JEGYPÉNZTÁRUNK ÜNNEPI NYITVATARTÁSA:
December 21-22-23-án, valamint december 27 és 30 között 10.00-18:00 óráig. December 24-25-26-án, december 31-én és január 1-én zárva.
JEGYPÉNZTÁRUNK ÜNNEPI NYITVATARTÁSA:
December 21-22-23-án, valamint december 27 és 30 között 10.00-18:00 óráig. December 24-25-26-án, december 31-én és január 1-én zárva.
A magyar képzőművészet több jelentős alkotóját sikerült megnyerni arra, hogy a színház előcsarnokába megálmodott, és kivitelezett egyedi műalkotásával (minden műfaji megkötöttséget mellőzve) nagyméretű installációval, festményekkel, vagy plasztikával – még, ha időlegesen is, de kimondottan megváltoztassa az adott teret. Elképzelésünk, hogy a belépő számára egyértelmű legyen, hogy itt többféle, akár vitára ingerlő művészi megközelítés létezik, létezhet egymás mellett. Az új gondolkodás és párbeszéd első lépése El Kazovszkíj volt. A továbblépésre ezúttal Vojnich Erzsébet festőművészt kértük fel.
Vojnich Erzsébet /1953/
“…S ekkor történt az, amit itt most elmondok nektek: a képeken ábrázolt távoli, idegen, megfejthetetlen civilizáció egyszercsak összeért a saját világával, a saját élményeivel, a saját emlékeivel; az üres, távoli, idegen csarnokok egyszercsak saját legbensőségesebb, legszemélyesebb tereivé váltak, amelyeket most, a képek által, másokkal, ismeretlenekkel oszt meg, s ez az osztozás, az együvé tartozásnak ez a titokzatos, megmagyarázhatatlan érzése hálával töltötte el. Szavakba ugyan nem tudta volna önteni, de olyasféle érzése támadt, hogy a világ (s ezen belül a természet is) elsősorban emberi építmény, amely örökké térrel és idővel küszködik, és éppen ettől az összekötő kapocstól tud egy számára mégoly idegen, épített világ is hirtelen ismerőssé, bensővé, sajáttá és esendővé válni: mert benne van ez a küszködés az idővel, ez a léttel és nemléttel való bíbelődés, ez az örökös, reménytelenül reményteli motozás. S mire Hogen mester gondolatban idáig elért, a képtekercsen ábrázolt betonszarkofágot már egészen olyannak látta, mint egy virágbaborult cseresznyefát: hisz erről is, arról is elszáll a pillangó…” (Bán Zsófia: Képtekercsek – Koan)
A Vojnich-ecset tekintete
(Vojnich Erzsébet: Tatárpuszta)
E fölkérés nyomán sajnos nem járhattam végig mindazokat a kiállításokat, galériákat és lakásokat, amelyekben valaha is bámészkodtam, hogy ugyan ma melyik kép hatna rám leginkább. Hát persze, hogy akkor a karnyújtásnyira lévők felé kell fordulni, gondoltam, hiszen festményi hatásról nemigen lehet másképpen beszélni, csak úgy, ha közvetlen és friss eredeti-vászon-élményünk van. Idézzem föl hát azokat a képeket, amelyeket a leggyakrabban láthatok, közülük is azokat, amelyeket a legtöbbre tartok. S amelyeken a legtöbbet spekuláltam.
Az így szűkülő körök közepeinek tengelye nyílegyenesen mutatott most már Vojnich Erzsébetre. A magamfajta ilyen bejáratos viszonyba jobbára baráti kapcsolatok által kerülhet képekkel – nem hallgathatom el tehát, hogy Vojnich Erzsébet szűkebb körébe tartozónak mondhatom magam. Vannak abban a rokoni-baráti körben más festők is, akikre a nyíl rámutathatott volna, most bizonyos oknál fogva mégsem róluk, hanem Vojnichról lesz szó.
