EGY FESZTIVÁL SZÜLETÉSE IV.

Mai összeállításunkkal elérkeztünk a Nemzeti Színház nemzetközi kapcsolatait, alkotói-művészi együttműködéseit felvillantó, illetve a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) hétéves történetének emlékeit felidéző sorozat utolsó állomásához.

A 2018 tavaszán, április 8. és május 17. között lebonyolított V. MITEM ismét felvonultatta a színházi világ nagy mestereit és legjelentősebb társulatait, mint például Michael Thalheimer és a Berliner Ensemble, Rimas Tuminas és a moszkvai Vahtangov Színház, Valerij Fokin és a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház, Antonio Latella és a Piccolo Teatro di Milano, Andrej Mogucsij és a Tovsztonogov Nagy Állami Dráma Színház (BDT).

Ugyanakkor számos fiatal, tehetséges rendező előadása is nagy sikert aratott, így

Rendkívül izgalmas volt látni, ahogy a dráma- és prózairodalom nagy klasszikusai, mint Hasek Svejkje, Büchner Woyzeckje, Szophoklész Oidipusza, Shakespeare III. Richárdja, Csehov Cseresznyéskertje, Günther Grass Bádogdobja, Brecht Kaukázusi krétaköre, Osztrovszkij Viharja új fénytörésben, mai értelmezésben kel életre, bizonyítva e jól ismert művek örökérvényűségét.

A fesztivál emellett számos újdonságot is hozott. A program egyik legizgalmasabb, legkülönlegesebb része az arab nyelvű vagy arab-muszlim kultúrához köthető színházi előadások és beszélgetések sora volt, amelyen keresztül a MITEM a világunkban zajló globális folyamatokra illetve társadalmi és emberi problémáira reflektált. Nem véletlenül választottuk a 2018-as MITEM mottójául Szophoklész Antigonéjának egyik legerősebb mondatát: 

Mivel meggyőződésünk, hogy a színház és tágabb értelemben véve a művészet, a kultúra elsősorban az emberek közötti megértést szolgálja, és a politikai, gazdasági vagy egyéb okokból kialakuló ellentétek igazi feloldása csakis az egymásra való nyitottságon és kíváncsiságon keresztül lehetséges, miközben saját kultúránkat is büszkén képviseljük.

A MITEM programját már hónapokkal a kezdés előtt óriási várakozás előzte meg. A hazai közönség és a színházi szakma képviselői, de külföldi partnereink fokozott érdeklődése is egyértelműen jelezte, hogy a fesztiválnak olyan rangot sikerült kivívnia a rendkívül sokszínű és színvonalas európai fesztiválok között, ami nem csupán a Nemzeti Színház, de az egész magyar színházi szakma számára jelzésértékű. Azt bizonyítja, hogy Magyarország és a magyar színház képes olyan volumenű és művészi színvonalú fesztivált, rendezvénysorozatot szervezni, amelyre talán csak a leggazdagabb színházi kultúrával és legnagyobb gazdasági potenciállal rendelkező országok képesek.

Ennek hatására illetve Madách Imre születésének közelgő jubileumára gondolva (2023-ban lesz születésének 200. évfordulója) született meg az a - első hallásra talán merésznek tűnő - terv, hogy 2023-ban megpróbáljuk a világ egyik legnagyobb szabású színházi eseményét, a Nemzetközi Színházi Olimpiát Magyarországra hozni. Mára, úgy tűnik, ez a tervünk nem csupán álom, hanem reális elképzelés, mivel kezdeményezésünket támogatásukról biztosították a Színházi Olimpia alapítói, többek között Theodorosz Terzopoulosz görög, Tadashi Suzuki japán és Robert Wilson amerikai rendező is.

A MITEM alapításakor, 2014-ben a nyitás fontosságát, szükségességét hangsúlyoztam. 2018-ban a nyitottság sikeréről beszélhetünk. Kinyitottuk a világot önmagunk előtt. Öt év alatt harminckét ország mintegy száz társulatát láttuk vendégül a Nemzeti Színházban. A közönség és a színházi szakma visszajelzései alapján egyértelmű: jó úton járunk.

