A tér tervezője - Székely László díszlettervező

Senki sem hinné el róla, hogy már nyolcvanhat felé közeledik. Székely László díszlettervező olyan energikusan mozog az épülő díszlet közepén, miközben beszél, kér, utasít és cseveg, hogy az már önmagában egy előadás. A színpadon épp az Egri csillagokhoz készült díszletet szerelik össze, amikor leülünk a nézőtérre beszélgetni. A budai vár gótikus termének egyik behemótnak tűnő, csúcsíves faldarabját viszi át könnyedén két munkás a színpadon. 

- Ha látta volna, hogy milyen volt ez akkor, amikor én kezdtem. 1950-től díszítőként dolgoztam a régi Nemzeti Színházban, és abban a romantikus korban még festett díszletekkel szaladgáltam. Annak idején még nem építették meg a III. Richárdban a várat, hanem mindent megfestettek, így ami elvileg száz kilót is nyomott volna, mert még nem használták, nem is használhatták a mai könnyű műanyagokat, csak tizenöt kiló volt. A hatalmas vászon alján volt egy úgynevezett hordléc, ott fogtam meg, és a festett háttérrel szaladtam át a raktárból a színpadra. Akkoriban főként ebből a szaladgálásból állt a munkám. Mintegy két percünk volt arra, hogy átrendezzünk mindent, a várból lugas legyen, vagy bármilyen más helyszín.

Meddig szaladgált így?

- Nem sokat, alig fél évet. A Magyar Állami Operaház keresett szcenikust, így a hónom alá kaptam a rajzaimat, amelyek elég primitívek voltak még akkor, és bementem Oláh Gusztávhoz. Végül ő vett rá, hogy főiskolára 1951-ben, az ötéves díszletképzésre. Jelentkeztem, fel is vettek. Így kezdtem el tanulni a szakmát.

A festett háttérnek hamar leáldozott?

- Szerencsére e tekintetben mára nagyon sok minden változott. Mindent elkövetünk például azért, hogy minél közelebb vigyük a színészt a nézőhöz, mert így sokkal erőteljesebb, sokkal intenzívebb lesz a színházi élmény. Ez az én szcenikai álláspontom. Olyan díszletet tervezni, amely kihozza a színészt a dobozból, a kukucskáló színpadból, és egy sokkal bensőségesebb kapcsolatot teremt néző és játszó között. Ezt ma már ezerféle trükkel érik el, például befedték a zenekari árkot, és abból is játéktér lett. Már nincs semmi, ami elválasztaná egymástól a két világot. Itt, a Nemzetiben is a nézők orra elé hozzuk a játékot, az Egri csillagok díszleténél ez is szempont volt. A gyermekek búvóhelye itt lesz jobb oldalt, pár centire az első sortól.

Ha már Gárdonyinál tartunk, ő nem csak most játszik kiemelt szerepet az életében.

- Valóban. A főiskola elvégzése után az egri Gárdonyi Géza Színházhoz kerültem, ez volt életem első igazi munkahelye. Évente tíz-tizenkét darabot kellett vinni, méghozzá úgy, hogy a legtöbbhöz a díszlet különböző variációit kellett kitalálni, mert utaztatták. Azt, amit a nagyszínpadon mutattunk be, később el kellett férjen a legkisebb kultúrotthonban is. Mi úgy hívtuk tájdíszlet. És alaposan le kellett szegényíteni az eredetit, hiszen sokszor csak a díszlet felét tudtuk magunkkal vinni. De az élményből nem lehetett elvenni. Szóval egy-egy tervnek mindig többféle variációja élt a fejemben, ennél jobb gyakorlat nem is kellett.

Mégis mitől lesz jó egy díszlet?

