Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde ír származású szerző 1854-ben született Dublinban és 1900-ban halt meg Párizsban. Mindhárom műnemben vannak alkotásai, így versek, regények, elbeszélések, esszék, mesék, de mind közül legismertebbek a rá jellemző elegáns, kissé csipkelődő stílusban, sziporkázó szellemességgel írt vígjátékai, amiket ha manapság bárhol is bemutatnak, osztatlan sikert aratnak mind a kritikusok, mind a nézők körében. Különc dandyként viselkedett, mindezt polgárpukkasztó magatartásával, szokatlan öltözködésével, fellengzős megnyilatkozásaival erősítette. A londoni előkelő társaság közkedvelt figurája volt mindaddig, amíg ki nem derült, saját neméhez vonzódik. Emiatt 1895-től 1897-ig kényszermunkára ítélték. Ez a két esztendő testileg-lelkileg meggyötörte és megtörte. Elhagyta a konzervatív, prűd Egyesült Királyságot, és a jóval liberálisabb, engedékenyebb Franciaországba költözött. Ott is temették el a Pére-Lachaise temetőben.
Színdarabjai közül a Salome nem víg-, hanem szomorújáték. 1891-ben kezdte el írni francia nyelven, és Londonban, 1892-ben a korszak ünnepelt színésznőjével, Sarah Bernhardt-dal már próbálták is, de ekkor kiderült homoszexualitása, és azonnal leállították az előkészületeket. Végül Párizsban, a Theatre de L’ouvre-ban volt az ősbemutatója, 1896-ban, amikor Wilde még a fegyházban ült. Magyarországon 1906-ban Kolozsváron vitték először színre. (Érdekesség, hogy erről az előadásról 1907-ben Ady Endre írt kritikát a Budapesti Naplóban.) Ugyanebben az évben Pesten, a Vígben is színre vitték. Nem tartozik a sűrűn repertoárra vett darabok közé, időről időre azonban egy-egy teátrum műsorára tűzi. Legutóbbi változatának a fővárosi Nemzeti Színházban, a Nagyszínpadon 2024. december 13-án volt a premierje. A Nemzetiben a Salomét Diana Dobreva számos rangos díjjal és elismeréssel jutalmazott, bolgár nemzetiségű színházi rendező és producer úgy állítja színpadra, hogy felhasználja Alekszandr Szekulov szövegét. Ennek az előadásnak a szövegkönyvét Szini Gyula és Kosztolányi Dezső fordításának figyelembevételével Kozma András alkotta, aki a dramaturg feladatát is ellátja.
Oscar Wilde a Salomében bibliai témát dolgoz fel, de nem az ott olvasható történetet mondja el, hanem új megvilágításba helyezi. Az Újszövetségben a tizenéves Salome táncol az udvar és Heródes király előtt, aki megígéri neki, cserében bármilyen kívánságát teljesíti. Salome anyja, Heródiás, akinek feslett erkölcseit keményen ostorozza Keresztelő Szent János, arra utasítja lányát, a bebörtönzött János fejét kérje. Oscar Wilde azonban továbbgondolta, és más összefüggésbe helyezi ezt az ókori történetet. Nála már Salome nem ártatlan leányka, hanem szexuális vágyaktól fűtött és hajtott előkelő, fiatal hercegnő, aki halálosan beleszeret a fogságban lévő, súlyos ítéleteket harsogó és átkokat szóró torzonborz alakba, Jochanánba. Felajánlkozik neki, de a próféta borzongva visszautasítja, és megtérésre szólítja fel. Az elkényeztetett, ellentmondáshoz és megszégyenítéshez nem szokott kisasszony ezt a ‘nem kellek neki’-t annyira zokon veszi, hogy megalázottságában és sértettségében követeli a próféta fejét. Meg is kapja. A tragédia népszerűségét és művészi értékét Richard Strauss (1864-1949) német karmester és zeneszerző 1905-ben Drezdában bemutatott operája – musikdramaja – csak emelte és szélesebb ismertségi körbe tette. Híres-hírhedt jelenete az erotikus Hétfátyoltánc, ami miatt a múlt században csak imitt-amott mutatták be a dalművet.
