„Csak arra emlékszem, hogy nekünk nem volt szabad nevetni”

Vidnyánszky Attila 2025. szeptember 19‑én, az évadbejelentő sajtótájékoztatón hirdette meg a Nemzeti Színház Magyar Népmese Háza programját. Az első bemutatóra a színház Nyílt Napján, szeptember 20‑án került sor. Azóta október 8‑án már megvolt a második bemutató is Halász Józsi címmel, s a tervek szerint ebben az évadban összesen négy előadás lesz. E programhoz kapcsolódva a Szcenárium szerkesztőiként elindítunk egy sorozatot, melynek keretében az alkotókkal készült interjúkat, a mese műfaji sajátosságairól szóló írásokat kívánunk megjelentetni. Első alkalommal azzal a három szereplővel beszélgettünk, akik a Tizenkét varjú^[1] három kulcsfiguráját alakították: Öregasszony (Juhász Péter), Vénasszony (Krauter Dávid) Ősöreg asszony (Bognár Bence).

SZÁSZ ZSOLT: A Tizenkét varjúban ti hárman játszottátok azt a három mesebeli öregasszonyt, melyek a legnagyobb tetszést váltották ki az öt-nyolcéves közönség körében, akikkel mi a harmadik előadást néztük együtt. Amikor rendezőtöket, Korda Bonifácot megkértem, hogy találkozhassunk veletek, az jutott eszembe, hogy mint korábban Bordás Rolanddal^[2], most is érdemes volna beszélnünk arról, színészként hogyan érdemes eljárni akkor, amikor „emberfeletti” figurákat kell alakítanotok. A másik gondolatom az volt, hogy ez nem is egy, hanem inkább két kérdéskör. Mert önmagában már az is probléma, miként mesélünk civilként vagy színészként. A Nemzeti társulatának tagja, Berecz András nálunk ezt műfaj-szerűen műveli. Az egy jó kérdés, hogy tekinthetjük-e őt drámai értelemben színésznek, amikor az estjein az általa írott és dramatizált „történeteivel” fellép. Viszont az egészen biztos, hogy az ő esetében is történik egy transzformáció, míg az írott szöveg „megszemélyesül”. Szerintem ez számára egyszerre egy kint és bent állapot, ami azzal jár, hogy először magát a mesemondót kell létrehoznia, elfogadtatnia a közönséggel ahhoz, hogy hiteles legyen az előadandó történet hangvétele, stílusa, auditív közege. Azért indítok ezzel, mert azt a kérdést szeretném nektek föltenni, hogy ti is efelől közelítettétek-e meg a magatok szerepét. Amikor Krauter Dáviddal közvetlenül az előadás után váltottunk néhány szót, arról beszélt, hogy ennek az általa játszott Vénasszonyt jellemző hangnak a megtalálása elsőre neki nem nagyon sikerült. Miért érezted ezt?

KRAUTER DÁVID: Az elején egy nagyon szélsőséges irányban próbálkoztam, abból kiindulva, hogy egy eltúlzott karakterből könnyebb visszavenni. Túlságosan „boszorkányosra” vettem a figurát, rikácsoltam is. Aztán az első előadás után Vidnyánszky tanár úrtól kaptam egy határozott kritikát, hogy ez nem egy jó irány. Valójában még most is csak keresgéljük Bonifáccal, a rendezővel a jó megoldást. Ezzel együtt a harmadik előadásra mintha már történt volna valami biztató elmozdulás.

SZ. ZS: Mielőtt fölteszem azt a kérdést, hogy mindhárman a karakter hangjának a megformálásából indultatok-e ki, arra is kíváncsi volnék, hogy ti magatok választottátok-e a szerepet, vagy a rendező osztotta rátok.

JUHÁSZ PÉTER: Annak idején segítettünk a mese kiválasztásában, de hogy mi fogjuk alakítani ezeket az öregasszonyokat, az a rendező döntése volt. Nekünk ebbe nem volt beleszólásunk. Amikor elkezdtünk foglalkozni az anyaggal, mindannyian hoztunk ötleteket, elsősorban a testtartásokra nézve. Kerestük, hogy mivel jellemezhetnénk, egyéníthetnénk ezt a három banyát. Én például azt találtam ki, hogy húzom a lábamat.

SZ. ZS: Egyelőre maradjunk még a hangnál.