- Attól jó, ha egyszerű, praktikus. És hagyja kibontakozni a színészt, mert mégiscsak ő a legfontosabb. Ő adja azt az élményt, amiért színházba járunk, én csak a megfelelő közeget biztosítom a számára, hogy kibonthassa a tehetségét. Amikor őt tapsolják meg, engem is megtapsolnak. De ugyanilyen fontos a praktikum is. Ezért minden tervezés úgy kezdődik, hogy tisztában vagyunk az adott színház műszaki adottságaival. Aztán jöhet az, hogy mi is mond nekem a mű. És csak azután jön az egyeztetés a rendező koncepciójával. Amikor felkérnek egy-egy munkára, azt szoktam kérni a rendezőtől, hogy engedje meg, hadd dolgozzam ki előbb az én verziómat. Azt, hogy én hogyan látom és értelmezem a darabot. Aztán pedig összevetjük az övével. A tehetségesebbnek kell győzni. Annak, aki érvényesebb verzióval állt elő. Ha a rendező koncepciója áll közelebb a mű igazságához, akkor az én kötelességem, hogy alkalmazkodjam hozzá, és átalakítsam a terveimet.

Sokszor nyert a pályája során?

- Hálistennek, igen.  De nem akarok nagyképű lenni. Mert nem a győzelem ténye volt fontos. Ugyanakkor az igazán jó előadásoknál furcsamód találkozni szokott a két koncepció, mintha ugyanazt mondanánk csak más-más hangon. Ilyenkor szinte már csak finomhangolásra van szükség. De visszatérve egy kicsit az előbbi kérdésre, hogy mikor jó a díszlet. Hát akkor, ha kilép a színházból a néző, és azt mondja, milyen jó ki előadás volt ez, de vajon hogyan is nézett ki a díszlet? Nem emlékszik rá, de nagyon jó volt. Mert az előadás szerves részévé vált. Az szörnyű, amikor, mondjuk, egy operettben felmegy a függöny, és olyan csilivili, giccses a díszlet, hogy megtapsolják. Minden csipog, de arra már nem fognak emlékezni utána, hogy milyen is volt a színészi játék. Mert a díszlet elnyomott mindent. Tehát a jó díszlet abban segíti a színészt, hogy igaz legyen minden, amit a színpadon tesz.

Mihez nehezebb tervet készíteni, klasszikushoz vagy olyan új darabhoz, amit még senki sem ismer?

- Itt van például az Egri csillagok. Mindenki látta Várkonyi Zoltán filmjét, amelyben ugye, ha kellett, snittről snittre változott a jelenetek helyszíne. A színpadon ez nem működik, nem lehet ilyen gyorsan váltani, a török táborból nem ugorhatunk szempillantás alatt az egri védők közé. Olyat kellett kitalálnom, ami atmoszférájában hozza az egri várat, annak környezetét mint alapot, de ebbe bármikor belefér egy erdő, a budai vár, a trónterem vagy bármi más. Mert így megmarad a filmbéli pulzálás. A helyszínváltásokat úgy érjük el, hogy hol kinyitjuk, hol bezárjuk a teret, miközben behozunk egy-egy jellegzetes részletet. A tanyát talán csak egy pad jelzi majd stilizálva, a 16. századi budai vár gótikus termét egy falrészlet, egy kiragadott, mégis jellemző szegmens. Így lesz mobilis az előadás, így lesz egy ritmusa a térnek. A zene, a világítás majd segít abban, hogy ne is gondoljon a helyszínváltásra a néző, hogy elfogadja a várban az erdőt.

Ha jól értem, akkor a klasszikus több nyűggel jár.

- Talán csak olyan értelemben, hogy a klasszikusnak ezer verziója van már, és mindenki ismer már legalább egyet, de igazából többet is. Van kedvence. Az új verzióknak meg le kell győzniük azt az ellenállást, amit a régiek jelentenek. Ilyenkor segít valamilyen váratlan ötlet. Például amikor a Hamletet egy ipari csarnokba tettük át, az volt a koncepció, hogy egy társulat épp ezt a darabot készül előadni. És akkor ott lógtak a színpad bal oldalán a jelmezek, amelyeket a kellő pillanatban magukra öltöttek a színészek. De ebben az ipari környezetben is remekül meg lehetett idézni Helsingort és a szellemet is.

