Erős, felkavaró előadást láthattunk a belgrádi társulattól, amelyben a zsenialitás, a tehetség és a sorsszerűség összefüggésein gondolkodhattunk el leginkább. A menthetetlen című produkcióban a szerb művészek Thomas Bernhard Glenn Gould főszereplésével megírt regényét, valamint Puskin Mozart és Salieri című darabját elegyítették, s az ebből „kihajtó” előadás minden bizonnyal még igen sokáig eszébe jut annak, aki látta.
Volt egy kis bajom a címmel, így elkezdtem gyorsan utánanézni, és menet közben rájöttem, mi zavart. Isten ments, hogy etimologizálni akarjak németül, amit egyáltalán nem értek, de azt azért sikerült megállapítani, hogy ez egy olyan szó (Der Untergeher az eredeti cím), amelynek jelentéstartománya a pusztuló, elsüllyedő, kudarcos emberé, s ebben a jelentésmezőben benne van akár az is, hogy valaki nagyravágyóként bukik el. Így már sokkal érthetőbb, hogy az író mire is utalt ezzel a szóval, viszont nekem a magyar cím részben semmitmondó, részben kicsit mást fejez ki, egyáltalán nem utal ugyanis a „győzelem” lehetőségére. Menthetetlennek mondhatunk egy gyógyulni képtelen alkoholistát éppúgy, mint egy szerencsétlen, teszetosza figurát, olyat, akinek nincs is meg a képessége a kitörésre. A menthetetlen számomra a kiúttalanságot társítja inkább, mint a bukást – és ez nem ugyanaz. Ilyen értelemben az angol címe, a The Loser még leegyszerűsítő mivolta ellenére is picit jobb, hiszen benne van az, hogy „vesztes”, tehát valaki, aki elszalasztotta a sikert. Ennek a szómagyarázásnak persze látszólag nincs értelme, ámde nagyon is van, mivel az előadás alapjául szolgáló Thomas Bernhard-mű éppen a tehetség, a zseni és a siker gyújtópontján kutakodik. Ebből az értelmezési szempontból pedig nem mindegy hogyan látjuk a főhősöket.
Az alaptörténetben három kivételesen tehetséges zongorista találkozik Vladimir Horowitz mesterkurzusán Salzburgban, a Mozarteumban, egyikük a zseniális Glenn Gould, akinek adottságait felismerve a másik kettő sorsa gyökeres fordulatot vesz, s így vagy úgy, de zongorista karrierjük leáldozik. Wertheimer, aki nem tud megbirkózni a nála jobb „rémképével”, az öngyilkosságba hajszolja magát, Noah, a harmadik pedig felhagy a művészettel és filozófiával foglalkozik. A Jugoszláv Dráma Színház adaptációjában a rendező, Nataša Radulović ehhez még egy adalékanyagot is kever, mégpedig Puskin Mozart és Salieri című, 1830-as darabjának részleteit (ennek alapján született meg a világhírű Amadeus c. film is), s így mindkét történet egy általánosabb, elvontabb dimenzióba kerül, amelyben az alkotók sokkal inkább arra fókuszálnak, mi is valójában a tehetség „titka”, ki a zseni, hogyan viszonyulunk hozzá, vajon sikertelenség-e, ha „csak” jók vagyunk? „Én a legjobb akartam lenni, vagy senki, úgyhogy abbahagytam.” – mondja Noah, kérdés, hogy igaza van-e?
Az a jó ennek az előadásnak az összefüggésrendszerében, hogy nem szűkíti le a zseni-középszer kérdésére a problémakört, hanem a tehetség mintegy „ötven árnyalata” bontakozik ki előttünk, annak sokszoros dilemmáival. És ez bizony, mindenkit érinthet. Zseni kevés van, és általában nagy árat is fizet az isteni adományért, így volt ez Mozart és Glenn Gould esetében is. Ugyanakkor a körülöttük létezők viszonyulása is érdekes és sokszínű lehet: magunk is mindenáron törekszünk a perfekcióra, külső sikerekkel-megerősítésekkel pótoljuk ennek hiányát, vagy csak szimplán irigykedünk? Ezen a skálán is sokféle variáció lehet. Ami viszont fontos: az előadás szembesít mindenkit azzal a felelősséggel is, ki mihez kezd a saját képességeivel. „Az ideális zongorajátékos az, aki zongora akar lenni” – mondja a darabban Glenn Gould, s érdemes töprengeni azon is, kinek mi a „zongorája”…
Úgy érzem nem bizonyult rossznak Nataša Radulović választása, hogy ilyen módon tálalta Bernhard művét. Nota bene: a rendező maga is zenei tanulmányokat folytatott, hiszen első diplomáját hegedű szakon szerezte, tehát nem ismeretlen ez a világ előtte. A kivitelezésben az is rendkívül üdítő volt, hogy még véletlenül sem törekedtek az alkotók a zongorajáték-imitációra, hanem „lefordították” színpadi nyelvre, és egészen más módon, a mozgásban mutatták meg a gyakorlást, a játékot, illetve a karakterek közötti különbséget is. A színpadkép gigantikus zongorabillentyűzetet idéző padlóján mozogva, táncolva idézik fel a játszók a zenedarabok előadását, a gyakorlás nehézségeit pedig a sport-mozgáselemek jelenítik meg, ugrókötéllel, fekvőtámasszal, különböző gyakorlatokkal, nagyon ügyes és hatásos színházi megoldás (koreográfus: Marta Bjelica). A négy fiatal színész, Teodor Vinčić, Joakim Tasić, Stojša Oljačić és Lenka Petrović erős és plasztikus figurákat teremt, megejtően hozzák a karakteríveket is. Erős előadásélmény, de nem meglepő, hadd idézzem fel, hogy ettől a színháztól láthattunk már egy kitűnő és emlékezetes Oidipuszt is az elmúlt években (Joakim Tasić például abban is játszott). Bízom benne, hogy nem ez a produkció volt tőlük az utolsó.
Ungvári Judit
(2025. május 12.)