BOGNÁR BENCE A hang és a testtartás megtalálása azért összefügg. Mert ha az ember már rátalált egy hangra, akkor tovább tud asszociálni. Én egyszerre több emberre is gondoltam, mielőtt megtaláltam ezt a mostani hangomat.

SZ. ZS: Rendezői előéletem alapján én azt feltételezem, hogy ha adva van három öregasszony, először az jut az eszünkbe, hogy ezek a különös lények furcsán beszélnek; tehát ösztönösen, mint a gyerekeknél, először a felidézett hangon keresztül nyilvánul meg a karakter nem hétköznapi volta. A próbák során nálatok ez hogyan alakult?

J. P: A visszaolvasó próbán megfogalmazódott felénk egy kérés, hogy ne csak olvassunk, hanem az asztalnál ülve már próbáljunk megszólalni a karakterre jellemző hangon. Később a rendelkező próbák előtt is ebben az irányban kezdtünk el keresgélni, s az a kérdés vetődött fel, hogy meddig mehetünk el a hangadással.

SZ. ZS: A hang és mozgás összekapcsolására a legszélsőségesebb példa a rajzfilm. Gyerekkorom nagy élménye volt, amikor a tévében a két kőkorszaki szaki, a Frédi és Béni-sorozat^[3] kulcsfiguráit láttam és hallottam a kor legnagyobb magyar színészeinek szinkronizálásában. Mai napig fel tudom idézni a Csákányi László^[4], Márkus László^[5] vagy Váradi Hédi^[6], Psota Irén^[7] hangján megszólaltatott magyar mondatokat. Az amerikai producer maga is csodálkozott rajta, hogy e fantasztikus szinkron-teljesítménynek köszönhetően mennyivel nagyobb sikert aratott ez a sorozat nálunk, mint ahol készült. Ti láttátok-e valamelyiket ezekből a rajzfilmekből?

J. P: Én még láttam a Frédi és Bénit, de nem voltam egy mesével élő gyerek. Arra sem nagyon emlékszem, hogy néztem-e egyáltalán mesefilmeket. De néhány nagy színész hangja nekem is megvan.

B. B: Én a Hupikék törpikék^[8] Törpapájára emlékszem, arra, ahogyan Sinkovits Imre^[9] megszólaltatta.

K. D: Én a Magyar népmesék-sorozatot^[10] néztem. Ebben Szabó Gyula^[11] nyújtott extra teljesítményt mint mesélő.

SZ. ZS: A másik műfaj a bábszínház, ahol a bábosnak egy nagyon széles hangi tartományt kell birtokolnia, hiszen ő sosem alakít reális figurákat. Van valakinek gyerekkori bábszínház-élménye?

K. D: Én kecskeméti születésű vagyok, a nagymamám egyéves koromban vitt el először a Ciróka Bábszínházba^[12]. Abban a közegben történt a színházi szocializációm, és mindjárt ott is ragadtam. Tiszteletbeli társulati tag vagyok, mert gyerekként a legtöbb előadást én néztem meg. Kecskeméten volt színházi csoport is, oda is jártam, Sárosi Gábor^[13] csoportvezető segédje lettem. Tizennyolc éves koromban az egyik előadás felét már én csináltam. Születésnapom után hat nappal már én vittem a huszonöt kisgyereket három napra Debrecenbe a Weöres Sándor Színjátszó Fesztiválra^[14].

SZ. ZS: Akkor neked egyenes utad volt a gyerekszínészettől a gyerekeknek szóló előadásokban való szereplésig.

K. D: Olyannyira, hogy 2023 decemberében visszatértem hozzájuk egy szerepre, a Mikulás-kuckó előadásba.

SZ. ZS: Bence, neked a gyerekkorodból milyen emlékeid vannak?

B. B: Nekem csak egy-két gyermekkori emlékem van arról, hogy a fővárosból hozzánk faluhelyre lejöttek valamiféle csapatok. Én a Bács-Kiskun vármegyei Akasztóról jövök. Fogalmam sincs róla, hogy ezek milyen előadások voltak, csak arra emlékszem, hogy nekünk nem volt szabad nevetni. De hangosan reagálni sem, mert az óvónénik mindenkit csendre intettek. Egyszer például volt egy nagy poén, mikor az egyik báb azt mondta a másiknak: „Egy ilyen pisis, mint te…” – már nevettünk volna, de az óvónéni felpattant, és elkezdett pisszegni. Most is érdekes megfigyelni, hogy amikor hétvégén a szüleikkel jönnek a gyerekek, jóval visszafogottabban reagálnak, mint amikor a saját kis közösségükkel érkeznek. Ilyenkor, mint a vadorzók, teljesen önfeledten nyilvánulnak meg, a kísérőik sem tudják megzabolázni őket.

