Vojnich Erzsébet festőművész kiállítása

A magyar képzőművészet több jelentős alkotóját sikerült megnyerni arra, hogy a színház előcsarnokába megálmodott, és kivitelezett egyedi műalkotásával (minden műfaji megkötöttséget mellőzve) nagyméretű installációval, festményekkel, vagy plasztikával – még, ha időlegesen is, de kimondottan megváltoztassa az adott teret. Elképzelésünk, hogy a belépő számára egyértelmű legyen, hogy itt többféle, akár vitára ingerlő művészi megközelítés létezik, létezhet egymás mellett. Az új gondolkodás és párbeszéd első lépése El Kazovszkíj volt. A továbblépésre ezúttal Vojnich Erzsébet festőművészt kértük fel.

Vojnich Erzsébet /1953/

http://www.vojnich.hu/

“…S ekkor történt az, amit itt most elmondok nektek: a képeken ábrázolt távoli, idegen, megfejthetetlen civilizáció egyszercsak összeért a saját világával, a saját élményeivel, a saját emlékeivel; az üres, távoli, idegen csarnokok egyszercsak saját legbensőségesebb, legszemélyesebb tereivé váltak, amelyeket most, a képek által, másokkal, ismeretlenekkel oszt meg, s ez az osztozás, az együvé tartozásnak ez a titokzatos, megmagyarázhatatlan érzése hálával töltötte el. Szavakba ugyan nem tudta volna önteni, de olyasféle érzése támadt, hogy a világ (s ezen belül a természet is) elsősorban emberi építmény, amely örökké térrel és idővel küszködik, és éppen ettől az összekötő kapocstól tud egy számára mégoly idegen, épített világ is hirtelen ismerőssé, bensővé, sajáttá és esendővé válni: mert benne van ez a küszködés az idővel, ez a léttel és nemléttel való bíbelődés, ez az örökös, reménytelenül reményteli motozás. S mire Hogen mester gondolatban idáig elért, a képtekercsen ábrázolt betonszarkofágot már egészen olyannak látta, mint egy virágbaborult cseresznyefát: hisz erről is, arról is elszáll a pillangó…” (Bán Zsófia: Képtekercsek – Koan)

A Vojnich-ecset tekintete
(Vojnich Erzsébet: Tatárpuszta)

E fölkérés nyomán sajnos nem járhattam végig mindazokat a kiállításokat, galériákat és lakásokat, amelyekben valaha is bámészkodtam, hogy ugyan ma melyik kép hatna rám leginkább. Hát persze, hogy akkor a karnyújtásnyira lévők felé kell fordulni, gondoltam, hiszen festményi hatásról nemigen lehet másképpen beszélni, csak úgy, ha közvetlen és friss eredeti-vászon-élményünk van. Idézzem föl hát azokat a képeket, amelyeket a leggyakrabban láthatok, közülük is azokat, amelyeket a legtöbbre tartok. S amelyeken a legtöbbet spekuláltam.
Az így szűkülő körök közepeinek tengelye nyílegyenesen mutatott most már Vojnich Erzsébetre. A magamfajta ilyen bejáratos viszonyba jobbára baráti kapcsolatok által kerülhet képekkel – nem hallgathatom el tehát, hogy Vojnich Erzsébet szűkebb körébe tartozónak mondhatom magam. Vannak abban a rokoni-baráti körben más festők is, akikre a nyíl rámutathatott volna, most bizonyos oknál fogva mégsem róluk, hanem Vojnichról lesz szó.
Megpróbálnám először ezt a „bizonyos okot” körülírni. Vojnich képeit több mint tizenöt éve figyelem, s az első meglepetés akkor ért, amikor megtudtam, hogy ezeket nem férfi festi. Aztán megismertem a festőt – tetőtől talpig nőből van, semmi kétség –, de a műalkotások miféleségéhez hagyományosan tapadó férfi-női-sztereotípiákat ő azóta is semmibe veszi, nincs dolga velük. További tűnődnivalót kínált a tematikája: Miért ezek az üres terek, ipari, pre- és transz-indusztriális tárgyi teremtmények, oszlopok-gerendák, csarnoki, al- és felépítményi alakzatok? S hogyan kell nekem rájuk tekintenem? A letűnt múlt rekvizitumai feletti borongással?, a hajdani cselekvés (ki tudja, miféle tettlegesség) tereit illető borzongással? Részvéttel?, szorongással?, katasztrófa-sújtotta térséghez illő lélekfelindulással (mint tájképre csata után)? Az olykor bornírt tárgyi teremtmények feletti gúnnyal? – vagy ellenkezőleg: pátosszal? Ez a festészet tehát – azon túl, hogy kétségbevonhatatlanul magasfokú minőségéből nem engedett – fönntartott némi értelmezési elbizonytalanítást. Hogy nem biztos, hogy rögtön evidens, miről is van szó. Hogy az egyébkéntinél alaposabb töprengésre van hozzá szükségem, ilyesmi tehát ez a „bizonyos ok”.
Nemrég – a nyári Millenáris-béli kiállítás kapcsán – Radnóti Sándor erre a „rejtélyre” ajánlott egy termékeny értelmezést: Vojnich „helyeket”, ember alkotta helyeket fest, ahol embernek nincs helye, az ipari civilizáció kiérdemesült emlékművei ezek, amelyek épp azért válnak műalkotássá, mert nem dolgok immár. Vojnich ábrázolási feladata pedig, mondja Radnóti, e kiürült terekben a csönd megfestése, ő tehát a csönd tereinek festője.
De mi módon éri el vajon ezt?, kérdezhetünk tovább. Mert mintha korántsem kézenfekvően adna „hű képet” az elhagyott helyekről, hanem fölfedezésszerűen tárja fel őket, jól kiválasztja szemlélődő pozícióját, és vár. Úgy képzelem, hosszan vár – jó: egyrészt amíg tényleg csönd nem lesz. Másrészt viszont: míg tekintete a falakat, kongó belsőket, kietlen külsőket, üregeket, lépcsőket, kiszögelléseket, nyílásokat, vájatokat, alagsor-torkolatokat, ipari-kommunális építményeket, maradványokat meg nem bűvöli (vagy ki tudja, mit művel velük). Mindenesetre megvárja, míg belső fényviszonyaik nem támadnak. Míg sugározni vagy inkább derengeni nem kezdenek, amit mintha már nem is a tereptárgyakra magukra kéne értenünk, hanem az általuk közrefogott levegőre. Az ábrázolat csöndjén túl tehát szó van a valóságos fény- és árnyviszonyokon túli fényekről is. A Vojnich-féle sfumatóról, ha mondhatom így, amely nem valamiféle szentimentális, könnyön-túli ködfuvallat, hanem a hely szellemének, belső lényegének kivetülése magában a térben. Se nem szakrálisan, se nem ironikusan – pontosan, fenséges, letisztult jelentőséggel.
Mialatt Vojnich eddigi életművét megteremtette, a lényeg – a látásmód, a festői világnézet – nem változott, a „tereptárgyak” köre azonban, amelyeken a Vojnich-ecset tekintete végigvonul, bővült. A gyármaradványi belső terektől részint a külsők felé, részint az építészeti hagyatékok felé, itthoniaktól világ-tájak felé, s a szögletes építmények mögött föltűnnek már a domborzat ívelt formái is. Ám utóbbit tévedés volna valamiféle engedménynek tekinteni:
Tessék megnézni a frissebb termés talán legmarkánsabb képét – címe: Tatárpuszta, a festő szíves közlése szerint a Buzzati-regénycím nyomán –, s minthogy az elmondottakhoz képest nemcsak újabb élvezetekkel, hanem újabb talányokkal is bővíti a nézői élményt, ezt választottam. S egyben ott hagyom abba, ahol voltaképpen el kéne kezdeni.

