden nézőnek viszonyulnia kell.
-
Immár második alkalommal 2024. november 18-án mutatkozik be a Nemzeti Színház - Kaszás Attila termében a Kazán István Kamaraszínház. Erről beszélgetünk Kriszt László rendezővel.
-
Meggyőződésünk, hogy a közönség elismerése mindenekelőtt a darabnak szól, Székely János kétségbeejtően tiszta gondolatainak, éleslátásának, a sallangmentes dialógusoknak, a nyelv szépségének. Úgy tűnik, a sok színpadi és nyelvi bűvészmutatvány, sokszor cinikus mellébeszélés után, a néző kiéhezett a „komoly” szóra, értékeli, hogy felnőttnek tekintik. És Székely ezt teszi. Trill Zsolt élete talán legnehezebb szerepét kapta meg, és megint kiderült, hogy mindent tud nemcsak a színházról, hanem a világról és önmagáról is.
-
Nincs terv – pedig lehetne, Home-office színészet, Zoom-esztétika, A politika nem érti... Németország színházai zárva vannak. A legtöbb intézmény 2021. március végéig lemondott minden programot, és átköltözött az online térbe. Már a tavaly márciusi első hullám is keményen érintette a színházakat, és be kellett zárniuk.
-
-
-
A 20. század második felének nemcsak egyik legjelesebb színházi rendezője és nemzedékek tanára, hanem színháztörténész is, aki mesterei és pályatársai elfogulatlan portréit rajzolja írásaiban. Az idén nyolcvan éves Lengyel György, Jászai-díjas, kiváló és érdemes művész nem haraggal tekint vissza pályára, nem jogos sérelmeit emlegeti, hanem arról beszél, ami igazán szép volt.
-
Illés Gábor napjaink kimagasló író-egyénisége, prózája egyszerre mély és sziporkázóan szellemes. Készülő könyve apropóján beszélt családról, művészetről, tervekről...
-
Johanna személyisége óriási titok. Talány. Az örökké megfejthetetlen csodalények közé tartozik ő is... (Bernard Shaw: Szent Johanna) - Nyolc nő mélyen őrzött titkokkal, félelmekkel és vágyakkal terhelt sorsát ismerjük meg egyfelől drámai nyíltsággal, bátorsággal, másfelől szívbéli empátiával és humorral... (Hadar Galron: Mikve)
-
A darab talán legmellbevágóbb mozzanata, amikor Rocco feláldozza a szerelmét és a személyes boldogságát, csak hogy segítse a bátyját. Klasszikus lelkivezetési kérdés merül itt fel: meddig mehetek el a másikért, hol van a szeretet határa? A szeretet talán a leggyakrabban emlegetett, és mégis legtöbbször félreértett emberi viszonyulás. (Hodász András) - Tulajdonképpen erre, a nagyvárosi tértapasztalatra hegyezi ki Vidnyánszky a rendezését, ez tartja egyben színházi értelemben az előadást, amely A Ghisolfa-híd című Giovanni Testori-regényből készült Luchino Visconti-filmet meséli újra – az élősködés leghalványabb árnyalata nélkül. (Bazsányi Sándor)
-
Március 13. 18 óra „Háromnegyed tizenegy volt, az EMKÉ-nél álltam. Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas dördülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább. Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De az a csönd az elviselhetetlenségig fokozódott bennem és másban is. Bihari Jóska bácsival találkoztam. "Megátkoz benneteket az én székely Istenem!" - mondta, s rettentő fájdalommal megindult felfelé, a Duna irányába.” Őze Lajos emlékezett így az 50 esztendővel ezelőtti március 15-re, az akkor már belülről régóta bontott Nemzeti Színház épületének robbantására.
