Ferenczi László (1937–2015) irodalomtörténész, kritikus, esszéista, egyetemi tanár Voltaire-problémák című kötete immár 47 évvel ezelőtt jelent meg, de semmit nem veszített aktualitásából. Köszönhetően annak is, hogy a szerző központi témája, Voltaire Candide-ja egyre időszerűbb változó világunkban. Műelemzésében Ferenczi hangsúlyozza, hogy ezt a regényt a színpad olyan mestere alkotta, aki megújította a dramaturgiát: drámaíróként „meggyorsította a cselekményt, lerövidítette a párbeszédeket és a magánbeszédeket”, és színpadi rendező módjára járt el, amikor előtérbe állította a szereplők játékát és fontosnak tartotta a díszletet. Érdemes hát beleolvasnunk ebbe az eredeti művet több szempontból is körbejáró, az európai regény fejlődéstörténete és keletkezésének történelmi kontextusa felől megközelítő tanulmányba, mielőtt megtekintjük a Nemzeti Színház 2025/2026-os évadának első bemutatóját, Voltaire regényének kortárs átiratát, mely október 10-én, Alekszandar Popovszki rendezésében került színre A Candide, avagy a radikális optimizmus címmel.[1]
A francia forradalmat és az ipari forradalmat megelőző századot olykor Voltaire századának nevezik. Voltaire 1694-ben született, és 1778-ban halt meg, két évvel az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat után és tizenegy évvel a Bastille lerombolása előtt. Húsz biblia terjedelmű életművét mintegy hatvan év alatt alkotta meg.
Az írást társadalmi-politikai aktusnak tekintette, és nemcsak igényelte, hanem ki is vívta a jogot, hogy az író a világ dolgaiba beleszólhasson. Mint Paul Valéry[2] mondotta róla, az írott szó hatósugarát nagymértékben megnövelte.
Voltaire nem volt magányos hős, mindig befolyásos szövetségesei voltak, noha szövetségesei időről időre változtak. De azért állandó félelemben élt, szakadatlanul menekülésre készen, még a filozófus Neckertől[3] is rettegett, midőn az miniszterré lett. Barzum[4] szerint életmódját a „partizán-hadviselés” jellemezte.
A szerep, melyet betöltött, legendássá vált, olyannyira, hogy a század végi francia kritikus, Brunetière[5] nyomán sokan életét tartják főművének, mely akkor is megmaradna, ha írásos művei elvesznének. A szerep mögött eltűnt a művész. Immár másfél évszázada az egymást követő költői, esztétikai, filozófiai és történettudományi irányzatok Voltaire művének az értékét megkérdőjelezik, noha szempontjaik gyakorta kölcsönösen kizárják egymást.
Egy hallgatólagos közmegegyezés alapján Voltaire a tolerancia időtlen bajnoka lett, rasszizmusára pedig vagy egyáltalán nem figyeltek, vagy ha igen: lehetőség szerint elhallgatták. Egyidejűleg, és szintén hallgatólagos közmegegyezés alapján, könyveinek a zömét olvashatatlannak, unalmasnak, érdektelennek bélyegezték. Utódainak jogos önvédelme ebben egyébként szerepet játszott, csupán 1815 és 1830 között, a Bourbon-restauráció idején másfél millió példányt adtak el „összes műveiből” Franciaországban.
A 18. század – szerzője szándékának megfelelően – az Henriade-ot tartotta Voltaire főművének, ma a Candide-ot véljük annak, Flaubert nyomán. Az átértékelés önmagában nem lenne káros, és mind Voltaire, mind Flaubert jobb megértését elősegítené, ha nem vezetne Voltaire írásos életművének csaknem egyöntetű és csaknem teljes elvetéséhez. A Candide ellenére is a művésznek bealkonyult, és aligha akadt olyan francia író az elmúlt másfél évszázadban, aki Somerset Maughammal[6] vallaná, hogy Voltaire az újkor legjobb elbeszélője. (…)
***
A Candide mindenekelőtt regény, és ez az, amit általában nem szoktak figyelembe venni. Részint azért nem, mert Voltaire maga számos alkalommal gunyorosan nyilatkozott e műfajról, részint azért nem, mert megszoktuk, hogy Leibniz[7], esetleg J.-J. Rousseau nézeteinek cáfolatát keressük benne, és végül azért nem, mert „kilóg” a 19. századi regényen alapuló esztétikából. A „mi a regény?” kérdésre könyvtárnyi irodalom próbál választ adni, számomra a legkézenfekvőbb a gyakorló regényíró Forster felelete: „a regény alapvető aspektusa történetmondó aspektusa.”
