Pasztellszínekben

A színháztörténetben volt már arra példa, hogy egy színésznő, akinek a férje – párja, szerelme, rajongója – drámaíró volt, íratott magának egy-egy jó szerepet. Kiss Csaba József Attila-díjas író feleségének nem jutott még az eszébe, hogy megkérje a férjét, írja meg az ő drámáját?!

– Nem vagyok olyan alkat, aki íratna magának darabot, vagy kérne valamilyen szerepet. Pedig időnként érzem, hogy úgy néznek rám: „könnyű neki, a rendező felesége”.

Ha kérni nem is szeret, azért finoman sugalmazhatná: mit szeretne játszani!

– Talán hihetetlen, de mi otthon Csabával soha nem foglalkozunk a színházzal. Vagy csak nagyon ritkán… Legtöbbet a gyerekekről, a két lányunkról, a mindennapok megszervezéséről beszélünk. Otthon mi is otthon vagyunk. Amikor előadás után letörlöm a sminket, vagy befejeződik a próba és kilépek a színházból, már akkor sem vagyok színésznő, csak egy hazafelé siető utas vagyok a villamoson, ügyfél a szolgáltatóknál, vásárló a boltban. Igyekszem haza a családomhoz, vagy éppen fogadóórára az iskolába… Szó sincs se kérésről, se sugalmazásról.

De azért eljátszhatnánk a gondolattal?!

– Miért is ne?! Esetleg a színpadon eljátszhatnám, hogy este – zsongító félhomályban – valami kis szatén babydollban odabújok a darabbeli férjemhez, és a fülébe súgom: „Édesem, írhatnál már nekem is egy főszerepet?! Ugye, én leszek a következő darabod főhőse?!” De ilyen vagy ehhez hasonló jelenetet még nem adtam elő. Minden közös munkánk Csaba ötlete volt, ő gondolta úgy, hogy ezt vagy azt a szerepet nekem kellene eljátszanom. Én elemzem magamat, nem tudom, mi lenne az igazán nekem való szerep. Talán ezért nincs szerepálmom sem. Annak viszont nagyon örülök, ha valaki számol velem, ha „belémlát”, meglát bennem egy-egy szereplehetőséget.

Most párhuzamosan két közös munkájuk is van, mindkettő ősbemutató, mindkettőt Kiss Csaba írta, rendezi…

– Itt a Nemzeti Színházban lesz a Bergman-film alapján készült Szenvedély bemutatója októberben, és most próbáljuk Tatabányán a Nappalok és éjszakák című darabot. Ez tulajdonképpen Csehov Sirályának továbbgondolása. Azt a „kimaradt” részt írta meg Csaba, amire csak néhány soros utalás van az eredeti műben. Tehát amikor Nyina elmegy Moszkvába, a Szláv Bazárba, ebbe a legendás moszkvai szállodába, aztán megszületik, majd meghal a gyermeke… Amikor ezen a darabon dolgozott a férjem, nekem eszembe nem jutott, hogy vajon mit játszom, vagy egyáltalán játszom-e majd ebben a darabban. Csak amikor lehetőséget kapott a rendezésre, akkor mondta, hogy legyek én Arkagyina. Örömmel elfogadtam, és nagyon élvezem most a próbákat is.

Nem bántotta volna, ha valaki másra osztják ezt a szerepet, hiszen volt már Arkagyina, nem is olyan régen a miskolci Sirály-előadásban, amit szintén Kiss Csaba rendezett…

– Őszintén mondom: nem bántott volna. Az egy másik darab volt, más szereplőkkel, más színészekkel, más helyen, más időben...

Jól számoltam: ez lesz a tizennyolcadik vagy tizenkilencedik közös bemutatójuk?!