Azt gondolom, hogy a MITEM-nek még évekig meg kell őriznie a szemlejelleget. Éppen a sokszínűség biztosítja most számunkra, hogy felmérhessük, milyen művészi folyamatok, törekvések zajlanak a világban, milyen eredményekre jutnak egyes országok jeles alkotói, hogyan dolgoznak neves rendezők fontos társulatokkal.

Vannak pillérek. Ilyen a nemzeti színházak jelenléte – kíváncsiak vagyunk, hogy a miénkhez hasonló státusú intézmények miként gondolkoznak a nemzeti kultúra lehetőségeiről. Keressük a velünk rokon esztétikájú rendezőket, társulatokat, a teátrális, látomásos előadásokat, azokat az alkotókat, akik megpróbálják saját színházi nyelvüket, hagyományukat kutatni és megújítani. Fontos pillér a kelet- és közép-európai társulatok meghívása.

Örülök, hogy újra itt lesz nagy mestereink egyike, a litván Nekrošius, és ismét vendégünk a milánói Piccolo Teatro. Jönnek az államiságuk századik évfordulóját ünneplő észtek. Két súlypontra hívnám fel a figyelmet. Az egyik a német színház jelenléte. A kaukázusi krétakör Michael Thalheimer rendezésében a kortárs német színház élvonalát képviseli. A másik súlypont a MITEM arab akcentusa. Jön előadás Tunéziából, Libanonból, fellép egy Németországba menekült szír társulat, látható egy Belgiumban élő iraki rendező előadása. Kíváncsian figyelhetjük, hogyan látják színházi alkotók a válságok és háborúk sújtotta, konfliktusokkal terhelt világukat, önmagukat, helyzetüket saját hazájukban vagy kivándorolva, hagyományaik felé fordulva vagy éppen azokon túllépve.

Az elmúlt években társakra találtunk. Mert a MITEM-re meghívott művészeket – Koreától Svájcig, Grúziától Norvégiáig, Libanontól Belgiumig – ugyanaz a szenvedély hajtja, mint bennünket. Hiszünk abban, hogy a színház képes áthidalni kulturális, gondolkodás-, világlátásbeli és (pár szomorú kivételtől eltekintve) politikai különbségeket is. A színház képes a kulturális csere leglényegét felmutatni: a kíváncsiságot.

Számunkra a mások megértésére tett gesztusok a legfontosabbak. Ezért választottuk mottóul Szophoklész gyönyörű sorát: „Szeretetre születtem, s nem gyűlöletre”.

Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház vezérigazgatója
 

Mi, színházi és nem színházi emberek, az 5. MITEM idejét éljük itt, a budapesti Nemzeti Színházban. Ismét a világot látjuk vendégül, de vajon ki a házigazda, s ki a vendég? Itthon és otthon a világban. Eszembe jut egy kép: a pusztában áll egy kapu, körülötte se ház, se fal. Ha átléptünk e kapun, nem tudjuk, kiléptünk-e a semmiből, vagy beléptünk a semmibe. De amíg a kapuban állunk, ez a semmi, egy hosszú pillanattá sűrűsödve megszüli a tettet, amit mi hajtunk végre, amikor kilépünk – vagy inkább, be… Úgy érzem, ez a fesztivál egy olyan kapu, mely vezet valahova.

Tettbefordulás – ez a pszichológiai szakkifejezés, mint érzelmi állapotok, önkéntelen reakcióba fordulása, a Tunéziai Nemzeti Színház Violence(s) című előadásának leírásában szerepel. „Honnan jön a tettbefordulás? A nagy mítoszok és archaikus viselkedési módok miféle homályos mélységeiből? A mai Káinok és Ábelek az idők hajnalán lévő testvérpár makacsul visszatérő megtestesülései lennének?” Végig pergetve az idei MITEM-fesztivál műsorát, az utóbbi néhány év alatt lezajlott történelem filmkockái suhannak el előttem. Az eszme, a költészet magasából nézem a tájat, majd tekintetemet követve, le is ereszkedem az itt-be. És innen már úgy tűnik, a történelem most van, és mi annyira vagyunk részesei, amennyire tetteink örök eszméink mozdulásai. Vajon kárhoztatva vagyunk e mozdulásra, vagy áldásnak számít?