A mese magja: Candide kergeti Kunigundát. Ez a kergetés egy meghatározott, önmagában értelmes és önmagával magyarázható történelmi világ keretén belül zajlik. A regénynek számos szereplője van, és ezek története teljes. Candide-tól Cacambóig kicédulázható a hősök története, hajlama, karaktere, de a történet, a hajlam és a karakter adagolása eltér a 19. századi, sőt a 20. századi hagyományos regényektől is. Mindenekelőtt a tempó miatt: a Candide elolvasása aligha vesz több időt igénybe, mint Voltaire valamelyik ötfelvonásos drámájának megtekintése. Már ez az egyszerű tény is figyelmeztet arra, hogy a regényt egy gyakorlott színpadi szerző írta, aki megtanulta a közönség igényeit figyelembe venni. A Candide feltételezett olvasói azok voltak, akik drámáit olvasták vagy látták. Voltaire megdicséri Shakespeare-t, hogy drámáiban sohasem üres a színpad – a Candide-ban sem az. Nos, éppen e sűrű cselekmény következtében hiányzik a Candide-ból a leírás balzaci részletessége. A díszletek mikroszkopikus bemutatása is elmarad, mert a díszleteknek nincs jelentőségük. Nem hatnak a szereplők jellemére vagy tettére, hiszen mielőtt bárminemű kontaktus is kialakulhatna díszlet és szereplő között, az utóbbinak tovább kell állnia.
Mindentudó regényíróként beszéli el Voltaire a Candide történetét, de ez a mindent tudás különbözik a balzaci vagy a stendhali mindent tudástól, elsősorban a színpadi gyakorlat következtében. Az író mindenütt pontosan – bár rendkívül tömören – közli a színhelyet, ahol a történet játszódik, és megadja a cselekmény vázát is. Tudását szituációk szerint adagolja, Candide-ról csupán a velencei jelenetben közli, amikor az társaival az angol irodalomról értekezik, hogy soha nem volt önálló véleménye. Az egyes szereplők, ha valakiről beszélnek, mindig csak szigorúan annyit mondanak el, amennyit ők maguk észrevettek, illetve amennyi fontos volt számukra. Így Kunigunda elmeséli, hogy a kapitány bőre fehér volt. Egyébként Kunigunda kivételével a regény egyetlen szereplőjéről sem tudjuk, hány éves, csak sejtjük korukat. De a pontosságnak nem is lenne értelme, felesleges, öncélú adat lenne csupán.
Voltaire megdicséri angol fordítóját, mert megértette: a költőnek rejtőznie kell, és hagynia, hogy szereplői beszéljenek. A Candide első fejezetében az írónak még sok dolga van, be kell mutatnia a szereplőket, fel kell vázolnia az erővonalakat, de a fejezet végén háttérbe vonul, elrejtőzik a hősök mögé. Egy-egy országról is csupán annyit mond el, amennyit alakjai felfoghattak belőle.
A Candide főszereplője egy német fiatalember, és a regény legfontosabb szereplői is – csaknem kivétel nélkül – németek. A vesztfáliai kastély lakóinak „seregszemléjén” vonulnak fel: a báró úr, felesége, fia, lánya, Candide, Pangloss mester és Paquette, a kis cseléd. Az első kettő kivételével a regény hangsúlyos helyein valamennyien visszatérnek, a fő konfliktus is velük vagy közöttük történik. Nem elhanyagolható tényező, hogy németek. Candide Eldorádóban nem Európára, hanem Vesztfáliára emlékezik. A birodalom öt is, társait is mindvégig „elkíséri”, Pangloss, Leibniz és Wolff[8] tanítványa (ettől még nem feltétlenül német) egy német egyetemen szeretne tanár lenni. Hogy a birodalom mennyire idegeikben él, tanúsítja, hogy Törökországban Pangloss feliratot fogalmaz, bizonyítandó: a báró nem akadályozhatja meg húga házasságát, hogy a királyokkal társalgó Candide társadalmi hiúságát bántja a báró ellenkezése; hogy a báró mindvégig ragaszkodik a feudális etikához.