Ez a Diana Dobreva rendezte Salome nagyon mai történet. Elejétől a végéig sötét tónusú és baljós érzéseket keltő, sőt nyugtalanító, mert előrevetíti a szörnyű végkifejletet. A széksorokban ülők mindegyike tisztában van a befejezéssel, mert tudja, nem csupán kisebb-nagyobb vétkek vagy apróbb ballépések sorozatát, hanem megbocsáthatatlan bűnök tobzódását látja. A nevelőapa, Heródes Antipasz – amúgy nagybáty és pótapa – sóvárgását a csinos, bájos unokahúg iránt, akire nem képes a közeli rokonként, pláne nevelt lányként tekinteni, hanem csak – amolyan bulváros kifejezéssel élve: – a friss húsként. Az anya, Heródiás bűnét, aki befolyása megtartásának érdekében még arra az aljasságra is képes, hogy ehhez saját lányát használja fel. A bűnhalmozás alól Salome sem kivétel, vad vágy ébred benne a makulátlan Jochanán, a férfi iránt. Nem az Úrtól elhívott, az ő akaratát közvetítő prófétát látja benne, akinek mondanivalója el sem jut a füléig, csupán az elérhetetlen pasast. Miután nem kapja meg, ezért inkább elpusztítja.
Az előadás vészterhes, komor hangulatához nagymértékben hozzájárul Petia Dimanova, a zsidó zene elemeit magában foglaló szuggesztív zenéje. Marina Rajtcsinova jelmezei is ezt a miliőt erősítik. Salome hozzá nem illő, a szüzességet jelképező hófehér fátylakban suhan, amik titokzatosságát és szépségét csak sejtetni engedik, csupán buja tánca közben hajítja le azokat. A negyedes fejedelem udvarában azonban igencsak pazar, mai öltözeteket viselnek, amik azt jelzik, ez a sztori napjainkban is megeshet. Heródes világos ingben és nadrágban járkál, Heródiás aranyban úszó, decens ruhakölteményt hord. A többi júdeai és római szereplő abban a korban szokásos darabokat kap. Csupán Mirjamnak és Námánnak, a hóhérnak a megszólalásig hasonló, férfi és női stílusjegyeket is mutató, azaz hosszú kesztyűs, abroncsos szoknyás szokatlan öltözete lóg ki a sorból. Mira Kalanova díszlete hétköznapokban használt praktikus és kényelmes kanapékból, öblös fotelekből áll, a színpad jobb és bal oldalon azonban sötétbarna, közepes méretű kerek ablakokkal ellátott ajtók sorakoznak egymás mellett. Több vetített elem is a jelenetek ősi mivoltát hangsúlyozza.
A színészeken – mint mindig – most is sok múlik, mindent megtesznek, hogy az előadás eljusson a közönség szívéhez, megérintse őket és megfogja a lelküket. A címszerepet kettős szereposztásban viszi Martos Hanga és Tabajdi Anna. A bemutatón Martos Hanga alakította Salomét. Álmodozó, el-elmélázó, a távolba révedő fiatal hölgyet jelenít meg, aki nem két lábbal jár ezen a földön, hanem felette siklik, ugyanakkor maradéktalanul tisztában van női vonzerejének, és ennek tudatában cselekszik. Nem gonosz vagy elvetemült, hanem durcás bakfis, a ki nem kapja meg a játékszerét. Trill Zsolt remekül személyesíti meg az állandóan résen levő, életunt Heródes negyedes fejedelmet, aki habár fél az Isten haragjától, de még jobban hatalmának elvesztésétől. Szavát adja, és meg is tartja, ezt akár a javára is lehetne írni, de milyen árat fizet érte? Szűcs Nelli a szépségében már megkopott, kívánatosságát elvesztő Heródiást, Salomé anyját a sokat látott asszonyok bölcsességével és belenyugvásával kelti életre. Berettyán Sándor elismerésre méltóan formálja meg a gyarló, szánnivaló Johanánt, az esendő embert, akiben alig lehet ráismerni a Mindenható semmitől vissza nem riadó, hangosan és elszántan szónokló, erős eszközére. Kovács József Námán hóhérként hangsúlyosan van jelen a színpadon, annak ellenére, hogy egy hang sem hagyja el a száját, csak le és fel járkál. Nagy Mari a tőle megszokott profi módon hozza Mirjamot, a fájdalmas anyát. Madácsi István udvari szolgája olyan alázatos, amilyennek lennie kell. Kisebb szerepekben, több alakot megformálva nyolc egyetemi hallgató is közreműködik: Bognár Bence János, Jakab K. Tamás, Krauter Dávid Róbert, Winkler Tamás Ábel, Séra Dániel, Polyák Anita Battai Lili Lujza és Sipos Ilka.
Szuggesztív produkció a Nemzeti Saloméja. Megtartja sötéten borús mondanivalóját, ami a ma embere előtt is világos: aki uralkodik és parancsol, annak kétszer meg kell gondolnia, mit mond, nem ígérgethet felelőtlenül. Általános igazságként pedig az szűrhető le, bárkinek bármilyen óhaja-sóhaja van, nem mindig teljesül, vagy ha igen, azért szégyentelenül magas árat kell fizetnie.
Petővári Ágnes
(2025. január 15.)