Egy elviselhetetlen remete

Bár a narrátor az előadott történetek klasszikus szereplője, ma mégis szokatlan jelenség a színpadon. Hogyan csöppen egy mesélő a Csíksomlyói passió előadásába?

– Volt ennek előzménye, hiszen Vidnyánszky Attila már rég meghívott a Nemzeti Színházba, sőt, a társulatba is. Úgy gondolta: itt a helye a mesének-népdalnak, így már harmadik éve megy a sorozatom a Nemzetiben. Amikor kért, hogy vegyek részt az előadásban, mondtam, vigyázzon, mert bennem semmi alázat nincs. Régóta vagyok a magam rendezője, én szerzem, amit elmondok, sőt, a színpadon újra formázom, igazodni én már nem tudok: elviselhetetlen remete vagyok, még végszavaim sincsenek. De hozzátettem: ha véletlenül Berecz Andrásként gondolt rám, akkor ammen. Kattant a csapda, mert azt mondta: nem is másként.

Pontosan hogy?

– Ezzel a párbeszéddel nagyjából meg is rajzoltam a helyemet a darabban. Krisztus lába nyomát kereső vándor vagyok, az az ember, aki az eseményekre hol énekkel, hol mesével reagál. Kicsit úgy, mint a görög drámákban a kórus, amely valamelyik szereplő nevében beszél, vagy kívülállóként a véleményét mondja el az eseményekről, máskor a cselekményt énekeli meg, ami a kihagyott szakaszokat összefoltozza. Így tehát a szabadságom is megvan, miközben az a felület sem kicsi, amihez igazodnom kell. Előfordulhat, hogy mögöttem Jézust éppen a didergető magány kínozza, a tanítványok elaludtak – én pedig vágom a kenyeret lerúgott bakanccsal. Vagy esetleg éppen engem is elnyom a fáradtság. Ez a felállás érdekes párhuzamokra ad lehetőséget, lássuk, mit követel majd a dráma. Ez most még alakul. Énekeimnél, meséimnél fogva ugyan mai ember vagyok, de egy kicsit csíki búcsús ember is vagyok, aki bűneit viszi fel a Jézus hágóján. Fel a hegytetőre, ahol énekelve, imádkozva, Jézus keresztútján elmélkedve szabadulni akar tőlük. Ezt bárki átélheti, aki Csíksomlyóra megy, akár pünkösdkor, akár más ünnepen.

Hogyan találkozott először ezekkel a szövegekkel?

– Annak idején Kerényi Imre rendezésében láttam-hallottam, csodáltam meg először. A barokk kori verselés mögött a csíki tájnyelv, s az ördögök ürügyén a csillogó humor, figurás jókedv nyűgözött le főleg, amellett, hogy a megrendítő történet nem csorbult semmit. Ez a Nemzeti színházbéli előadás másmilyennek ígérkezik, más szövegeket használ, például Szőcs Gézáét is, habár persze a Csíksomlyói passió drámákból indul ki, és oda is jut vissza. Közben még a világ is nagyon megváltozott, más, korábban nem ismert jelentések tapadnak majd minden szóhoz.

Gondolom, a mostani előadásra készülve alaposabban is megismerkedett a szövegekkel...

– Több passió-drámát is elolvastam, de szerettem volna elmenni a csíksomlyói ferences könyvtárba is, saját szememmel látni ezeket az ­írásokat. Ez sajnos nem sikerült, mert egy hegyi séta után, hirtelen jött felindulásból, sáros cipővel kopogtattam be. A perjel úr nem értette, hogy lehet az utcáról ilyesmivel bekopogtatni. Azt hittem, látszik rajtam, hogy igazán érdekel a dolog… Ő azonban azt mondta, ez azért nem így megy ám, írjak kérvényt. Nem írtam kérvényt, de ha egyszer még erőm lesz, biztosan megteszem, mert érdekel a friss találkozás egy-egy művel, amikor szinte látom az alkotó arcát, hallom a szuszogását, és nem áll a szöveg és énközém se kiadó, se tudós, se irodalmár.

Látott már passiót a csíksomlyói hegyen?

– Nem láttam, de tudom, hogy helyi szereplőkkel elő szokták adni Krisztus szenvedéstörténetét. Ellenben a ’80-as évek elejétől sok pünkösdi búcsún jártam ott. Akkoriban szinte annyi megfigyelő volt, mint ahány búcsújáró. A nehézsége, a hősiessége is megvolt ezeknek az utaknak, de nekem ezek máig is szép emlékek.

Milyen karaktereket szült a magyar fantázia a bibliai figurák nyomán?

– A magyar ember mondanivalója nem egyenletes a Bibliáról, vannak olyan részei, amikről nincsenek meséink, és vannak olyanok, amikből feltűnően sok dal, legenda született. Ilyen például Szent Péter árulása. Az, hogy ő háromszor megtagadta mesterét, jó ürügy volt arra, hogy ami mesemondóinknak az árulásról eszébe jutott, azt mind az ő nyakába varrják. Ezen a ponton szinte kivirágzik a mesemondók fantáziája. A menekülő szent család is nagy lombú mesefává nőtt.

Hogy tud működni a színházban az a kötetlenség, amellyel ön jön a darabba?

– A biztos kézben tartott bizonytalanság, a medreiben fickándozó rögtönzés jót tehet egy előadásnak, feszültséget teremt, és feszültséget old. Sok hasznú adomány és vívmány. Nincs miért aggódnom: jó kollégákkal van dolgom. Láttam már az első próbán. A magam szövegeivel, énekeivel szinte kész vagyok már, van olyan ének és mese is, amit vagy 25-30 éve hurcolok magamban, és csak most jött el az ő ideje, a passió szövegkörnyezete adja meg az igazi értelmét.

Nem tudja és nem is akarja megjátszani magát. Búcsújáró vándorként a személyes hitét viszi fel a színpadra?

– Igen, a hitemet. Nekem az egyik legmegrázóbb jelenet, amit eddig láttam, az volt, amikor Mária Magdolna elszaladt Lázárhoz, hogy siessen, igazolja Jézust, mielőtt megfeszítik. Lázár viszont kifogásokat keres: ő még beteg, nem mehet sehová, gyógyulnia kell… azt mondták az orvosok. És valóban: a kereszt alatt ki veszi észre a tátongó űrt? Hát hol vannak azok, akikkel Jézus jót tett? Hol vannak a meggyógyult bélpoklosok, hol vannak, akiket feltámasztott, és a többiek? Nehéz lesz megilletődöttség nélkül a színpadon is! Nem tudom, hogy kell ilyenkor józannak maradni... Hát mégsem lehetek egészen Berecz András!

Sashegyi Zsófia

(2017. február 22.)