Bessenyei Ferenc szobrának avatása

2008. szeptember 21. óta a nemzetét kérlelhetetlen szigorúsággal féltő Bánk bán is ott áll a Nemzeti Színház előtt. Bessenyei Ferenc szobrát barátok, egykori játszótársak és civil tisztelői előtt a Magyar Dráma Napján leplezték le.

Jobb kezében szövegpéldány, bal kezének mutatóujja a távolba mutat. Tekintete határozott, de nem kemény, inkább aggódó és féltő. Civilben áll vagy szerepben? „A köpeny és a csizma Bánké, de a maszk jóval kevesebb annál, mint amennyit a színpadon hordott” – világosít fel B. Élthes Eszter, Bessenyei Ferenc özvegye. És miért Bánk bánként áll előttünk az idők végezetéig? „Magától értetődő volt” – válaszolja. Bár emlékezetes alakítást nyújtott Kossuth, Széchenyi, Görgey szerepeiben, ezeket a férfiakat „csupán” megszemélyesítette. Az ő arcukat megőrizték festmények, Bánk bán személyiségét, vonásait krónikák leírásaiból ismerjük. Hozzá konkrét, történelmileg valós külső nem kötődik, Bessenyei nevével, habitusával és gesztusaival azonban közönség és szakma számára is összeforrt. Bessenyei belebújt Bánk bőrébe, Bánk pedig Bessenyei zsigereibe, gondolataiba költözött.

Párkányi Raab Péter számára a kiinduló pontot Katona szövege jelentette, az ötödik szakasz ötödik jelenete. „Azt mondja Bánk: Árpád és Bor vére közt / Folyó dologban bíró csak Magyar- / Ország lehet. Jobban be van neved / Mocskolva, mint az enyém – idézi a szobrász –, és itt áll egy szerzői instrukció: Kimutat az ablakon.” A szobor készítője emlékeiből, archív filmek, fotók alapján dolgozott, és az egyik kép tényleg megörökítette a mozdulatot. Azt mondja az alkotó, nem volt könnyű dolga: „rafinált karakter volt, nehezen találtam rá.” Míg Timár Józsefnél egyetlen jól ismert pillanatot öntött bronzba, Bessenyei Ferencben azt a 31 évet próbálta sűríteni, míg Bánk bán jelmezét hordta.

Illetve dehogyis hordta a jelmezt, hiszen életében ugyanazt az egyetlen monológot mondta. „Az én életem ott kezdődött, hogy beléptem a színházba” – fogalmazott Bessenyei, aki bár 2004 óta az égi társulatban játszik, e szobornak is köszönhetően velünk van Gábor Áron, Kárpáthy János, Török Bálint, Galilei, Görgey Pál alispán, Örkényi Vilmos, Dőry báró, Szélestenyerű Fejenagy, és persze Tevje alakjában. Nagytermészetű, kemény, makacs, megvesztegethetetlen, elveikhez ragaszkodó, magukkal sodró férfiak, akiknek mogorva külseje hatalmas életszeretet takart. Valami olyasmit mondott róla egyszer Kállai Ferenc, hogy nagy huzatú színész volt. Egy másik interjúban Agárdy Gábor magát szájharmonikához, Bessenyeit egy orgonához hasonlította. Nekünk, harmincasoknak ennyit jelent Bessenyei Ferenc. Azt hiszem, nem kevés.

A Nemzet Színészei meg az egy két-generációval fiatalabb kollégái mellett, akik büszkék arra, hogy álltak vele egy színpadon, ott áll a szobornál egy család. Nagymama, anyuka,két unoka. Nyolc- és egy tizenkét évesek a fiúk, Bessenyei Ferencet még csak az Egri csillagokban látták. „Feri, bevándoroltál a magyar színházművészet halhatatlanjai közé” – beszél hozzá Csernus Mariann, akivel 1950-ben együtt szerződtek a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházba.

Fehér rózsák a talapzaton. Az emlékezés virágai. A tisztaságé, a méltóságé. Bánké. Bessenyeié.

Szerző: Papp Tímea

Kapcsolódó oldal: Jordán Tamás beszéde

(2008. szeptember 21.)