Premier • Szívem királynője
Maurice, az ékszerész 90. születésnapjára készül. Az alkalom azonban különleges: egy hatvan évvel azelőtt történt találkozás és egy pillanatra fellángolt szerelem évfordulója ez. De vajon eljön-e a titokzatos nő, aki nem más, mint II. Erzsébet. Miként viszonyul ehhez a feleség? Valóban megtörtént, amire Maurice egy életen át emlékezett? Mi fogta meg leginkább az angol színész-író, Nichola McAuliffe történetében?
– Leginkább ez a mindannyiunkat összekötő, közös történet – hiszen az előadásunk nem csupán egy idős házaspár életének végkifejletét mutatja meg, hanem részben rólunk, színházi emberekről is szól. Arról, hogy mindannyiunknak vannak álmai, vágyai, amiket szeretnénk beteljesíteni… de vajon sikerül-e elérni mindazt, amit fiatal korunkban elképzeltünk? Be tudtuk-e teljesíteni azokat az álmokat, amikben hittünk, és amikért annyi áldozatot hoztunk életünk során?
Hogyan látja: a darab inkább erkölcsi kérdéseket vet fel, vagy pszichológiai folyamatokat vizsgál?
– Úgy gondolom, hogy az ember pszichológiájának tanulmányozása elképzelhetetlen anélkül, hogy önmagunknak ne tegyünk fel alapvető morális kérdéseket. A lelki élet és az erkölcsi problémák összefüggései meghatározóak a végső, lényegi kérdések szempontjából. Ez a darab az ember és a halál viszonyát vizsgálja mélyebben, és többek között azt is, hogy mindez hogyan hat ki a családi életünkre. Az ember egyszerre magányos és társas lény, és ahogy a halálhoz közeledik – hiszen itt a főszereplő, Maurice a 90. születésnapjára készül – rendkívül élesen vetődik fel az a dilemma, hogy vajon életünk során mindent megtett-e a hozzá közel állókért, vagy fontosabbak voltak a saját vágyai, illúziói?
Mennyire tekinti ezt a darabot kortárs társadalmi látleletnek?
– Minden dráma – bármely korban is született –, amely a családi viszonyok témáját taglalja, jól mutatja a társadalom állapotát – így tehát mindig is „kortárs” társadalmi látleletnek tekinthető. Nyilván az is fontos, hogy az adott darab vagy előadás milyen mélységben mutatja meg egy család viszonyrendszerét és társadalmi beágyazottságát. Ebből a szempontból az emberi sors, az emberi élet valós megmutatása mindig is egyfajta „látlelet” vagy „lét-lelet”, amelyben megnyilvánul a tágabb lét is, hiszen az ember nem létezhet a társadalmon kívül.
Volt-e olyan értelmezési irány, amit tudatosan el akart kerülni?
– Nem akartam kerülni semmilyen értelmezési irányt, mivel az a meggyőződésem, hogy bármit, ami az ember természetére vonatkozik, nem szabad korlátozni vagy cenzúrázni. Az emberi élet rendkívül összetett jelenség, amit nem lehet egyoldalúan megközelíteni – akkor kapunk teljes képet, ha minél több oldalról pillantunk rá, és nem zárunk ki semmilyen lehetséges szempontot. A mi előadásunk szereplői is gyarló, szinte nevetséges emberek, mégis együtt tudunk velük érezni, mert minden hibájuk ellenére nagyon szerethetőek.
Hogyan dolgozott együtt a színészekkel az érzelmileg szélsőséges jelenetek kialakításakor?
– A munka során mindig nagy nehézségekkel kell megküzdenem, főleg magam miatt, mivel igencsak igénybe vesznek az érzelmileg szélsőséges, lélekig ható jelenetek. Ilyenkor fokozott figyelemmel, együttérzéssel és érzékenységgel kell dolgoznom, mert nemcsak a saját, de a színészek érzelmi állapota iránt is felelősséggel tartozom. Én azt szeretem, ha a próbák derűs alkotói atmoszférában zajlanak, még ha a legdrámaibb jeleneteket is vesszük.
Milyen arányban hagyott teret a színészi improvizációnak vagy személyes értelmezésnek?
– Arra törekedtem, hogy a színészeket semmiben se korlátozzam, hogy szabad teret hagyjak az ötleteik és javaslataik kipróbálásához. Nagyon sokat improvizáltak, játszottak, keresgéltek, és a legérdekesebb megoldásokat beépítettük az előadásba. Nyitott voltam tehát minden interpretációra, de emellett, persze, elmondtam a saját véleményemet is, és igyekeztem arrafelé terelni őket, hogy a kísérletezések egy teljes és egységes összképpé álljanak össze.
Két régi színészbaráttal dolgozik ebben a darabban: Szűcs Nelli és Trill Zsolt. 2009-ben a debreceni Csokonai Színházban mutatta be kettejük főszereplésével a Fodrásznő című előadást, amelyért azóta is töretlenül rajong a magyar közönség. Később is több sikeres színpadi produkcióban dolgoztak együtt. Milyen érzés újra találkozni velük?
– Nellivel és Zsolttal húszéves szakmai és emberi barátság köt össze, 2006 óta számos izgalmas előadást hoztunk létre közösen. Ilyen volt a Debrecenben Osztrovszkij drámája nyomán színpadra állított Vihar.Opus.posth című darab, amelynek során megéreztük, hogy bennünk valami nagyon hasonló színházi szenvedély él, és ez elindított minket egy közös alkotói úton. Aztán jött a Fodrásznő, amely 2009-ben a legjelentősebb magyar fesztiválon (Pécsi Országos Színházi Találkozó – a szerk.) elnyerte a legjobb előadás díját, és azóta több mint 150-szer játszották magyar és külföldi közönség előtt, és ma is látható a Nemzeti Színházban. De fontos előadásnak tartom az Illúziókat is, amit közösen készítettünk még szintén Debrecenben. Később már a budapesti Nemzeti Színházban dolgoztunk néhány emlékezetes és sikeres előadáson – Éjjeli menedékhely, Részegek, Álomgyár, amelyek érzésem szerint még jobban elmélyítették az alkotói együttműködésünket. Nagyon sok pozitív érzést őrzök velük kapcsolatban – még ha nem is volt mindig könnyű velük dolgozni –, mindig boldogok voltunk, ha valami jó eredményt, vagy akár sikert tudtunk elérni. Szerintem ez nem véletlen, összeköt minket a színház, mint ünnep közös megélése… és ez óriási dolog.
A színházban a „közös megélésnek” részesei a nézők is. Az érzéseiket, a szereplők iránti együttérzésüket inkább irányítani vagy provokálni szeretné ebben az előadásban?
– Olyan közeget, olyan atmoszférát szeretnék teremteni, amelyben minden érzelmi folyamatot maguk a nézők „provokálnak” ki azzal, hogy a szereplők által megélt helyzetekre reflektálva a kérdéseiket önmaguknak teszik fel, szembesülve a saját életükkel, élményeikkel, fájdalmaikkal. Így az együttérzés egyúttal kiválthatja a nézők önvizsgálatát, és ez talán ráébresztheti őket olyan dolgokra, amikre korábban nem is gondoltak.
Mi az a kérdés, amit a néző magával visz az előadás után?
Lehetséges-e megszeretni ezt a világot, ha ennek a világnak nincsenek válaszai az én kérdéseimre?
Kozma András
(2026. április 21.)