SZ. ZS: Péter, nálad a színházzal való ismerkedés hogy alakult?

J. P: Nekem nincs gyerekkori emlékem a bábszínházról. A gyerekszínházról igen, mert én is voltam amatőr színjátszó.

SZ. ZS: Általános iskolai keretek között?

J. P: Először igen, azután Nyíregyházán, ahová való vagyok, megnyílt a Vásárhelyi László Alapfokú Művészeti Iskola, a VLAMI^[15], ahová úgy tizenegyedikes koromtól jártam. De visszatérve a bábszínházhoz, öt évvel ezelőtt az SZFE harmadéves bábszínész osztályának láttam egy emlékezetes előadását, az Animát. Én sokáig azt hittem, hogy a bábszínház nem vehető komolyan. Ezt az előadást viszont nagyon szerettem. Egyébként a Kaposvári Egyetemen mi is foglalkoztunk a bábbal.

K. D: Szakdolgozatomat én a Ciróka színházi nevelési előadásairól írtam. Ezek alapján az a véleményem, hogy a bábszínház sok esetben még mindig be van skatulyázva.

SZ. ZS: Dávid és Péter esetében eszerint a gyerek- vagy bábszínházi élmények a színésszé válásban is szerepet játszottak.

J. P: Bencének is voltak színházi élményei, csak még nem beszélt róluk.

B. B: Gyerekszínjátszó nem voltam, noha Cegléden egy dráma-tagozatos középiskolába jártam. Néha voltak olyan előadások, melyekben OKJ-s színészek^[16] léptek fel, és ezekbe minket is bevettek. Kimondottan gyerekszínházi csoport nem működött. Engem a színésszé válásra inkább a mesék és a versmondó versenyek inspiráltak. Nagyanyám rengeteg mesét olvasott kisgyermek koromban. Az egyik ősélményem a mesével kapcsolatban az ő hangja és narrációja, ahogy megpróbálta a szereplőket jellemezni a hangjával.

SZ. ZS: A többieknek meséltek otthon?

J. P: Nekem anyám mesélt, de inkább énekelt, például altatókat. A mi családunkban nem nagyon volt jellemző a mesemondás, színházba se nagyon jártunk. Volt, hogy a bátyám is énekelt nekem.

K. D: Hetedikes vagy nyolcadikos voltam, amikor az egyik osztálytársam, akivel nagyon jó barátok voltunk, azt kérdezte, hogy nem megyünk-e a hetedik-nyolcadik órákban tartott színjátszó szakkörbe. „Menjünk, biztosan nagyon vicces lesz” – válaszoltam. Nálam a színházzal való ismerkedés így kezdődött.

B. B: Nagymamámat már emlegettem, de igazán apa volt a nagy mesélő. Szinte minden este mesélt, dalolászott. Volt ennek egy rituáléja. Akkor még imádkoztunk is, ami után elénekelte nekünk a Füles Mackó lengyel bábfilmsorozat főcímdalát.

SZ. ZS: Emlékszel, mik voltak ezek a mesék? Felolvasta őket? Milyen típusúak voltak?

B. B: Fejből nyomta őket. Olyanok voltak, mint a népmesék. Sokat néztük a tévében a Magyar népmesék-sorozatot, ezek megmaradtak a fejében, aztán már emlékezetből mondta őket. Most, hogy erről beszélünk, eszembe jut a Sün Balázs^[17] is, meg egy verébről szóló mese, aki tele ette magát magvakkal a vasúti vagonban, aztán nem tudott kiszállni^[18].