Megpróbálnám először ezt a „bizonyos okot” körülírni. Vojnich képeit több mint tizenöt éve figyelem, s az első meglepetés akkor ért, amikor megtudtam, hogy ezeket nem férfi festi. Aztán megismertem a festőt – tetőtől talpig nőből van, semmi kétség –, de a műalkotások miféleségéhez hagyományosan tapadó férfi-női-sztereotípiákat ő azóta is semmibe veszi, nincs dolga velük. További tűnődnivalót kínált a tematikája: Miért ezek az üres terek, ipari, pre- és transz-indusztriális tárgyi teremtmények, oszlopok-gerendák, csarnoki, al- és felépítményi alakzatok? S hogyan kell nekem rájuk tekintenem? A letűnt múlt rekvizitumai feletti borongással?, a hajdani cselekvés (ki tudja, miféle tettlegesség) tereit illető borzongással? Részvéttel?, szorongással?, katasztrófa-sújtotta térséghez illő lélekfelindulással (mint tájképre csata után)? Az olykor bornírt tárgyi teremtmények feletti gúnnyal? – vagy ellenkezőleg: pátosszal? Ez a festészet tehát – azon túl, hogy kétségbevonhatatlanul magasfokú minőségéből nem engedett – fönntartott némi értelmezési elbizonytalanítást. Hogy nem biztos, hogy rögtön evidens, miről is van szó. Hogy az egyébkéntinél alaposabb töprengésre van hozzá szükségem, ilyesmi tehát ez a „bizonyos ok”.
Nemrég – a nyári Millenáris-béli kiállítás kapcsán – Radnóti Sándor erre a „rejtélyre” ajánlott egy termékeny értelmezést: Vojnich „helyeket”, ember alkotta helyeket fest, ahol embernek nincs helye, az ipari civilizáció kiérdemesült emlékművei ezek, amelyek épp azért válnak műalkotássá, mert nem dolgok immár. Vojnich ábrázolási feladata pedig, mondja Radnóti, e kiürült terekben a csönd megfestése, ő tehát a csönd tereinek festője.
De mi módon éri el vajon ezt?, kérdezhetünk tovább. Mert mintha korántsem kézenfekvően adna „hű képet” az elhagyott helyekről, hanem fölfedezésszerűen tárja fel őket, jól kiválasztja szemlélődő pozícióját, és vár. Úgy képzelem, hosszan vár – jó: egyrészt amíg tényleg csönd nem lesz. Másrészt viszont: míg tekintete a falakat, kongó belsőket, kietlen külsőket, üregeket, lépcsőket, kiszögelléseket, nyílásokat, vájatokat, alagsor-torkolatokat, ipari-kommunális építményeket, maradványokat meg nem bűvöli (vagy ki tudja, mit művel velük). Mindenesetre megvárja, míg belső fényviszonyaik nem támadnak. Míg sugározni vagy inkább derengeni nem kezdenek, amit mintha már nem is a tereptárgyakra magukra kéne értenünk, hanem az általuk közrefogott levegőre. Az ábrázolat csöndjén túl tehát szó van a valóságos fény- és árnyviszonyokon túli fényekről is. A Vojnich-féle sfumatóról, ha mondhatom így, amely nem valamiféle szentimentális, könnyön-túli ködfuvallat, hanem a hely szellemének, belső lényegének kivetülése magában a térben. Se nem szakrálisan, se nem ironikusan – pontosan, fenséges, letisztult jelentőséggel.
Mialatt Vojnich eddigi életművét megteremtette, a lényeg – a látásmód, a festői világnézet – nem változott, a „tereptárgyak” köre azonban, amelyeken a Vojnich-ecset tekintete végigvonul, bővült. A gyármaradványi belső terektől részint a külsők felé, részint az építészeti hagyatékok felé, itthoniaktól világ-tájak felé, s a szögletes építmények mögött föltűnnek már a domborzat ívelt formái is. Ám utóbbit tévedés volna valamiféle engedménynek tekinteni:
Tessék megnézni a frissebb termés talán legmarkánsabb képét – címe: Tatárpuszta, a festő szíves közlése szerint a Buzzati-regénycím nyomán –, s minthogy az elmondottakhoz képest nemcsak újabb élvezetekkel, hanem újabb talányokkal is bővíti a nézői élményt, ezt választottam. S egyben ott hagyom abba, ahol voltaképpen el kéne kezdeni.
Kiállítások
2008(2008. november 12.)