A Nemzeti Színház hírei

Emberi kapcsolatokról, konfliktusokról, szeretetről, életünk minőségéről, hús-vér emberekről szól Arthur Miller drámája, Az ügyök halála. Csupa olyan dologról ami Blaskó Péter szerint a legfontosabb a színházban. Ezért is nagy öröm, hogy a MASZK Országos Színészegyesület ezt az előadást választotta, hogy születésnapja alkalmából felköszöntse művészünket. Az előadás végén Hegedűs D. Géza, az egyesület elnöke köszöntötte a nézők előtt Blaskó Pétert, aki a nyáron töltötte be 70. életévét.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1951-ben szerzett diplomát. Főiskolai hallgatóként a Belvárosi Színházban és az Ifjúsági Színházban szerepelt, a végzés után a Nemzeti Színház szerződtette. Megtisztelő volt számára, kitüntetés, hogy az ország legjelentősebb társulatába került. Életének egyik legemlékezetesebb napján, 1956. október 23-án a Petőfi-szobornál Batsányi János, Petőfi Sándor és Ady Endre verseit, s a Nemzeti dalt szavalta. „Megrázó volt, a több ezres tömeg velem együtt visszhangozta: A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk!!! Gyönyörű volt. Életemben ezt a csodálatos érzést még nem éreztem” – emlékezett. Az októberi napokban meghatározó tagja lett a Nemzeti Színház forradalmi bizottságának, 1956. december 1-jén pedig bekerült a színház munkáját irányító intézőbizottságba. Büntetésül 1958-ban a József Attila Színházba száműzték. Életének erről az időszakáról sokszor faggatták, általában diplomatikusan fogalmazott; 1981-ben azonban már megjelenhetett az a kijelentése is, mely szerint „amikor 1963-ban visszakerültem a Nemzetihez, felnőtt színészi pályám valójában akkor indult”.

Azt akarom mondani, hogy felmerült bennem egy olyan gyanú, hogy te vagy, aki nem tudja, hogy mi ez. Nekem egyszer csak úgy tűnt, de lehet, hogy nincs igazam, hogy éppen te vagy az, David, aki nem tudja, mi az, hogy szeretet...
Ivan Viripajev ülönös hangvételű műveit sokfelé játsszák a világban, több mint húsz nyelvre fordították le őket, számos fesztiváldíjat kaptak. A Nemzeti Színházban futó Részegek után az Álomgyár jelenti Viripajev és Rizsakov együttműködésének újabb állomását.

Az ember tragédiája, Madách Imre drámai költeménye nem könnyű olvasmány. A több mint százötven éve írt szöveg nagyon sok szavát ma már nem is használjuk. De Ács Eszter színművészt – aki Éva szerepét játssza – nem zavarja az archaikus szóhasználat. Ha sajátjaként tudja közvetíteni a gondolatatot, a közönség is megérti, miről szól ma a Tragédia. Berettyán Sándor is – mint Ádám – arra törekszik, hogy meg tudjuk fogalmazni saját kérdésünket: jó úton haladunk, mi emberek, és az emberiség?! A két művésszel két próba között nemcsak a Madách-műről, hanem saját döntéseikről, útkeresésükről is beszélgettünk.

„Említettem több ősmerősöm előtt, hogy írtam egy költeményt, melyben az isten, az ördög, Ádám, Luther, Danton, Aphrodité, boszorkányok s tudj’isten, mi minden játszik; hogy kezdődik a teremtéssel, játszik az égben, az egész földön, az űrben – mosolyogtak rá, de olvasni nem akarta senki” – írta 1861-ben egy levélben Madách Imre. A Tragédia első változata alig több, mint egy év alatt született meg az alsósztregovai kastély oroszlánbarlangnak nevezett dolgozószobájában. Madách - szokásához híven - a megírást követően jó ideig „fektette” alkotását.

Mi és a gyermekeink már egy virtuális valóságban létezünk, hamis értékek között tévelygünk, miközben jártatjuk a szánkat mindenféléről, buddhizmusról, pénzről, marihuánáról, megfeledkezve a legalapvetőbb emberi kapcsolatokról – a lényegről. A Részegek után a második közös nemzetis bemutatójára készül az orosz író, Ivan Viripajev és a rendezőbarát, Viktor Rizsakov. Utóbbi művészt az Álomgyár című előadás budapesti előkészületeiről, Hollywoodról és a tudatos álmainkról kérdeztük.

Az Álomgyár egy hihetetlen szerelmi háromszögként is felfogható. Davidet (Trill Zsolt), a Tudomány és Társadalom folyóirat főszerkesztőjét amolyan szellemként két nő játssza körül. Meryl, a feleség és Elizabeth, aki – nincs erre jobb kifejezés – maga a talány. Szerepeikről és Viktor Rizsakov rendező sajátos alkotói munkájáról kérdeztük a két meghatározó női szerepet alakító színésznőt.

„Ha nem magyar írja, világhírű lenne. Valahol Camus és Orwell között. Egyike korunk legnagyobbjainak” – ez Lengyel Balázs kritikus állásfoglalása Székely János esszéregénye, A másik torony kapcsán. „Éppen a Caligula helytartója című drámájával világirodalmi rangra is emelkedő életművet hozott létre, amely túllép és túlmutat a regionális (erdélyi) és aktuálpolitikai meghatározottságokon” – fogalmaz róla monográfusa, Elek Tibor. „Sem a korabeli hatalom, sem a kritika, sem a közönség lehetséges igényeit nem firtatta (…) alkotóként semmiféle irányzathoz, divathoz nem kötődött” – hangsúlyozza Szász László irodalomtörténész.

Újra és újra érdemes belevágni Az ember tragédiájába, Madách Imre emberiség-költeményének színrevitelébe – mondja Vidnyánszky Attila. Két évtizede jelent számára inspirációt a mű, mert kimeríthetetlen ihletforrás és lenyűgöző szellemi kalandra csábító dráma. Legtöbbünk az iskolában találkozik először Az ember tragédiájával. És talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a találkozás sokszor nem túl szerencsés…

Új barátaink ők. Egy felejthetetlen közös élmény köt össze minket, a Passió előadására való készülődés és a közös munka a Nyeregben. Csak a legnagyobb csodálat hangján tudunk beszélni róluk: a felkészültség, amellyel érkeztek, a figyelem, amellyel részt vettek a próbákon, az a koncentrált energia, amellyel jelen voltak az előadáson, úgy, hogy soha előtte még nem dolgoztak színészekkel, kivívta mindannyiunk tiszteletét. Egy hónappal a közös csíksomlyói kaland után meglátogattak minket. Maguk elé küldték írásba foglalt élménybeszámolójukat, amelyet itt olvashatnak, a látogatás képeivel illusztrálva.