SZ. ZS: Ha jól emlékszem, ez a verebes rajzfilm egy műmeséből készült, a korra jellemző didaktikus célzattal. Kisgyerekként én is találkoztam vele. Ezek szerint ezek a kommunizmusban született műmesék még a ti időtökben is forgalomban voltak. Az én generációmnak egyébként az volt a szerencséje, hogy gyermekként nemcsak a szűk családi körben szocializálódtunk, hanem a faluközösségben, ahogyan például én is Balmazújvárosban. S noha már felbomlóban volt a hagyományos paraszti közösség, jött az új gazdasági mechanizmus, megjelent a televízió, még hallottunk az öregektől első világháborús hőstörténeteket, még köztünk éltek a háborúból csonka-bonkán visszatértek. Ezek az árokparti mesélések naplementekor zajlottak, és én még arra az időre is emlékszem, amikor este otthon petróleumlámpával világítottunk.

K. D: Nálunk is a műmesék domináltak, azok a gyűjteményes kötetek, amelyeket a könyvtárból lehetett kivenni.

J. P: Én sem a magyar népmesékre emlékszem elsősorban, hanem a Tesz-vesz városra^[19], a Boribon-könyvekre^[20] vagy arra az orosz répás mesére^[21].

SZ. ZS: A magam sztoriját csak azért hoztam fel, hogy szemléltessem: bármi történés volt a világban, azt elmeséltük, elmesélték egymásnak az emberek. Tehát a mese, meg hogy mit és hogyan mondunk, az jószerint keretbe foglalta az életünket. Ami nagyban befolyásolta azt is, ahogyan gyerekként a felnőtteket láttuk. Azok a mogorva, magányos különcök voltak számunkra érdekesek, akik mások voltak, mint a többiek.

J. P: Mi már egyfajta családi burokban nőttünk fel.

K. D: Az életmesékből mi kevesebbet kaptunk. Azt nem tudom, hogy még a szüleimnél ez hogy volt. De nálunk az esti mesélések és éneklések inkább az egymás iránti szeretet megnyilvánulásai voltak.

B. B: Bocsánat, hogy a szavadba vágok, de fontosnak tartom elmondani: a mi generációnk, személy szerint én is nehezebben tudtam feldolgozni gyerekkoromban, hogy miért annyira különbözőek az emberek. Ide tartozik az apukámmal való kapcsolatom is, aki egy nagyon furcsa, szélsőséges ember. Csak húszéves koromra sikerült megértenem, hogy mitől ilyen, miért viselkedik különösen. És ez szerintem kapcsolódik a burok-problematikához.

SZ. ZS: Tehát nálad a családi minta volt az, amivel meg kellett küzdened.

J. P: Az előbb említett családi burok az oka annak is, hogy a mi generációnk sokkal később, már felnőtt korban kapja meg azokat a külső impulzusokat, amelyekről Zsolt beszélt. Gyerekkorunkban a szüleink adtak egyfajta magyarázatot a világra. S csak akkor, amikor a családból kikerültünk a nagyvilágba, ismerkedtünk meg azokkal a másfajta tapasztalatokkal, élettörténetekkel, amelyek aztán relativizálták s alakítják tovább ma is a világképünket.

SZ. ZS: A színésszé válás folyamatában viszont szerintem ez már a második fázis. Mert továbbra is azt gondolom, hogy a színészet alapja mindenek előtt az, hogy utánozni vagy képes hangban, mozgásban valakit vagy valamit. Erre az emberi lénynek, különösen annak, akiből színész lesz, alapvető késztetése van. Jól gondolom ezt? Téma volt-e az utánzás a tanulmányaitok során? Ti mikor tapasztaltátok meg ezt a képességeteket?

J. P: Én még mindig szeretek utánozni másokat, gyerekkorom óta ez így van. Talán azért, mert én vagyok a legkisebb a családunkban, a két bátyám után születtem. Mindig a legidősebbet szereti az egész család, emiatt nekem mindig meg kellett nyilvánulnom, hogy észrevegyenek.

SZ. ZS: Azért van ez fordítva is, például a népmesékben, ahol sokszor a legkisebb fiú a főhős.

J. P: Persze a szüleim engem kezeltek a leglazábban. Rám kevesebb figyelmük volt.

K. D: Én az unokák közül vagyok az első. Így a nagyobb családban én voltam a kis kedvenc. Lehet, hogy ennek is köszönhető, hogy már az óvodában nagyon szerettem a meséket, amiket otthon is hallhattam. A szereplési vágy is megvolt bennem, talán ennek volt köszönhető, hogy nagycsoportosként a városi televízióban meséltem a Tücsök és a hangyát^[22]. Utánozni is szoktam, de nem vagyok olyan tehetséges benne, mint Péter.