– Fogalmam sincs. Én tizennégyig számoltam a közös munkákat, aztán feladtam. Egyébként sem könnyű statisztikát készíteni, mert van, hogy Csaba íróként és rendezőként is jegyez egy-egy bemutatót, és van, amikor „csak” rendező. De ha azt mondja, tizennyolc vagy tizenkilenc közös bemutatónk volt, akkor az éves átlagban nem is olyan sok, hiszen 19 éve vagyunk együtt.

Ennyi idő bőven elég lett volna, hogy az író „beirodalmazza”. Ha nem személyre szóló szerepet, de a valóságos személyt megírhatta volna…

– Mint magánember, mint Györgyi Anna nem vagyok igazán érdekes. Nagyon pasztell vagyok… Nagyjából semmilyen. Színésznőként talán az a legfőbb erényem, hogy könnyen gyúrható vagyok, tudok fiatal lenni és öreg is, csúnya is, szép is, szürke kis egér is…

Akkor üzenhetjük az irodalomtörténészeknek, hogy Kiss Csaba író műveiben ne is keressék Györgyi Anna mondatait, esetleg mániáit!

– Ilyen példák lennének, de ezek csak apróságok. Amikor Csaba megmutatja írásait, időnként magam is meglepődöm, amikor ráismerek egy-egy mondatomra vagy szófordulatomra. Néha megijedek: ilyen satrafa lennék?! De egyik szereplője sem én vagyok. Többféle mozaik­darabkából rakja össze a figuráit. Persze valamiképpen ott lehetek a műveiben, hiszen ő is csak a saját élményeiből dolgozik, ahogy én is a múltamból, az emlékeimből, megélt élményeimből bányászom elő a szerepekhez szükséges összetevőket.

A szerep tehát bármilyen lehet. Válasszon most műfajt!

– A műfajok között sincs különösebb kedvencem. Szerencsére mindenfélét játszom. Tragédiát is, vígjátékot is, abszurdot is… Az jó, hogy nem skatulyáztak be egyetlen szerepkörbe, egyetlen műfajba sem.

A zenés darabok kimaradtak…

– A pályám elején több zenés feladatom is volt. A Madách Színházban játszottam például a Gettó című Sobol-darabban, abban is kellett énekelni, majd a Kabaréban. Utána tényleg kimaradtak a zenés darabok. Ezt sajnálom is. Pedig szeretek – és azt mondják, tudok is – énekelni. Ezért is örültem, amikor az Orfeumban bemutathattuk az Anyád kínja-előadást. Ezt visszük most a Vidor Fesztiválra is. (a beszélgetés augusztusban, a fesztivál előtt zajlott – a szerk.) Ez egy nagyon érdekes és humoros, az anyasággal járó örömökről, bosszúságokról szóló, blogokból összeállított előadás. Ebben vannak nagy világslágerek újramagyarítva, lehet benne énekelni, táncolni. Már régen vágytam ilyen zenés-táncos szerepre.

Ezért is tűnik számomra rejtélynek, hogy annak idején, még pályakezdőként elhagyta a Madách Színházat.

– Nincs ebben semmi különös. Ott voltam három évig, plusz előtte volt a két év gyakorlat, és egyszer csak elkezdtem rosszul érezni magam. Ha valahol nem jó, akkor onnan el kell jönni. Szerintem ez egy természetes gesztus. Rengeteg színész jön-megy.

Talán akkor úgy érezte, nem kap elég jó szerepeket?

– Átalakult a színház profilja. Elbulvárosodott. Én pedig úgy éreztem, szeretnék mást is játszani, más szerepekben is kipróbálni magam, más rendezőkkel is találkozni. Az ember életének legalább a fele abból áll, hogy olyasmit kell csinálnia, amiben semmi öröme, csak fárasztó, megterhelő, mégis meg kell tenni. De amin lehet változtatni, azt nem szabad kihagyni. Van, aki egy idő után a pályát is elhagyja, mert unja, mert nem kap elég szerepet, vagy nem érzi magát elég tehetségesnek, vagy éppen nagyon is tehetséges, de gátolják, lefojtják. A színész nagyon kiszolgáltatott.

