Szép előadás a Szívem királynője. Ha lehetséges a földön harmónia az emberek közt, akkor az ilyen, mint ebben a darabban. Pedig nehéz megragadni, ami egy szeretetkapcsolatban az öregség és betegség dacára megvalósul, mivel az gyakran a hétköznapok jelentéktelenségeiben rejlik. Itt meleg fénnyel sugárzik a házastársi szövetség, a hűség, az elfogadás, a gyöngédség, az alázat, a játékosság, a kitartás, a bátorítás ereje, ami éles kontrasztot képez az ijesztően fehér (monokróm) lakásbelsőhöz (díszlet: Csiki Csaba).
A darab elején előbukkan két fiatal, Trill Helga és Kollár Bálint (mindketten egyetemi hallgatók). Kergetőzésük – minden körrel önmaguk idősebb változatában és új élethelyzetben tűntek elő – egyszerre meghitt és filmszerű. Rögtön otthonossá tették a bántóan kietlen teret, amit aztán az emlékeket felidéző videóvetítés (Vladimir Gusev) színei kitágítottak. Aztán megjelenik egy öreg házaspár, Maurice (Trill Zsolt) és Helena (Szűcs Nelli). Masírozásuk csosszanásai borzadásig visszhangoznak, hangosan csöpög egy csap… Az időskori megszokás, a változatlanság, a romlás, a kegyetlenül közeledő vég szimbolikája ez. Pont addig trappolnak, amíg már megelégeljük. Majd fokozatosan átjárja a teret a szereplők közti leleményes kímélet.
Helena és Maurice szegényes otthonába megérkezik Katy, az ápoló (Polyák Anita). Egy fájdalmas tekintetű, valószínű parentifikált (gyerekként „szülősített”), alázatos, de mindenre elkészült teremtést látok benne, aki azáltal erős, hogy a gyengébbekről gondoskodik. Menet közben azonban kiderül, ő az, aki lelki gondoskodásra szorul, és az ápoltak értik meg igazán, ők látják a valódi énjét. Maurice észreveszi benne a nőt, és tulajdonképpen „viszont-gondoskodik” róla azzal, hogy legyezgeti a hiúságát.
Helena fáradhatatlanul masíroz keresztbe-kasul a lakáson, hordja a gyógyszert, a bilit, mikor, mire van szükség. Közben harsányan megkérdőjelezi a férje betegségének komolyságát. Ez a stratégiája. Persze, zsörtölődik is, amiért Maurice hatvan éve egy másik nőért, a királynőért rajong, akivel az ékszerész Maurice mint koronaőr a koronázás előtti éjszakáján találkozott egyetlen egyszer. A vélt vagy valós ígéret betartása tartja életben Maurice-t, vagyis hogy II. Erzsébet királynő a férfi 90. születésnapján meglátogatja.
A férfi rajongása a királynőért, hatvan éven át kitartó szerelme talán a minőség, a kivételesség iránti elköteleződés szimbóluma. Olyan emberként látjuk Maurice-t, aki valami nála nagyobb erő terében éli szorgalmas, a szakmai színvonal tekintetében megalkuvást nem tűrő és áldozatkész életét. Ékszerészként az egyes drágakövekről is becéző rajongással beszél. Nichola McAuliffe (eredetileg Maurice jubileuma című) darabjában II. Erzsébet képviseli a kiemelkedő minőséget. Helena, mivel odaadással szereti a férjét, képes áldozatokat hozni, hogy a vágya beteljesülhessen. Egy kis csalással megszervezi Maurice fixa ideájának megvalósulását, a királynő látogatását.
A darab végkifejlete számomra egy kissé hamisan csengő kérdés, illetve zavaros a válasz. Tehát, hogy kinek is készítette hatvan évig az évente félretett legszebb gyémántokból álló nyakéket Maurice… Mintha a Helena-felirat visszavonná a királynő jelenlétének valóságosságát, és a fantazmagória színterére utasítaná vissza. Vagy a királynő nem fogadta el az ajándékot, és Maurice jobbhíján adta Helenának? Á! Talán éppen azért kapja Helena a nyakéket, mert Maurice szerint úgy kell tekintenünk földi társunkra, hogy belelátjuk egy nálunknál magasabb szféra ragyogását. Úgy kell értékelnünk magunkat és egymást egy életen át a hétköznapokban, mint egy ritkaságot. Én legalábbis így értettem a két fantasztikus színész – Trill Zsolt és Szűcs Nelli – darabbeli kapcsolatát, és ez így fájdalmasan szép volt.
Harmath Artemisz
irodalomtörténész, kritikus, tanár
(2026. október 30.)