Kiállítások

2008
Aulich Art Galéria
Megnyitotta: Janáky István
2007
Galéria IX.
Megnyitotta: Bán Zsófia
Bartók'32 Galéria
Megnyitotta: Radnóti Sándor
2006
KÉKA Galéria
Megnyitotta: Csáki Judit
2004-05
Városi Képtár - Deák Galéria, Székesfehérvár
Megnyitotta: Andrási Gábor
2004
Millenáris, Kerengő Galéria
Megnyitotta: Radnóti Sándor
2002
Tetőtéri Galéria, Pannonhalma
Megnyitotta: Szüts Miklós
1999
Pusztazámori Kastély
1998
Műgyűjtők Galériája
Megnyitotta: Spiró György
1997
Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum-Templomtér
Magyar Intézet, Bukarest
Szüts Miklóssal és Romelo Pervolovicivel
1996
Institut Hongrois, Paris
Szüts Miklóssal és Hargittai Pállal
Accademia d'Ungheria, Roma
Szüts Miklóssal és Hargittai Pállal
1995
Óbudai Pincegaléria
Megnyitotta: Neményi Mária
1994
Művészetek Háza, Pécs
Megnyitotta: Molnár Gál Péter
1993
Kortárs Gyűjtemény a Kecskeméti Cifra Palotában, Kecskemét
Megnyitotta: Simon Magda
Kortárs Gyűjtemény a Kecskeméti Cifra Palotában, Budapest Történeti Múzeum, Budavári Palota
Megnyitotta: Demszky Gábor
1992
Régi Zsinagóga, Szolnok
Megnyitotta: Spiró György
Balassi Könyvesbolt, Budapest
Megnyitotta: S. Nagy Katalin
1990
Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóháza
Megnyitotta: György Péter
Galerie Sennebogen, Regensburg
Berhidi Máriával közös kiállítás
1989
Horváth Endre Galéria, Balassagyarmat
Megnyitotta: Spiró György megnyitóját Szüts Miklós olvasta fel
Savoyai Kastély, Ráckeve
Szüts Miklós megnyitó szövegét felolvasta Spiró György
1987
Ernst Múzeum, Budapest
HÉT MŰVÉSZ
Megnyitotta: Spiró György
1984
Óbudai Pincegaléria, Budapest
Megnyitotta: Roskó Gábor
Kollázsok
1983
Dimitrov Megyei Művelődési Központ, Veszprém
Megnyitotta: Supka Magdolna

(2008. november 12.)