De a Candide mégsem csupán német történet, ha nem is puszta véletlen, hogy főszereplői németek, akikkel hellyel-közzel – ha nem is bántóan érzékeltetik származásukat (pl. az öregasszony Kunigundával, a párizsi kokott Candide-dal). Németország ez idő tájt talán még Angliánál is lényegesebb Franciaország számára; Voltaire-nek személy szerint egészen bizonyosan fontosabb. Külpolitikai, jogi, társadalmi, filozófiai okok miatt egyaránt. Leibniz, Wolff és általában a német filozófia és jogtudomány iránti érdeklődés jelentős Franciaországban. Csak a legutóbbi évtizedben tudatosították, hogy a 18. század elején több német könyvet fordítottak franciára, mint angolt, hollandot és olaszt együttvéve. (Pedig a holland és az olasz kultúra presztízse ekkor még töretlen volt.) De túl ezen, egy európai körkép bemutatására alkalmasabb egy német fiatalember, mint egy más nemzethez tartozó. A széttagolt Németország, az utolsó fél évszázadát élő német-római birodalom a nagy háborúk, zsoldosok és jogászok hazája. Német zsoldosok az angol, a francia hadseregben egyaránt szolgáltak. Voltaire jegyzi fel a Notebooks[9]-ban, hogy az angol kincstárnak lényegesen kevesebbe került egy német, mint egy angol katona.
***
Candide egy vesztfáliai kastélyban bukkan fel, származása homályos, a cselédek gyanítják csupán, hogy a báró úr nővérének törvénytelen fia, de semmi esetre sem olyan alantas származású, hogy Pangloss oktatásában ne részesülhetne, és a báróleány szerelmi partnerül ne választaná. Az az idő – két, két és fél év amit Candide a vesztfáliai kastély és a törökországi kert között eltölt, tanulóéveinek tekinthető. Eldorádóig alárendelt, attól kezdve uralkodó helyzetben él. Ha nincs is sok kedve a katonasághoz, a mesterséget a bulgároknál kitűnően megtanulta, mint ez több utalásból is kiderül. A jelek szerint – mert ellenkezőjéről nem értesülünk – jól dolgozott Hollandiában, miért vitte volna különben üzleti útjára az anabaptista. Érdeklődő és kíváncsi, lélekjelenlétét gyilkosságai, kíváncsiságát kérdései igazolják. A regény első soraiban közli róla Voltaire, hogy „nyílt esze volt, de egyúttal igen egyszerű szelleme; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak”. Tapasztalatok híján a priori elfogadja Pangloss tanítását az előzetes harmóniáról, és hogy minden a lehető legjobban van a világon. Voltaire komolyan vette, hogy nincsenek velünk született eszmék és tapasztalatok, ebből és nem egy absztrakt naivitásból fakad, hogy Candide „hisz” Panglossnak.
Két mentor, Pangloss és Martin viaskodik Candide lelkéért, ahogy hétnegyedszázaddal később [Thomas Mann] szanatóriumi regényében Hans Castorpért küzd Naphta és Settembrini. Panglossnak (a holland színtől) és Martinnak önigazolásként éppen oly szükségük lenne arra, hogy Candide elfogadja nézeteiket, ahogy a Varázshegy két filozófusának is, hogy Hans Castorp magáévá tegye az övéiket.
Candide-ot nem védi meg két mentora (Castorpot sem), Télémaque[10]-ot viszont egy is megóvja. Martin és Pangloss – egymás tükörképei – érvelnek, vitatkoznak, és az idő telik. Nem csodálkoznak semmin, de elfogadnak mindent, az egyik az emberi természet, a másik az előzetes harmónia elve alapján. Mindennek az okát magyarázzák, de semminek sem kérdőjelezik meg a jogosságát. Pangloss „forrása” Leibniz, de éppen úgy lehetne Shaftesbury[11], Pope[12] vagy maga Voltaire is. Pangloss az értelmet és a valóságot azonosítja, elfogadja és helyesli a mindenkori status quót. A mozdulatlanság filozófusa. A lehetséges világok legjobbika egyébként nem azt jelenti – Shaftesburytől tudjuk –, hogy a világ jó, hanem azt, hogy nem lehet jobb. A Pangloss-féle filozófia éppen makacs – és sokszor: ál – ok-okozat keresésével sugallja, hogy van gondviselés és lehetséges előrelátás. Fontenelle az Éloge de Leibniz[13]-ben hangsúlyozta a német filozófusnak a próféciákba vetett hitét.