Sok előkészülettel jár a díszlet tervezése?

- Erre van egy jó történetem. Hokuszai a leghíresebb japán képzőművészt megbízza a császár, hogy fesse meg neki a világ legcsodálatosabb kakasát. A festő elvállalja, aztán eltelik egy év, kettő, és a császár csak nem kapja meg a képet. Tíz év után már igen türelmetlen lesz, és elindul a katonáival, hogy felkeresse Hokuszait. Azt mondja, hogy vagy megkapja a világ legszebb kakasát, vagy leütteti a fejét. A festő ott helyben tíz perc alatt megfesti a képet. A császár ámulva nézi, a festmény tökéletes. De akkor miért kellett ennyit várni, kérdi értetlenül. Erre a festő bekíséri a másik szobába, ahol a padlótól a mennyezetig sorakoznak egymás fölött és alatt a rajzok, a festmény előtanulmányai. 

Tíz évet egy színház is nehezen fogadna el.

- Ebben egyetértünk, de a gondolat megéréséhez akkor is idő kell. Az Egri csillagok díszletéhez is 1 skicc és négy makett kellett, ezután már négy óra alatt elkészültek a végleges tervek. Kapkodva nem lehet megcsinálni. Nézze csak, az előtérben az a pár kőlap-imitáció jelzi a vár udvarának a kövezetét. Csakhogy ez túl világos a falakhoz képest, túlságosan kiugrik. Na, ezt most vissza kell vinni a műhelybe és újrafesteni. Tudja, hibázni lehet, de nem lehetek bizonytalan. Nekem mindig tudnom kell, hogy a B után C jön és nem K vagy Z.

Végigköveti a folyamatot, ahogy a tervből kész díszlet születik?

- Hát hogyne! Bár annak nem nagyon örülök, hogy lassan mindent vidéken gyártanak a színházak. De egy héten így is lemegyek egyszer vagy kétszer a műhelybe. Látnom kell, hogy miként kell életre, amit elképzeltem. És nekem az is fontos, hogy mire elkezdődnek a próbák, már ott legyenek a fontosabb kellékek, a bútorok, a székek, ami kell. Hogy minden eredeti legyen. Ne csak jelezze a színész, hogy ott egy szék, mert beépít a játékába egy bizonyos mozdulatot, amit lehet, hogy a színpadi székkel már nem tud majd megcsinálni, mert túl nehéz. Vagy nem úgy nyílik a szekrény ajtaja. Szóval igen fontos az aktív kapcsolat már az első pillanattól.

Egy másik nagy vállalkozás, hogy idén az eredeti helyszínen mutatják be a Csíksomlyói passiót.

- Igen, és ehhez még nagyon sok mindent kell kitalálni. Például hogyan fog illeszkedni a díszlet Makovecz templomához? Valószínűleg át kell szervezni az egész teret, de itt nem szegényíteni, hanem gazdagítani kell a nagyobb méretek miatt. Az intimebb jelenteknél például mikrofon kell. És fel kell készülnünk mindenre, esőre, szélre, viharra, miközben drukkolunk, hogy ami a színpadon működött, az ott is működjön. Nem lesz sok idő kipróbálni. Bevallom, félek ettől egy kicsit, mert hogyan rögzítem a füvön a díszletet úgy, hogy ne vigye el a szél? Persze megoldjuk majd, mert minden lehetséges. Nem erről jut eszembe, de tudja, hogy mit értem el a hatvanévnyi pályafutásom alatt?

Csak tippelni tudnék.

Annyit értem el ilyen idős koromra, hogy már tudok nemet mondani. Ennyit, nem többet.

Papp Sándor Zsigmond

(2018. március 06.)