Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. december 23. - Viktória Napja

Háttér

’56 a Nemzetiben

A Fáklyaláng és a Galilei

Történelmi igazságok színpadon

Két történelmi drámával nyitott újra 1956 decemberében az október 23. óta nem játszó Nemzeti. Távlatok és forradalmi párhuzamok.

 

A Nemzeti Színházban csak 1956 karácsonyán folytatódott a forradalom kitörése miatt félbehagyott színházi évad. A Blaha Lujza téri épület megsérült, ezért csak a kamaraszínházban, a Katona József Színházban kezdődhetett a játék. A társulat december 23-án és 26-án Illyés Gyula Fáklyaláng című művét; december 25-én és 30-án Németh László Galileijét adta elő. Az előadások – a kijárási tilalom miatt – délelőtt fél 11 órakor kezdődtek. „A színház és az írók a 23-iki és 25-iki előadások teljes bevételét a Magyar Vöröskereszt javára ajánlják fel” – hirdette a plakát.

A szabadságharc leverése után Kádár János kormányának az volt a fő törekvése, hogy minél előbb konszolidálja a helyzetet. A forradalom vívmányainak védelmében a Magyar Színházművészeti Szövetség, mely a színházi ügyek intézését a minisztériumtól októberben átvette, a sztrájk folytatását szorgalmazta. A december elejére megerősödő hatalom lassan azonban felszámolta az ellenállás utolsó központjait. Sokat elárul a viszonyokról Major Tamás későbbi feljegyzése: „A Szövetség, az akkori Központi Munkástanáccsal és az Írószövetséggel karöltve elhatározta, megakadályozza a színházak megnyitását. […] Közismert az is, hogy az Operaház is a színház épületén kívül és belül a folyosókon felragasztott röpcédulák hatására, amelyek pokolgépekkel és lövöldözések jóslásával foglalkoztak, két ízben elhalasztotta megnyitóját. Köztudomású, hogy még a Nemzeti Színház is pontosan egy héttel halasztotta el eredeti bemutatóját, mert Illyés Gyulát is felkérték, hogy a Fáklyalángot csak később engedélyezze.”

Sajnos arról nem szólnak a források, hogy miért éppen Illyés művével „nyitott” a színház. Valószínű, hogy a frissen alakult művészeti kollégium döntött így – időszerűnek tartották Illyés forradalmi drámáját. Talán aktuálisabbnak, mint az 1952. december 12-én megtartott bemutató idején. A Fáklyalángban az író ugyanis a magyar történelem egyik legellentmondásosabb históriáját: Kossuth Lajos és Görgey Artúr ellentétét vizsgálta, s a konfliktus bemutatásával igazságot akart szolgáltatni. Ezért az 1848-as forradalom és szabadságharc külpolitikai, gazdasági és belpolitikai ellentmondásait Kossuth és Görgey küzdelmére csupaszította. Az áthallás 1956-ban, a szovjet csapatokkal eltiport forradalom romjain meglehetősen egyértelmű lehetett. Barta András 1954-ben az Irodalomtörténetben így írt: „A hazáért végsőkig kitartó harcra, a hibák állandó gyomlálására buzdít bennünket Kossuth példamutatása. Hatalmas felkiáltójelet, a jelennek szóló vészjeles üzenetet kell látnunk a drámában: az aradi katasztrófához hasonló helyzethez vezet minden olyan szabadságharc, amely elfeledkezik arról, hogy a vezetők sorából kíméletlenül kirostálja a megalkuvókat és árulókat, amely elfeledkezik a legfőbb erőről, a nép erejéről, a legfőbb szövetségről: a nép szövetségéről.” Senki sem sejtette ekkor, hogy ezek a mondatok 1956 végén egészen új jelentést nyernek.

Németh László Galilei című művét 1956 októberében alig látta valaki a Katona József Színházban, hiszen mindössze három estén játszották. A színjátékra azonban kíváncsi volt a közönség, hiszen jól ismerte azt az évekig tartó folyamatot, míg a dráma eljutott az előadásig. Az írótól 1952-ben Révai József levélben tudakolta: volna-e kedve eredeti művet írni, s erre Benedek András, a Nemzeti Színház dramaturgja is biztatta. A Galilei című dráma 1953 júliusára elkészült, akkor azonban Révait egy időre eltávolították a hatalomból, s befolyása is csökkent. A színrevitelt az is nehezítette, hogy a Nemzeti igazgatója, Major Tamás féltékenyen figyelte a Galilei rendezésével megbízott Gellért Endre növekvő népszerűségét. A bemutatóra végül csak 1956. október 20-án kerülhetett sor. Az évekig tartó munka során a teljes negyedik felvonást újraíratták, a műnek két befejezése ismert.

Görömbei András irodalomtörténész így világította meg a két változat közti eltérést: „Az inkvizícióval szembekerülő Galilei élettörténetében Németh László arra látott modellértékű mintát, hogy egy nagyobb cél érdekében, s a nyilvánvaló igazság ismeretében vállalható a magas mértékű erkölcsi elvek külsőleges megsértése is. Az ilyen »erkölcsi vétség« azt a közeget minősíti, amelyik kikényszeríti a »bűnt«, Németh László drámájában sokan próbálták meggyőzni Galileit arról, hogy vissza kell vonnia felismeréseit – az élete mentése érdekében. A természettudomány felfedezett igazságain nem változtathat a kényszerűségben fogant visszavonó vallomás”.

A kortársak azt suttogták, hogy Németh László a hatalom kívánságára antiklerikális drámával vezekel. A Galileiben Németh az egyház dogmatizmusának bemutatásával az 1950-es évek dogmatizmusát is bírálta; a koncepciós perek idején megtalálta azt a témát, melynek cselekménye a túlkapásokat idézi, a mű problematikája mégsem leegyszerűsített, így az igazság drámájává válhatott.

A Fáklyaláng és a Galilei előadása 1956 végén azt jelzi, hogy a népi írók kiemelkedő tehetségű vezetői ekkor még egyezkedni próbáltak a hatalom képviselőivel. A kiábrándulás azonban nem váratott sokáig. A Madách Színházban 1957. május 14-én még bemutatták Németh László Széchenyi című drámáját, amit csakhamar betiltottak. Ezt követően az író – tiltakozásul a kádári politika ellen – évekre elhallgatott. S ugyanezt tette Illyés Gyula is.

 

Gajdó Tamás

(2017. január 12.)