Pangloss gúnyolódna az emberiségen, ahogy Martin feltételezi? Lehet. Pangloss megvallotta, hogy mindig iszonyúan szenvedett, de mivel egyszer azt állította, hogy minden igen-igen jól megy ezen a földön, ezentúl sem állított mást, bár nem hitt benne. – Mi ez? Lovagi hűség egy elvhez, amely a gyakorlatban úgysem érvényes? Ragaszkodás egy álomhoz, egy hivatáshoz? Ragaszkodás az egyszer kimondott és önállósodott szavakhoz? Önvédelem? Önigazolás és játék? Mi maradna Panglossból – aki könyvelőnek kitünően bevált –, ha nyilvánosan meg kellene tagadnia elveit? Vagyona nincs, hogyan kezdhetné életét újra, hiszen hite sincs az újrakezdéshez. Pangloss nem javíthatatlan, mint a kitűnő amerikai tudós, Peter Gay[14] állítja. Pangloss vallásos, egy rendszer hitetlen híve, utódai majd másfél évszázad múltán bukkannak fel újra az irodalomban: az élethazugságok apostolaiként. Az öreg Egdal Ibsen Vadkacsá-jában, Luka Gorkij Éjjeli menedékhelyében Pangloss „leszármazottjai”. Egyébként Thomas Mann Freud-tanulmányában mintha rehabilitálná Panglosst, amikor azt állítja, nagy különbség van aközött, hogy a szellem iránti gyűlöletből vagy keserű pesszimizmusból hazudunk-e.
És Martin, akiről gyakran azt mondják, hogy a neves francia hugenotta filozófus, Bayle eszméit visszhangozza? Amire Pangloss azt mondja, hogy jó, ő azt mondja, hogy rossz. Nem a tényeken, hanem a szavakon vitáznak, és Martinnal szemben még annyira sem udvarias Voltaire, mint Pangloss-szal, hogy elmondaná róla: kíváncsi.
Martin is, Pangloss is kísértő – tehát ellenfél. A tényeket vitató Candide, Cacambo és az öregasszony, de mindenekelőtt Voltaire ellenfelei. Martin is, Pangloss is szigorúan deterministák, sem a véletlennek, sem a nagy embernek nem adnak teret.
***
Ha mentorai nem is védik meg Candide-ot, bizonyos vigasztalást mégis adnak. A beszélgetés puszta ténye enyhíti a fájdalmakat, a regény hősei ismerik az öncélú beszéd örömét. Voltaire elsőrangú pszichológus, de azt kritikusai általában nem észlelik, mert a bonyodalmak tempója nála végtelenül gyors. Amire Voltaire egy félmondatot, egy sietős utalást szán csupán, azt mások oldalakon keresztül elemzik. Thomas Mann A regény művészete (Die Kunst des Romans) című esszéjében jellemzi a regény fejlődését a késői görög és indiai mesemotívumoktól [Flaubert] az Érzelmek iskolájáig és [Goethe] Vonzások és választásokjáig. „A princípium – mondja Thomas Mann –, amely az emberrel végigjáratta ezt az emberileg jelentős utat, a bensőségessé válás elve.” Arthur Schopenhauer[15] német filozófus, aki a művészettel meghittebb viszonyban állott, mint a gondolkodók nagy része, helyesen mondotta: „Egy regény annál bensőségesebb és nemesebb fajtájú, minél több belső és minél kevesebb külső életet ábrázol, és ez a viszony karakterisztikus jegyként kíséri végig a regényt valamennyi szinten… A művészet a külső élet lehető legcsekélyebb felhasználásával a belső életet a legerősebb mozgásba hozza, mert érdeklődésünk tárgya tulajdonképpen a belső élet. – A regényíró feladata nem az, hogy nagy eseményeket elbeszéljen, hanem az, hogy a kicsinyeket érdekessé tegye.”