Harcolni kell a rendezői önkény ellen!

– Ezt így nem mondanám...

Pedig mint színésznő sokszor mondta a Csehov szerelmei című elő­adásban…

– Tényleg: abban háborogtam így a rendezői önkény ellen… Pedig abból hatalmas káosz lenne, ha mindenki azt játszaná, amit éppen akar.

Ráadásul azt a darabot is Kiss Csaba rendezte!

– Sőt: ő is írta! Eredeti szövegek, levélrészletek felhasználásával alkalmazta színpadra! A Csehov szerelmeit még az Új Színházban játszottuk Kulka Jánossal. Az is az egyik kedvenc darabom volt…

Azt mondta: a színész kiszolgáltatott. De kinek is?

– Ez egy többismeretlenes egyenlet. A színész soha sem választ. Ha szerencséje van, akkor valaki meglátja benne a lehetőséget, a tehetséget, és megkapja a személyiségének, korának megfelelő feladatokat. Egyébként meg ki van szolgáltatva divatnak, ízlésnek, kapcsolatoknak, barátságoknak. Láthatjuk, még a legnagyobbakkal, a Kossuth-díjas, valóban tehetséges művészekkel is előfordulhat, hogy nem kapnak szerepet, hogy mellőzik őket, hogy méltatlan helyzetbe kerülnek.

Vissszatekintve pályakezdésére: nem volt nagy merészség a szabadúszást választani a társulati lét helyett?

– Akkor még fiatalabb voltam, elszántabb, kicsit harcosabb is. A társulati tagság talán nagyobb biztonságot ad az embernek, de nemcsak kötödést, kötöttségeket is jelent. A szabadúszásban benne van a választás lehetősége, a változatosság, az újdonság. Szeretem a jó társulati munkát, de most is szabadúszó vagyok. Legutóbb a Miskolci Nemzeti Színházban voltam tag, de miután visszaköltözött a család Budapestre, állandó társulat nélkül maradtam. Néhány helyen jelentkeztem ugyan, mindenütt kedvesen fogadtak, dicsértek is –„Jaj, Nusika, hogy maga milyen tehetséges!” –, de tagságot, azt nem tudtak ajánlani. Nyilván ahol már van két-három hasonló korú színésznő, nem vesznek fel egy negyediket, amikor a régieknek sem jut elég igazán jó, koruknak, alkatuknak megfelelő feladat. Megértem én ezt, nincs ezzel semmi baj. Lehet, hogy nekem ez a sorsom. Van bennem némi fatalizmus…

Mintha ezzel az elfogadással el is rejtené a titkokat. Ez van, és kész!

– Nincs itt semmiféle titok. Mire gondol?

Például, hogy miért lett annak idején bábszínházi tag?

– Nem vagyok bábszínész. Csak egy adminisztrációs kényszer volt, hogy ott tartottak bennünket nyilván. Annak idején nagyon izgalmasnak tűnt az alakuló Tivoli Színház. Meczner János – akkor még mint a bábszínház vezetője – már szervezte a társulatot, elkezdődött az évad előkészítése, de végül a Tivoli nem lett önálló színház, hanem odacsapták stúdiónak a Budapesti Kamarához. Ebben az átmeneti időszakban lettem csak bábszínházi tag.

Még mindig visszafelé haladva az időben: azt is több interjúban elmondta már, hogy bukdácsolt az iskolában. De nekem ez is hihetetlennek tűnik. A kislányok általában jól tanulnak.

– Az általánosban még én is jó tanuló voltam, de a gimnáziumban matekból, fizikából, kémiából, de még földrajzból is nagyon leromlottam. Ami nem érdekelt, azt nem is tanultam. A bukás veszélye miatt többször kaptam figyelmeztetést, végül a matekérettségihez kellett még egy kis rásegítés is.

Pedig azt hinném, hogy a katonatiszt apuka biztos szigorúan fogta a gyermekeit is.