Nyilván, az antwerpeni Toneelhuis színház A test forradalma című darabja ünnepli, míg a moszkvai Vahtangov Állami Akadémiai Színház vak Oidipusza elátkozza a tettet, mozdulatot. S amíg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház migránsai otthonról haza vándorolnak, addig a mülheimi Theater an der Ruhr teátrum előadásának öreg bohócai nem tudják, vajon vándorcirkuszuk házigazda, vagy vendég egy idegen országban. De ha a Berliner ensemble Bádogdobon doboló, felnőni nem akaró örök gyermeke, Oskar, azt gondolja, elég megfigyelni és kidobolni, amit szavakba foglalni nem lehet, akkor a Horvát Nemzeti Színház Ivanovja miért „egy kelletlen Hamlet, egy képmutató Tartuffe és egy kiégett Oblomov egy személyben?” Vajon a jellem, és az annak megfelelő viselkedés egy a tettel, vagy csak a tett előszobája?

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Alice nevezetű leánya úgy lép át Csodaországba, hogy közben saját testének traumatikus megtapasztalását beavatásként éli meg. A tett átka, vagy áldása ez? Áldása – szól ki Pinokkió a milánói Piccolo Teatro előadásából, miközben az orra nő még egy kicsit. Talán hazudik, tehát jó úton van ahhoz, hogy hús-vér emberré váljon. Átka! – harsogják a ljubljanai Nemzeti Színház színpadáról az Iliász trójai és görög harcosai, hisz „minden csata eggyé sűrűsödik, az áldozatok pedig egyetlen egyetemes áldozattá.” Mi ez, ha nem a tett fonákja? A romboló mozdulatból nem lesz semmi, csak pusztulás. Ilyen tettekre ítéltetett Borisz Davidovics is, aki nem létező síremléke fedelét feszegetve vet számot forradalmak által ihletett életével, az Újvidéki Színház színészeinek tolmácsolásában.

Úgy látszik, nemes tetteink suta mozdulatai nem szemfényvesztő gesztusok, hanem élő történelmünk, a színház által is méltán bemutatható pillanatai. Korunk hozta, Isten hozta őket. De legyenek ezek táncmozdulatok, ki nem mondott szavakat helyettesítő mosolyok, vagy vándorló tömegek léptei, az biztos, hogy mindig örök eszmék pillanatnyi sűrítményei maradnak, akár ez az újabb találkozás, mely társulatokat, színházakat – világokat kapcsol össze.

Verebes Ernő, dramaturg

A 2019-es VI. MITEM mottójául egy Madách-idézetet választottunk Az ember tragédiájából: "Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?" Ez a profétikus ihletettségű mondat láthatatlanul jelen volt a fesztivál szinte valamennyi előadásában, szembesítve bennünket civilizációnk és emberi létünk nagy kérdéseivel.

A fesztivál egy igazi világszenzációval indult, amely a Nemzeti Színház és a Fővárosi Nagycirkusz együttműködésével jött létre: Szlava Polunyin, a világhírű, orosz származású bohóc-színész elképesztő hatású, látomásos előadása, a "SnowShow" a gyerekektől a felnőttig minden korosztályt magával ragadott 6 teltházas estén keresztül a Nagycirkuszban. Ebben a szívhezszóló, egyszerre kacagtató és elérzékenyülésre késztető előadásban, ahogy a Berliner Ensemble A vágy villamosában, a Szerb Nemzeti Színház megrendítő Ivanovjában, a Vahtangov Színház költői hangvételű, tragikomikus Ványa bácsijában, a kijevi Ivan Franko Nemzeti Színház vérfagyasztó Coriolanusában, a párizsi Saigonban, az Eimuntas Nekrosius által rendezett Kurafiakban, és a találkozó többi előadásában is arra kerestük a választ: honnan jövünk, és hová tartunk?

 

 

Tánc a különbözőség és az egység között

„Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?” 