Schopenhauer szavai, melyeket Thomas Mann megismételt, közvetlenül vagy közvetve, olykor az áttételek sokaságán keresztül, az elmúlt száz év legtöbb regényírójának és regényteoretikusának gondolkodását vagy módszerét meghatározták. Végső soron leszoktattak arról, hogy a nem-részletező jelzéseket észrevegyük. Erre a film, a képzőművészet és a költészet inkább fogékonnyá tesz, mint az elmúlt évszázad belső életre koncentráló regénye. A regény a magánélet eposza, mondja Kozsinov[16], aki Maupassant nyomán a janzenista szellemiségben fogant Manon Lescaut-t, Prévost abbé[17] nálunk is népszerű művét nevezi az első modern regénynek.
Voltaire a néma magánélet eposzát akarta megírni, a „belső élet” nem érdekelte. Hősei nem elemezték önmagukat. Az öregasszony például nem azért mondta el életét, hogy személyisége állítólagos.vagy tényleges egységét bizonyítsa, hanem hogy útitársait elszórakoztassa. A bonyodalmak tempója mellett az önelemzés hiánya a másik ok, ami miatt nem vesszük észre, hogy Voltaire nagyszerű pszichológus. A pszichológiát ugyanis akarva-akaratlanul gyakorta az önelemzéssel azonosítják. Habermas[18] a Társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása című könyvében írja: „a politikai gazdaságtan mellett… a pszichológia az a sajátosan polgári tudomány, amely a 18. században keletkezik” és a „pszichológiai érdeklődés kezdettől fogva az önmagára és a másikra való kettős vonatkozásban fejlődik ki: az önmegfigyelés részben kíváncsiságból, részben részvétből lép kapcsolatba a másik Én lelki rezdüléseivel.”
A Candide egy, a Habermas megfigyelte időszaknál korábbi és aktualitása miatt: későbbi időszak alkotása. Egy olyan pillanaté, amikor az udvari érzület polgári érzületté, a kastély polgári házzá alakul át, amikor az egyik leghatalmasabb európai ország legtájékozottabb képviselői a külállamok egész sorát tekintik át részben azért, hogy saját országuk hatalmi helyzetét tisztázzák, részben azért, hogy saját országukban felhasználható modelleket keressenek. Voltaire-nek személy szerint nem sok alkalma nyílott arra, hogy kapcsolatba lépjen „a másik Én lelki rezdüléseivel”. Erre egyébként igazán hatásosan csak egyenlők között van lehetőség. A jezsuiták tanítványa, Voltaire nemcsak egyes jezsuita atyákkal, hanem a jezsuita renddel is szemben állt (pozitívan vagy negatívan, ez most lényegtelen); nem Bourbon Lajos[19], hanem XVI. Lajos[20] francia király történetírója és kamarása volt; nem Rohan[21], hanem egy arisztokrata botozta meg stb. Voltaire-nek tehát legszemélyesebb tapasztalatai is azt sugallták, hogy az ember a különböző rendű és rangú intézményekkel áll szemben, még akkor is, ha ezek az intézmények egyes konkrét személyekben testesülnek meg.
Candide is gyakorta intézményeket képviselő személyekkel találja magát szembe. Tehetségétől, jellemétől, hajlamától függetlenül engedelmeskednie kell a hadseregben – ha nem, megbüntetik. De a magánszemélyekkel való kapcsolata sem bensőséges, az egyenlőségen alapuló kölcsönös érdeklődés lehetősége ezekből is hiányzik. Az Eldorádó-epizódig az egy Cacambo kivételével mindenkinek alárendelt; Eldorádó után mesés vagyona következtében magasan áll mindenki fölött. Martint éppen úgy megvásárolja, mint az élelmét. Ettől kezdve csupán egyetlen ember szegül vele szembe, a német báró, Kunigunda fivére. Ez utóbbi mond ellent a parvenü pénzembernek, és ez az egyetlen jelenet a Candide-ban (még ha Voltaire újra bosszút áll is Rohanon), amely a 19. századi regények konfliktusaira emlékeztet. Az egyetlen olyan konfliktus, amely nemcsak társadalmi és egyedi, hanem személyi is – és amelynek összes aspektusa a regény korábbi menete miatt biográfiailag indokolt, Candide és a báró közt van. Candide és a báró egyenrangú félként küzdenek egymással, múltjukból kifolyólag összeütközésük elkerülhetetlen.