– A szüleink következetesen, nagy szeretettel neveltek bennünket. Édesapánk ugyan katonatiszt volt, de semmi olyat nem akart ránk kényszeríteni, amit mi elutasítottunk volna. Imádott bennünket, engem is, a nővéremet is. Én különösen apás voltam. Amikor megtudta, hogy felvettek a főiskolára, örömében bukfencet vetett.

Ez komoly? Tényleg bukfencezett?

– Most is látom: ahogy az előszobában fogadott, amikor megtudta, hogy sikerült bejutnom a főiskolára, és azzal foglalkozhatom majd, amihez kedvet, tehetséget érzek magamban. Legfeljebb a csalódástól féltett, attól, hogy miként viselem majd el a kudarcokat, mert ezen a pályán arra is fel kell készülni.

Mikor kezdte a felkészülést?

– Gimnazistaként már rengeteget jártam színházba, mindent megnéztem a moziban, de nem voltam különösebben „színésznős”. Nem öltözködtem feltűnően, nem festettem magam, nem jártam színjátszó csoportba, nem kerestem a szereplési lehetőségeket. Szerintem a szüleim nem számítottak arra, hogy felvesznek. Ezért is örült olyan nagyon az én édesapám. Sajnos már nem él. Pedig nekem ő volt a példaképem…

A színészek közül kik voltak a példaképek?

– Nagyon sok olyan színész volt, akikre úgy tekintettem, mint a legnagyobb sztárokra. Gondolok például Ruttkai Évára, Domján Editre – és még hosszan sorolhatnám. Ráadásul az 1970-es évek végén a magyar filmgyártásban is volt egy felfutás. Jobbnál jobb szerepekben játszott Udvaros Dorottya, Básti Juli, Bánsági Ildikó, Cserhalmi György, Andorai Péter… A főiskolai tanáraimat is nagyon szerettem. Kállai Feri bácsi volt a nagy kedvencem. Szirtes Tamás mellett ő lett a másik mesterségtanárom, Sztankay István volt a beszédtanár, Fehér György a film…

Elsőre felvették a főiskolára. Ment minden simán…

– Nekem is voltak nagy elbizonytalanodásaim, magam sem tudtam, hogy mire vállalkoztam. A többiek, akik valamilyen stúdióból vagy színjátszó körből jöttek, már ügyesebbek voltak. Állítólag másodéven az is felvetődött, hogy eltanácsolnak, aztán Fehér György volt az, aki kiállt mellettem. Persze a tanáraink is igyekeztek minél jobban felkészíteni erre a pályára, a szakmai ismeretek mellett a siker és a bukás feldolgozására is. Emlékszem az első beszédóránkra, amikor Sztankay István – a nagy Sztankay! – ült egy füstfelhőbe burkolózva – akkor még lehetett a tanteremben is dohányozni –, és meglehetősen rosszkedvűen azt mondta: egy kezén meg tudná számolni azokat a szerepeket, amelyekért érdemes volt ezt a pályát választania.

Készítsünk egy gyors leltárt! Györgyi Annának megvolt már az öt szerepe?

– Számomra az Üvegcipő című Molnár Ferenc-darabban Irma szerepe volt az első igazán jelentős feladat. Nagyon szerettem a már említett Csehov szerelmeit, abban tulajdonképpen három szerepet is játszottam. Ugyanilyen csúcs volt a színészi pályámon a Goethe és Lotte szerelméről szóló monodráma, amelyet G címmel játszunk már évek óta, és most is lesz majd egy előadásunk a Spinoza-házban. Idesorolnám még Blanche szerepét a Vágy villamosából…

És az Anna Karenina?

– Hát persze! Anna Karenina! Őt is nagyon szerettem. A Budapesti Kamaraszínházban mutattuk be, Kulka János volt Alekszej Karenin, Vronszkij Haás Vander Péter.

Tudja, hogy erről a darabról azt írta egy kritikus, hogy a helyes cím az lett volna: Györgyi Anna Karenina?!