SZ. ZS: És Bence?

B. B: Én verset mondani szerettem gyerekkoromban. Érdekes módon viszont egy mese volt az, ami erre rávett. De ehhez apám is kellett: ő presszionált, amikor elsős vagy másodikos koromban az iskolában meghirdettek egy versmondó versenyt. Dacos gyerek voltam: „Utálok mindent, nem akarok indulni, hagyjatok békén” – mondtam. Ám az olvasás órán otthoni feladatként kaptunk egy két- vagy háromoldalas mesét: arról szólt, hogy hárman elindulnak halászni, de nem fognak semmit. Viszont hírét veszik, hogy ha ide száz kilométerre elindulnak egy irányba, ott majd lesz kapás. De ennek az a feltétele, hogy egyetlen nap alatt érjenek oda, mert másnap már ott sem foghatnak semmit. Vitatkozni kezdenek, hogy menjenek-e vagy maradjanak. Végül ketten eldöntik, hogy elindulnak, de az előbbi vita elhúzódása miatt mégsem érnek oda időben. Ezt a mesét használta fel apa: azt mondta, tanuljak a meséből, menjek el a versenyre. És elmentem. És harmadik lettem másodikosként, pedig azon a versenyen nyolcadikosok is voltak.

SZ. ZS: Milyen verset mondtál?

B. B: Petőfitől a Falu végén kurta kocsmát.

SZ. ZS: Hét–nyolc éves korban ez nem kis teljesítmény.

B. B: Jó, de ez még az apám ötlete volt, ő is készített fel, hogyan mondjam.

SZ. ZS: Most, hogy szóbahoztad Petőfit, eszembe jut, hogy úgy a hatvanas évektől a Színművészeti Főiskolán tiltani kezdték a deklamáló, ütemező, ritmizáló versmondást. És az úgynevezett pszichológiai realizmus jegyében az utánzást is, amit tudományosan mimézisnek nevezünk. Ez nálatok a kaposvári egyetemen hogyan alakult? Kérdezem ezt azért is, mert a ti öt évetek eléggé viszontagságos volt. Amikor megjelentetek nálunk a Nemzetiben, Vidnyánszky Attila felszólította a Művészeti Műhely tagjait, hogy fordítsunk kiemelt figyelmet rátok.

K. D: Az egyetemen elég nagy szabadságunk volt. Nem volt a fókuszban, hogyan mondjunk verset. Beszédtechnika az volt, de mi pont egy olyan időszakban kerültünk be, amikor Budapesten zajlott az egyetemfoglalás, aztán jött a Covid, az online-oktatás. Nevetni is lehetne azon a történeten, hogy készül az ember a felvételire, és arra gondol, mostantól a magas művészet következik. S aztán három hónap elteltével azon kapja magát, hogy ül a laptopja előtt, és néptáncra oktatják.

J. P: De azt se felejtsük el, hogy mi voltunk az az osztály, aki az első év végén már a színpadon állt, mivel bekerültünk a Vidnyánszky Attila-rendezte János vitézbe^[23]. Én ezért nagyon hálás vagyok, mert egy átlag egyetemista erre nem kap lehetőséget.

SZ. ZS: Rátérnék ismét a Magyar Népmese Háza első előadására, a Tizenkét varjúra. A felkészülési folyamatra volnék kíváncsi. Úgy képzelem, hogy e produkció hátterében egy olyan műhelymunka folyt, amilyenben először volt részetek, amikor korosztályosan egymásra voltatok utalva.

J. P: Igen, tényleg komoly műhelymunka folyt. Ahogy már mondtuk, kezdettől rengeteget ötleteltünk.

SZ. ZS: Említettétek, hogy a mese kiválasztásában is benne voltatok.

J. P: Ebben a programban minden mesének van egy rendezője, ők állították össze a csapatot, osztottak szerepet. Ebbe kezdetben Vidnyánszky Attila tanár úrnak is volt beleszólása. Berettyán Nándor volt a programvezető, aki a rendezőkkel egyeztetett. Abban szerencsénk volt, hogy a rendezőnket, Bonifácot mint a tanár úr növendékét évek óta ismerjük, így van köztünk egy személyes kapcsolat is. De mivel az őszi idényben a mienk volt az első bemutató, a szokásos hat hét helyett csak két és fél hét jutott a próbákra.

