Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
Vissza a hírekhez

Éden földön

Őserő

Szarka Tamás víziókról, a természet áldásairól, a civilizáció veszélyeiről és a szépségről

Az éden itt van körülöttünk! Ha képesek vagyunk úgy élni, hogy észrevegyük, hogy vigyázzunk rá és megőrizzük, akkor a földön boldogok lehetünk – mondja Szarka Tamás, az Éden földön írója és zeneszerzője.

 

Ott ül a próbákon, figyel, konzultál Bozsik Yvette rendezővel, láthatóan élvezi, ami történik. Pedig azt szokták mondani, hogy az élő szerzővel csak a baj van a színházban…

– Az élő szerző valóban „probléma”, de ez a kérdés idővel megoldódik… Komolyra fordítva a szót: szeretek ott lenni egy-egy előadás születésénél, de rendezője válogatja, hogy igényli-e, ha én – az élő szerző – jelen vagyok. Az én álláspontom az, hogy a szerző feleslegesen ne lógjon a próbákon, ne lábatlankodjon ott, mert csak zavart okoz. Bozsik Yvette azonban kifejezetten kérte, hogy amikor csak tudok, jöjjek, mondjam a véleményemet.

A próbán balra Bozsik Yvette, háttal Tompos Kátya egy zenei részletről beszélgetnek Szarka Tamással :: Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A szerzőnek saját víziója van a darabjáról. Milyen mások – a rendező, a tervezők, a koreográfus, a színészek – vízióival, útkereséseivel szembesülni?

– Olyan nagy és komoly munka folyik a Nemzetiben, hogy le vagyok nyűgözve, mert mint szerző azt látom, hogy igényesen, nagy gonddal foglalkoznak azzal, ami a fejemben, aztán papíron és a hangszereken megszületett. Ha ezt érzem, akkor minden ötlet, minden eltérés az eredetitől, minden változtatás csak gazdagítja az én munkámat.
 

Meg tudták lepni?

– Hogyne! A lápban, az érintetlen természetben játszódik az első felvonás, a második pedig az én verzióm szerint a várban, ahová Hany Istók bekerül, és ahonnan folyton elmenekül… Yvette a vár régies, a történet eredeti korát, vagyis a 18. századot idéző helyszíne helyett a civilizáció világát a mába, sőt még inkább a jövőbe tette át. Ez is egy olyan ötlet volt, amivel meglepett, amit ő bele tudott látni-képzelni az általam megírtakba.
 

Szarka Tamás Kossuth-díjas, Magyar Örökség Díjas énekes, zeneszerző. A felvidéki Királyrévben nőtt fel, nyolcéves korában kezdett hegedülni a galántai zeneiskolában. Nyitrán szerzett diplomát, két éven keresztül tanítóként dolgozott. Testvérével, Szarka Gyulával 1983-ban alapította meg a Ghymest, amelynek azóta is egyik frontembere, zeneszerzője és dalszövegírója. Írt szimfóniát, 2000-ben jelent meg első verseskötete, a VÁVÁVÁ. Írt zenét számos színházi előadáshoz, zeneszerzője volt a Dózsa című táncjátéknak, sikerrel játszották a Mária és a Benyovszky című musicaljét. 

Honnan jött az ötlet, hogy Hany Istókról írjon zenés darabot?

– Pár éve egy délelőtt a rádiót hallgattam, és a műsorban Hany Istók legendájáról beszéltek. A hansági Király-tó lápjában, Kapuvár környékén találtak egy 8-10 éves forma fiút, valamikor az 1700-as évek közepén. Istók éveken át megélt kint a lápban, ruha nélkül, állítólag hódok nevelték… A talált fiú legendája a világ minden táján felbukkan: a legismertebbet, Mauglit Kipling nyomán ismerjük, pár éve szintén Indiá­ban találtak egy fiút, aki állítólag kutyák között nőtt fel… Miközben hallgattam a rádióriportot, egy csodálatosan gazdag hangvilág elevenedett meg a képzeletemben: rengeteg lápi madár éneke. Vajon hallja még a városi ember a természet hangjait? Azt hiszem, nem igazán…
 

Két világ ütközik az előadásban: az érintetlen természeté és az ember alkotta civilizációé.

– Ez a két világ az elmúlt egy-kétszáz évben végletesen és végzetesen elvált egymástól, ráadásul elképesztő iramban történtek az emberiség életében olyan hatalmas változások, mint korábban ezer évek alatt sem. Ez zavart kelt. Elveszítettük az igazodási pontjainkat, nincsenek kapaszkodóink, nem tudjuk, mi jó, mi rossz. Vagy mégis? Én hiszek abban, hogy az emberben ott szunnyad valami ősi, a természetből fakadó erő. Arról a természetről beszélek, amellyel egykor az emberiség szimbiózisban élt, és arról az erőről, amely az embernek a túléléshez kellett. Ma már nem túlélünk – legalábbis mifelénk, a nyugati civilizációban –, hanem fogyasztunk, és herdáljuk a természet kincseit. Meggyőződésem, hogy mindaz, ami a régmúltban a miénk volt, az emberiségé volt, az ma is ott van a sejtjeinkben. Isteni csoda, hogy egy kisgyerek, mint Istók, egyedül, a vadak között életben maradt és felnőtt – benne megvolt ez az őserő.
 

A legenda és a darab szerint Istók a civilizációból visszamenekül a lápba. Ez volna a mi számunkra is a megoldás?

Szarka Tamás :: Fotó: Eöri Szabó Zsolt

– Nem lehet minden technikai vívmányt eldobni, és visszamenni az erdőbe. De azt látom, hogy a megfelelő arányokat se találjuk. A japánok egyszerre csodálják a cseresznyevirágzást és élvezik a technikai csodák nyújtotta előnyöket és lehetőségeket. Azt akarom megmutatni ezzel a történettel, hogy merjünk hinni az erőnkben! Ha nem tudunk hinni ebben, ha csak elégedetlenek vagyunk, ha minden rossz, ha az ember a sorsát, a jövőjét is kilátástalannak ítéli, ha csak pusztítjuk önmagunkat és a környezetünket, ha már önmagunknak se vagyunk jók, abból nagyon nehéz építkezni.
 

A hansági lápot már a 18. századtól kezdték csapolni, az 1950-es évekre fejeződött be a folyamat. Ma már a visszaláposítás folyik…

– És miért? Mert ma már azt is tudjuk, hogy nem szabad mindenhová kukoricát és búzát vetni, hanem helyet kell adni a minket körülvevő világban a szépségnek is. Tehát nem csak mi mondjuk, itt a színházban, ami kimódoltnak, finomkodónak hathat, hogy kell a szépség, hanem azok a generációk is, akik nekiláttak a Hanság láprekonstrukciójának, hogy újra a természet burjánozzon azon a vidéken. A hajdani láp, ahol a mi Istókunk a hódok birodalmában élt, maga az éden a földön. Ezt kellene nekünk is észrevenni: az éden itt van körülöttünk! Ha képesek vagyunk úgy élni, hogy észrevegyük, hogy vigyázzunk rá és megőrizzük, akkor a földön boldogok lehetünk.

 

Kornya István

 

(2015. szeptember 22.)