– Tényleg?! Nem olvastam, de szellemes.

 
Nem szokta olvasni a kritikákat?

– Régebben még a szüleim gyűjtötték a rólam megjelent cikkeket, én nem nagyon. Ha a kezembe kerül valami, elolvasom, de óvakodom a fölösleges bosszankodástól. Emlékszem, az első bemutatóm végzett színészként a Malom a pokolban volt, amit Szirtes Tamás rendezett, és én kaptam meg Nagyezsda szerepét, aki sántított. Valamelyik kritikus azt írta, hogy a másik kezemben kellett volna fognom a botot. Pedig akkor én utánajártam a sántításnak is, elmentem a baleseti sebészetre tájékozódni. Akkor nagyon bosszantott a kritikus megjegyzése, de most már elnézőbb vagyok.

Bőven megvan az öt fontos színházi szerepe, és a filmekről még nem is beszéltünk…

– Ez hosszú lista lenne. Most is hívtak egy vizsgafilmbe játszani. Azt különösen élvezem, amikor fiatalokkal dolgozhatok együtt. A filmet is nagyon szeretem, de elsősorban színházi színésznek tartom magam.

Még akkor is, ha sokan hangról ismerik?

–  Általában a szinkronizálást nem tartják igazán jelentős szakmai feladatnak, pedig nem könnyű. Sokat lehet tanulni is abból, amikor világhírű művészeket kell magyarul megszólaltatni. Egyszer egy barátom azt mondta: „Legyél büszke arra, hogy te vagy Sissy magyar hangja…”

Tudja, hogy a Wikipédián mi a második mondat a neve után?

– Fogalmam sincs mit írtak rólam a Wikipédián. Nem szoktam internetezni. Nekem még e-mail címem sincs. Van ez a kis mobiltelefonom, de ezt is leginkább csak az időpont-egyeztetések miatt használom. No, de mi az a második mondat?

Az első: Jászai Mari-díjas színművész, és utána a második: „Györgyi Anna csatornahangként is ismert.”

– Ez nagyon jó! Csatornahang! Biztos, aki ezt írta, ezzel valami fontosat, jellemzőt akart mondani rólam. Abban igaza lehet, többen hallhatnak a tévében, mint amennyien színházban látnak. Egyébként nincs ezzel a csatornahanggal semmi baj, bár elég rosszul hangzik, de ez is csak egy munka, és örülök, hogy kiválasztottak erre a feladatra. Nem csinálok ebből hiúsági kérdést.

Soha nem panaszkodik?! Emlékszem, amikor szinte naponta ingázott Miskolc és Budapest között, akkor is azt mondta: így legalább van ideje gondolkodni: honnan indult, hol van, merre tart?

– A mindennapi rohanásban leginkább csak a praktikus dolgokkal, a soron következő teendőkkel foglalkozik az ember. Amikor viszont van két szabad órája, akkor nagyobb távlatokban is kalandozhat. Amikor ültem a vonaton, arra is jutott időm, hogy elgondolkodjak rajta, hogy milyen anya, milyen feleség vagyok. De azt hiszem, időnként mindenkinek eszébe jutnak hasonló kérdések. Például hogy mi végre vagyunk a világon? Van-e fölöttünk valami magasabb rendű lény? Azt csinálom-e, amire születtem?

Mire jutott? Azt csinálja, amire született?

– Igen, a színészet a hivatásom. Úgy gondolom, a helyemen vagyok. Azt csinálom, amire születtem – de nem minden áron. Mindent nem áldoznék fel a színházért. Semmiképpen sem tarolnám le az emberi kapcsolatokat. Ha rangsort kellene felállítanom, nyilván első helyen vannak a lányaink, a családom. Persze ha színészi feladatot kapok, azt is ezerrel csinálom. Igyekszem a legjobb tudásom szerint tenni a dolgom.

Filip Gabriella  | Fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2016. szeptember 28.)