Az eseményeknek az a sokasága és töménysége, amely Candide-ra zúdul, az önelemzést lehetetlenné teszi. Candide, miután megölte a német bárót, sírva fakad: „Úristen, megöltem az én egykori gazdámat, barátomat, sógoromat; én vagyok a világ legjobb embere, és már három embert öltem meg; és a három közül is kettő pap”. De elmélkedni most sincs idő, mert Cacambo menekülésre biztatja. Candide ugyan még egyszer visszatér a jelenetre, amikor ismeretlen földre kerülve szolgája étellel kínálja. „Hogy kívánhatod – mondta Candide –, hogy sonkát egyem, amikor megöltem a báró úr fiát, és arra vagyok kárhoztatva, hogy soha többé ne lássam a szépséges Kunigundát? Mi haszna lenne meghosszabbítanom nyomorúságos napjaimat, ha tőle távol kell sínylődnöm a bánatban és a lelkiismeret-furdalásban, és mit szól mindehhez a Trévoux-i Hírlap[22]? – Miközben így beszélt, mégiscsak hozzáfogott az evéshez. A nap lenyugovóban volt.”
Rendkívül lényeges jelenet. Dramaturgiáját fokozza, hogy néhány fejezettel korábban az öregasszony közölte Candide-dal: szenvedése ellenére is csupán néhány ember lett öngyilkos. A drámai hatáshoz hozzájárul „a nap lenyugovóban volt” díszletezés, amikor Candide-ot kiűzték a vesztfáliai kastélyból, hó hullt. Candide addig sopánkodik, hogy nem tud enni, míg végül mégiscsak falatozni kezd. Voltaire jelzi, hogy az elemi biológiai szükségletek mintegy rákényszerítik az embert önmaga megvédésére, élete valamelyes megszervezésére. A szavaknak, önelemzéseknek ebben a folyamatban nincs jelentőségük.
Voltaire két szemszögből közelíti meg az egyént, mint biológiai lényt és mint társadalmi lényt, de nem mint valami elvont, önálló pszichológiai személyiséget. Az emberi élet alapstruktúrája és alapértéke maga az élet ténye, minden más struktúra és érték felcserélhető és időleges. 1758-ig Voltaire-nek többször is újra kellett kezdenie életét, és ez a tapasztalat tükröződik a Candide-ban. Amíg él: tértől és időtől függően bármi megtörténhetik az emberrel, még boldog is lehet. Candide-nak ki kell elégítenie biológiai szükségleteit, valamilyen módon muszáj reagálnia a társadalomra vagy egyes intézményeire, ezt jelzi is a szerző, de magánvéleményére nem kíváncsi.
Idézett magánbeszédében Candide a helyzet igényelte vigaszt adó közhelyeket mondja el. Ezek a sztereotípiák annyira untatják Voltaire-t, és annyira jellegtelennek tartja őket, hogy a regény negyedik fejezetében így ír: „Ezekre a szavakra Candide még egyszer elájult, de mikor megint magához tért, és elmondta mindazt, amit illik…” A 16. fejezetben ezt nem ismétli meg, mert egyhangú lenne, és mert az evés dramaturgiai mozzanatát és a következő kalandét – nem készítené elő.
Mégis a monológ igazi feszültségét az egyik utolsó félmondata adja: „és mit szól mindehhez a Trévoux-i Hírlap?” Ez a félmondat a kéziratban még nem szerepelt, utólag került a műbe. Miért? A jezsuitákat akarta volna Voltaire bosszantani? Vagy emlékezett volna Notebooks-ának feljegyzésére, hogy a szerencsétlen, aki híresnek hiszi magát, megvigasztalódik? Vagy Candide hiúságát akarta jelezni, vagy esetleg műveltségét is? Mert ez a fiatalember Eldorádóban és Velencében egyenrangú félként tud társalogni. Műveltségét vagy legalábbis műveltségigényét valahol megszerezte. Vagy Pangloss mellett a báró úr kastélyában, vagy vándorlásai során. Voltaire nem mondja el hétköznapjait, utalásai egy sokrétű emberről tanúskodnak. Vigyázzunk: Candide nem naiv, nem ostoba – csupán tájékozatlan és tapasztalatlan. Mi, a regény olvasói – ezt még egyszer szeretném hangsúlyozni – tanulóéveinek vagyunk tanúi.