SZ. ZS: A magam részéről én egy minden mórikálástól mentes előadást láttam: viszonylag szabadon mozogtak a színészek, nem érződött a rendezői verdikt. Átjött, hogy Bonifác nagyon sok mindent rátok bízott, és nagy örömömre nem használta a gyerekszínház szokásos kliséit.

K. D: Már az elején eldöntöttük, hogy nem fogunk gügyögni a gyerekeknek. Olyan komolyan vettük a produkciót, mintha felnőtteknek készült volna. De arra is figyeltünk, hogy a gyerekek fognak-e tudni jönni velünk. Elsősorban a lánnyal (Polyák Anitával), akinek ebben a szerepben nagy bátorságra van szüksége, hogy varjúvá változtatott fivéreit megtalálja.

SZ. ZS: Ha már az előadás tétje, a tettre készség, a bátorság szóba került, megkérdezem: látta-e valaki legalább felvételen Kemény Henrik Vitéz László-játékát, ahol a főhős az ördögökkel, sőt magával a halállal is szembeszáll. Azért is érdekel ez, mert az első öregasszony megjelenésekor a gyerekek a hősnőt féltve ugyanolyan hevesen reagáltak, figyelmeztették őt, mint Heni játéka láttán a kicsik, amikor a hős nem veszi észre, hogy a háta mögött felbukkan az ördög.

J. P: Én voltam az első öregasszony, s amikor a színen megjelentem, a gyerekek valóban üvöltöttek, amikor én, meg a lány először nem vettük észre egymást.

SZ. ZS: Szóba került a próbák során, hogy ha egy mesebeli lény és egy reális szereplő találkozik, akkor hogyan kell eljárni?

J. P: Igazából ez spontán jött, organikusan fejlődött ki, mert miután megvoltak a hangok, azon gondolkodtunk, mi fogja megkülönböztetni egymástól ezeket az öregasszonyokat.

K. D: És akkor még ott voltak ezek a nagyméretű kellékek, az alma, a körte, meg a dió. Petitől jött az ötlet, hogy az alma legyen az ő púpja. Igen ám, de én mit tudtam kezdeni a magam körtéjével? Ez nekem továbbra is problémát okoz. Amiből a próbák során folyamatosan ihletődtem, az Alessandro Serra Macbetu-rendezése^[24] volt. S az derült ki, hogy ez mindnyájunknak dolgozott a tudatalattijában.

SZ. ZS: Biztosan hallottátok, hogy az alakításaitokat látva a házban mindenkinek Serra vészbanyái jutottak az eszébe, akiket szintén férfi színészek játszottak. Shakespeare darabja, a Macbeth nem egy népmese, hanem egy királydráma, mégis vannak benne mesei motívumok, olyan fantasztikus figurák, akik hatással vannak az emberi sorsok alakulására. A próbák folyamán elemeztétek-e ilyen szempontból a mesét?

J. P: Beszélgettünk arról, hogy a görög mitológiában a moirák uralják az időt, jövőbe látnak, irányítják az emberek sorsát. Arról is volt szó, hogy a mi három öregasszonyunk hasonló képességekkel megáldott túlvilági lény, s hogy ezt is hangsúlyoznunk lehetne. A nehézség az volt, hogy hárman vannak, és a mese cselekményének szolgálatában különbözniük kellett egymástól.

SZ. ZS: Bence megoldásaira figyeltem föl a leginkább, mert a legidősebb Ősöreg asszonyként ő volt a legmozgékonyabb, és férfi mivoltát inkább hangsúlyozta, mintsem hogy elkendőzte volna. Azért választottad ezt a megoldást, mert harmadikként neked még rá kellett tenned egy lapáttal?

B. B: Amikor fejben nagyjából megrajzoltam magamat mint figurát, azt kezdtem kutatni, mi szolgálhat nekem inspirációul. Fölidéződött a nagymamám, eszembe jutott Nagy Mari^[25] játéka, az Agatha Christie-filmek arisztokrata öregasszonyai, akik kevergetik a mérget, vagy csak a teájukat. De milyen hangon jelenítsem meg a magam elképzelt figuráját? Kézenfekvő lett volna, hogy egy rekedtes fejhangon szólaljak meg, de én ezt mindjárt az elején elvetettem, és úgy döntöttem, hogy hasonlítson inkább egy férfi metálénekesre, akinek éppen hangszálgyulladása van.

