Sinkó László Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a Nemzet Művésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja tiszteletére, születésének 80. évfordulójára felavattuk a Nemzeti Színház emléktábláját a Zápor utca 14/b alatti szülői háznál. Kedves kollégánkra a család, a barátok és tisztelők mellett, dr. Kiss László polgármester és Blaskó Péter levelének felolvasásával Nagy Mari, tásulatunk tagja emlékezett.
Drága Laci!
Egész nyáron azt terveztük a feleségemmel, hogy kimegyünk hozzátok Budakalászra beszélgetni, vörösborozni, nevetni. Hányszor hívtál, hogy mikor megyünk, még a finom ételekről is szó volt, amit majd Gabi, a feleséged főzni fog. Aztán valami mindig közbejött, és elmaradt a látogatás… most már örökre.
Az a negyvenhat év, ami ismeretségünk, később barátságunk alatt eltelt, bizony rengeteg élményben, emlékben gazdag.
’66-ban, amikor a főiskolára jelentkeztem, a moziban láttam egy fiatal, remek debreceni színészt a Fügefalevél című filmben, akit aztán pár év múlva a Nemzeti Színházban személyesen is megismertem. Rövid idő alatt kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk, ami az évtizedek során barátsággá mélyült. Fiatalok voltunk, sokat nevettünk. A rád jellemző fanyar, szarkasztikus humor gyakran volt nagy röhögések forrása. Mindez a Katona József Színházban is folytatódott, ahol Te alapító tag voltál, én pár év múlva kerültem a társulathoz. Az ott együtt töltött idő, azt hiszem, a Te életedben és az enyémben is meghatározó, felejthetetlen volt. Ahogy mondtad is: „Akkor és ott, úgy álltak a csillagok, ahogy azóta sem. Szakmai életem legszebb tizenkét esztendejét töltöttem ott el, s túlzás nélkül mondhatom, a 20. századi színjátszás legkiemelkedőbb időszakát éltük meg.” Bejártuk a világot, fesztiválról fesztiválra utaztunk. Volt, hogy épp csak hazajöttünk, és máris indultunk a világ másik végébe, újabb sikerek felé. Übü királyod, Versinyined vitte hírét külföldön, távoli országokba is a magyar színészet nagyszerűségének. Óriási sikerek, felejthetetlen vastapsok, ünneplések jelennek meg emlékeimben. Te, mint egy ősz herceg állsz a reflektorok fényében, egyik lábadról átteszed a testsúlyt a másikra, mosolyogsz, a taps meg még mindig csak zúg, csak zúg. Párizsban akkora virágcsokrot kaptál a Három nővér után, hogy még a nővérek is megirigyelték.
Úgy tudtál példakép lenni, hogy nem fitogtattad a képességeidet, alázattal, elhivatottsággal mutattál példát. Elkötelezett, a hivatását mániákusan szerető, tisztelő művész voltál, aki mindent alárendelt egy-egy szerep felépítésének, megteremtésének.
„Sinkó Laci vagyok! Péter, hívjál vissza, ha hazaértél…” – hallom a hangod az üzenetrögzítőről… Messziről szól, nagyon messziről.
Utolsó személyes találkozásunk a Nemzetiben: a portán futottunk össze, a titkárságról jöttél, intéztél valamit, összemosolyogtunk, megöleltük egymást, majd kimentél, és eltűnt távolodó alakod a parkoló autók között… nem látlak már soha többé.
Nagyon fogsz hiányozni emberként, művészként, barátként egyaránt.
Drága Laci, nyugodj békében.
Blaskó Péter
"Számomra két szerepe volt meghatározó. Amikor nagyon híres szerepében Übü királyt alakítva a hagyományos színjátszás elemeit és a groteszket ötvözte, az zseniális volt, mert az jött át, hogy a világunk mennyire hajlik át a groteszkbe.” Nem szerepként, de kiemelkedő alkotásként, dr. Kiss László a kerület polgármastere a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozat narrátoraként is megidézte meg Sinkó Lászlót.
A megemlékezés végén, túl a tervezett programon, felcsendült Az Indulj el egy úton című, eredetileg moldvai csángó népdal, amelyet a Másfélmillió lépés Magyarországon című országjáró sorozat alkotói főcím-dalnak választva tettek igazán ismertté. Gyenes Károly televíziós szerkesztő (Ércnél maradandóbb című emlékfilm és további Kéktúra-filmek készítője: És még egymillió lépés, Kerekek és lépések) kezdett éneklésébe, aztán mindannyian együtt dúdoltuk, énekeltük vele a dalt.
eosz
(2020. szeptember 02.)