A Nemzeti Színház hírei

„Úgy vélem, csakis egy szerelmes férfi lehetett képes olyan művet írni, mint a Rómeó és Júlia”, írta Henry David Gray amúgy komoly filológiai felkészültségről tanúskodó 1914-es tragédiaelemzésében. A Szerelmes Shakespeare című 1998-as film pontosan erre az elképzelésre épül, bár az már korántsem biztos, hogy halálosan komolyan is gondolja azt. A következőkben a filmet invenciózus Erzsébet-kori életrajzi fikcióként, spekulatív keletkezéstörténetként és egyszersmind posztmodern farce-ként fogom értelmezni, amely egyszerre rekonstruálja a mű megírása mögött álló élményt és hangsúlyozza a szóban forgó konstrukció utólagosságát.

A kultúrkritika nem az újkori gondolkodás találmánya, nem az ancien régime után megszülető új társadalom és politika fölötti kételkedés hozta létre. A kultúrkritika a kultúra természetes önreflexiója. A középkori világkép mindkét ősforrásában: a kereszténységben és az ókori filozófiában bőséges anyagot találhatott ahhoz, hogy saját korát pellengérre állítsa. Nem annyira a filozófusok művei, hanem a mindig is népszerűbb filozófus-életrajzok tették ismertté a fennálló világrendet és annak kultúráját megkérdőjelező tudósokat.

Februári lapszámunkban Kelemen János tanulmánya Dante Alighieri szerelemfilozófiáját az Isteni színjáték egyik leghíresebb énekén keresztül közelíti meg, mely a tragikus sorsú szerelmespár, Francesca és Paolo történetét beszéli el.

Szombat este a SzíDoSz - Szinkron Alapszervezete (SziA) által szervezet díjátadón 16 kategóriában adták át a Szinkronikum díjakat: A Legjobb színésznek járó elismerést az illusztris zsűri Rátóti Zoltánnak ítélte oda a Joker című filmben nyújtott alakításáért. Gratulálunk!

Magyarországon a 18–19. század fordulóján kezdődő modernizációs törekvések közül kiemelt jelentőséggel bír a művelődés különböző fórumainak és intézményrendszerének kiépülése, az első magyar nyelvű folyóiratok létrejötte és differenciálódása, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudós Társaság és a Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti Színház) megalapítása. A pesti kőszínház megnyitása több szempontból is mérföldkőnek számított a magyar nyelvű hivatásos színjátszás történetében. Ezen intézmény kapcsán beszélhetünk először nemzeti léptékű, az előadóművészeken túl nagyszámú művészeti, technikai és kisegítő személyzetet is foglalkoztató, vegyes profilú (prózai, zenés, balett) repertoárra szakosodott, állandó épületben működő színházi üzemről.

Januári lapszámunkban jeleztük, hogy legközelebb a farsangról fogunk beszélgetni, mert az ünnepi kalendárium rendjét is követni szeretnénk. Ugyanakkor a teljes téli ünnepkört egészében érdemes szemlélni, mely, mint tudjuk, disznóölő Szent Andrástól húshagyó keddig tart. Ezen belül karácsony és újév között, egészen vízkeresztig rengeteg olyan szokás él ma is, amelyekben egyszerre van jelen az évváltóhoz kötődő, animisztikus hitre visszavezethető „pogány” rítusrend és a keresztény hagyomány, középpontjában a karácsonnyal, a Megváltó születésével.

Az Isteni színjáték egyik legszebb énekét, amely elbűvölte sok évszázad olvasóit, Dante a szerelem témájának szentelte. Az ének hőseinek, Francescának és Paolónak evilági sorsa tragikus volt: szerelem vitte kettejüket „egy halálba” (Pokol, V, 106). A túlvilágon pedig – a contrapasso (a talium) elvének megfelelően – olyan büntetés sújt le rájuk, mely vétküknek a tükörképe. A szerelem bűnösei ők, s ahogyan a földi létben elragadta őket a szenvedély, úgy szállnak a pokolban forró fekete szélvésztől („l’aere perso”; Pokol, V, 89) hajtva, szorosan egymáshoz simulva.

A Jézus születését követő napon, december 25-én előadott regösénekek Árpád-korból datálható leggazdagabb, esetenként már valóságos ciklusnak nevezhető változataiban István vértanú alakja Szt. István királyéval keveredik. Dallamuk az ősi finnugor siratók, medveének dallamával rokonítható. A Kelet- és Dél-Európában általános kolindák magyar formája ez. A hun–avar utódnépek, a székelyek gyakorlatában ez a dramatikus szokáshagyomány a 19. század végéig általános a nyugat-dunántúli régióban. Vasban, Zalában zárványként maradtak meg a honfoglalás előtti időkig visszavezethető legteljesebb verziók. A Napisten földre szállásának és megtestesülésének pogány korból származó üdvtörténeti képzeteit őrzik ezek az igen hosszú énekek. Az előadásmód és a szüzsék is teljes egészében megőrizték a sámánpapok egykori gyakorlatát. A szimbolikus képletek egymásutánisága egyfajta hitmagyarázatként is szolgált.

Idén is meghirdethetjük internetes színháztörténeti vetélkedőnket, amelyre 10-dikes és 11-dikes diákcsapatok jelentkezését várjuk. Az idei vetélkedő témája a Nemzeti Színház története. A fordulók során a feladatok a Színház nagy korszakaira, fő alkotóira és épületeire koncentrálnak, az alapítástól a Nemzeti mai épületének a megnyitásáig, tehát 1837-től -2002-ig. 

Fókuszban: Erdélyi Zsuzsannára a magyar néprajztudomány kimagasló alakjára emlékezünk születésének századik évfordulóján. Az ő nevéhez fűződik a Kárpát-medence magyarsága által a legutóbbi időkig megőrzött orális hagyomány, az archaikus népi imádság műfajának a feltárása. Sok ezer általa gyűjtött ima és ének birtokában bebizonyította, hogy ez a műfaj nálunk a késő középkorban a passió-epikához és a Máriasiralom-lírához kötődik, de őrzi a szent színjátszás nyomait is. Juhász Ferenc fél évszázada született esszéje és Tömöry Márta írása közvetlenül kapcsolódik ehhez az örökséghez, de a lap szerkesztőinek Berecz Andrással kezdeményezett beszélgetéssorozata is a teatralitás hagyományos népi formáinak művelését, tovább örökítését kívánja előmozdítani.