SZ. ZS: Vajon arról, hogyan tartozik össze ez a három öregasszony, volt-e szó?

K. D: Konkrétan arról, hogy ez a három szereplő lényegében egy, nem beszéltünk. De az én szövegemben elhangzik, hogy mi öregasszonyok felelünk itt az erdőért, minden lakójáért, ám „ha mind egymás nyakán élnénk, nem érnénk el mindenhová, de mindig tudjuk, mi jár a másik fejében”. Azt, hogy ezek a mitikus, mesebeli lények egy másik dimenzióban léteznek, csak egyfajta érzetként akartuk közvetíteni.

SZ. ZS: Volna két kritikai megjegyzésem is az előadásról, melyek inkább a rendezőnek és a dramaturgnak szólnak, de veletek is megosztanám őket. Hiába vagytok mint boszorkányok nagyon erősek, a lány előtt álló próbatételek valahogy súlytalanok, pedig a magyar népmesékben ezek életre-halálra mennek. És az sem vált világossá számomra, hogyan értelmeztétek azt a fantasztikus fordulatot, ami a drámai cselekményt elindítja, hogy a tizenkét fiú egyszerre csak varjúvá változik.

K. D: Az igazi próbatétel ebben a történetben szerintem nem a lány, hanem az anya előtt áll, hiszen azt a bűnét, hogy elátkozta a fiait, csak azzal vezekelheti le, hogy saját vérével kell számukra megvarrni a ruhát. A varjú-fivérek csak ennek teljesítése árán változhatnak vissza emberré.

PÁLFI ÁGNES: Én nem hiszem, hogy tényleg csak átokként lehet értelmezni az anya jajkiáltását, ami a cselekményt indítja: „Ó uram, bocsásd meg a bűnömet, bárcsak valami állattá változtatnád ezeket a fiúkat! Nem bánom én, ha varjúvá is!” Az anya eszerint az Úrhoz fohászkodik, az ő segítségét kéri. S ezt nem a maga jószántából, hanem kétségbeesésében cselekszi. Hiszen a mese azzal kezdődik, hogy ebben a csonka családban elfogyott minden energia, hogy a tizenkét fiú hiába követeli az ennivalót. Így ami látszólag átok, az valójában szabadító gesztus az anya részéről. Az életösztön vezérli, amikor az Úr segítségével égi lényekké változtatja a fiait, hogy lehozzák azt a kozmikus energiát, ami újra indíthatja a földi létet.

SZ. ZS: Érdemes volna a mesék esetében ilyesfajta szimbólumfejtéssel is megpróbálkozni. A jövőben a Szcenárium szerkesztőiként arra fogunk kísérletet tenni, hogy a Magyar Népmese Háza program keretében sort kerítsünk a mostanihoz hasonló beszélgetésekre. A legjobb az volna, ha az előadások próbafolyamatát megelőzően is találkozhatnánk veletek és a többi fiatal alkotóval is.

Lejegyezte: Ungvári Judit

 

“I Only Remember That We Were Not Allowed to Laugh”
In Dialogue with the Three ‘Witches’ of Twelve Crows

Attila Vidnyánszky announced the Hungarian Folk Tale House programme of the National Theatre at the season-opening press conference on 19 September 2025. The first performance was a stage adaptation of the tale titled Twelve Crows, which premiered on the theatre’s Open Day on 20 September. Since then, the second production, Józsi Halász, was presented on 8 October, and a total of four performances are planned for the season. In connection with this programme, Szcenárium’s editors, Zsolt Szász and Ágnes Pálfi, decided to launch a series of conversations with the creators, along with essays exploring the genre-specific features of the fairy tale. The first one of the interviews involved the three actors who play the key figures in Twelve Crows: the Old Woman (Péter Juhász), the Crone (Dávid Krauter), and the Ancient Woman (Bence Bognár). Beyond the staging of the tale and the vocal as well as physical characterisation of the “otherworldly beings” they portray, the conversation also touched on the paths by which these three recently graduated young men became actors – namely the formative role of their family backgrounds as well as their encounters with folk tales, poetry recitation, children’s theatre, and amateur performance.

(2025. december 06.)