 

És tényleg hová? Madách profetikus műve, Az ember tragédiája a szemünk láttára elevenedik meg a mindennapok fotóin, a televízió képernyőin, egyik szín a másik után, vagy még inkább szimultán. Ki tudná megmondani, hol tartunk? Az ökológiai katasztrófa eszkimó színében, a belőle kiutat kereső farmer falanszterében vagy épp a kettő között, az űrben?

Római szín? Rimas Tuminas litván rendező, aki immár harmadszorra jön a MITEM-re, Ványa bácsi rendezésében megszabadította a színpadot az otthonosság érzetétől, helyette egy csatateret hozott létre a szenvedélyeknek, az összetört álmoknak és az elveszett reményeknek. Prágai szín? Brecht Kaukázusi krétaköre után Michael Thalheimer egy olyan történetet állított színpadra A vágy villamosával, amely két ember lecsúszásáról szól egy társadalomban, amely semmiért nem vállal felelősséget. Londoni szín? A nemrég elhunyt Eimuntas Nekrošius  Kurafiak című előadásában a litván nép belső lényegét, ősi eredetét, és mélyen gyökerező túlélési ösztönét mutatja be. Valamennyi szín egyben? „A Történelem fája növekszik: az élet és a halál táplálja. Körülötte gyerekkatonák és imádkozó szerzetesek táncolnak együtt tömeggyilkos hadvezérekkel, a gyermekét sirató anyával” – olvassuk az Odin Teatret Trilógiájáról (melyet Európában nálunk mutatnak be először egyben).

Nagy „tánc” a MITEM a kulturális, nyelvi, emberi különbözőségek és a mindenekfelett álló egység tapasztalása között. De miért is nézzük mindezt? Talán hogy felébredjünk. Mert a tévében csak a káprázatot látjuk, sőt a káprázat káprázatát. És épp ebben van a színház csodája: az előadás itt és most-jában tudatosíthatjuk, hogy a nagy Isteni Színjátékban mi is szerepeket játszunk. Csupán a szívünkben felébredő együttérzés (milyen szép szó) vezethet ki minket e groteszk bohózatból. „Más történelemből is vagyunk, nemcsak a miénkből, mások sérüléseiből is, nemcsak a sajátjainkból, épp ezért érezzük zsigeri szükségét ma annak, hogy távoli tájak színészeivel együtt egy közös elbeszélést hozzunk létre” – vallják a francia-vietnámi Saigon előadás alkotói.

Itt vagyunk, és egy pillanat múlva már nem leszünk, kiszárad a Történelem fája. Ám a Világfa lélegzik tovább, mert azt az Örök Szeretet élteti.

 

Rideg Zsófia dramaturg, fesztiválszervező

 

Sorozatunk végén álljon itt egy vallomás, az elmúlt évi találkozóról idézzük fel Szlava Polunyin gondolatait.

SZERETEM A SZÍNHÁZAT

ami álmokból és tündérmesékből születik,
a színházat, ami mágikus rituálé és látványos ünnep,
a színházat, ami képekből és gesztusokból, játékból és képzeletből jön létre, 
a színházat, ahol a nézők és a színészek közösen alkotnak,
a remények és álmok színházát, amit eláraszt a magány és a vágyódás, az előérzet és a kiábrándulás,
a színházat, ami olyan, mint egy örömteli nászmenet, ahol megkísérlek „egyesülni” az élet minden arcával és szeletével,
a színházat a művészet és az élet, a tragédia és a komédia, az abszurditás és a naivitás, a kegyeltlenség és a gyengédség határmezsgyéjén,
a színházat, ami folyton változik, ami szárnyakat kap a spontán improvizációtól és mélyen tiszteli a hagyományokat,  
a színházat, ami kitér a bizonyosság és a végérvényesség elől és bitorolni próbálja önnön szabadságát.

A hatodik MITEM napjait könnyű felidézni, csak vissza kell lapozni honlapunk Magazinjában, a MITEM KRÓNIKA rovatban. Ugyanitt régebbi MITEM-ek napi krónikáit is megtalálják. Sorozatunk végén két videót mutatunk még: 

 David Doiasvili grúz rendező videoüzenete Tbilisziből

HOGYAN TOVÁBB?
Vidnyánszky Attila záró gondolatai

A sorozatot szerkesztette: Kozma András

(2020. május 22.)