A reflexió hiánya különbözteti meg Voltaire-t elődeitől és főként utódaitól. A fentebb elemzett monológ után Candide már emeli a nyilát, hogy a majmot lelője. Voltaire-t nem érdekli, hogy a nyíllövés pillanatában eszébe jutott-e Candide-nak a bulgár kaland (ott tanult meg nyilazni), hogy értékelte-e a sikeres nyíllövés tényét, vagy hogy egyáltalán szeretne-e célba lőni? Lőtt – és ennek következménye lett. Hogy közben mire gondolt, vagy mire gondolhatott volna, azt a szerző nem tartja érdemesnek feljegyezni. A belső életre koncentráló modern regényírók legtöbbször Candide reflexióit elemezték volna.
Csaknem általános vélemény szerint a Candide hősei marionettfigurák: nincs önálló életük, jellemük, fejlődésük. Ez a felfogás annak a jobbára 19. századi koncepciónak a következménye, amely azt állítja, hogy az emberek hozzák létre körülményeiket. Ez a koncepció – legalábbis részben – 1789 hármas elvére, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméire vezethető vissza, mert az legalább a törvény előtti egyenlőséget biztosítja. Másik forrása a vallási vagy esztétikai öntökéletesedés elve, és ez – akarva-akaratlanul – függetleníti az embert a társadalomtól.
Már régen megfigyelték, hogy Voltaire-t az ember nem önmagában, hanem társadalmi kötöttségben érdekli. Candide-ot a Kunigundával való szerelmi epizód után kiteszik a kastélyból. Kunigunda apja nemcsak zord atya, hanem báró is, aki a mésalliance minden lehetséges formája ellen tiltakozik. Osztálytudata fiában is tovább él. Pangloss is, meg ő is gályarabok, Candide mindkettőjüket kiváltja. Pangloss Candide lábai elé borul, a báró főhajtással köszöni meg a szabadságot, és ígéri, hogy az első adandó alkalommal visszafizeti a pénzt.
A kérdés csupán az, hogy megteremtheti-e az ember a szituációit. Voltaire időnként hajlamos azt gondolni, hogy az embert dróton rángatják. A menekülő Candide, ha a szituációit változtatja is, alárendelt, mert helyzeteinek szerkezete változatlan marad. Kiszolgáltatottja annak, aki a szituációkat éppen uralja. Eldorádótól kezdve viszont ő maga lesz szituációinak rendezője, és most már a melankóliát is megengedheti magának. (Velencében.)
A Candide című regényt a színpad olyan mestere alkotta, aki megújította a dramaturgiát. Meggyorsította a cselekményt, lerövidítette a párbeszédeket és a magánbeszédeket; rendezőnek, díszletnek, a szereplő játékának, mimikának nagy szerepet adott. A Candide-ban rengeteg a párbeszéd, és ezeket a szerző színpadi rendező módjára rendezi el. Három dialógustípussal találkozunk a regényben, mindhárom jellemzője, hogy a szerző megadja a színt és a díszletet. A dialógusok első típusában csupán a társalgás ténye a fontos, de nem maga a szöveg, az író (rendező) jelzi csupán, hogy a hősök (szereplők) beszélnek valamiről. Ezt nevezem pszeudodialógusnak. A második esetben az író (narrátor) közli, hogy a hősei miről beszélnek, ez az idézett dialógus. A harmadik esetben az író szóról szóra közli a párbeszédet.
Ez a dialógus-technika és az a színpadi technika, amely egy-egy hősről annyit árul el, amennyit a szituáció igényel, teszi a világirodalom egyik egyedülálló remekművévé a Candide-ot. E regény ugyanis két tendencia szintézise. Az egyik Racine-tól, Boileau-tól és részben Pascaltól származik, és a semmiből való teremtés elvén alapul. A második tendenciát viszont Fontenelle és Bayle[23] enciklopédikus törekvése jellemzi, amit Voltaire szintén vállalt, és még ki is egészített az egyre több részletet igénylő történetírás elvével. A Candide egyfelől az általános emberinek, másfelől a speciálisnak, az egyedinek a szintézise. Egyfelől a részleteket szigorúan selejtező művészi magatartásé, másfelől a tények, a konkrétumok iránti leküzdhetetlen vonzalomé. A racine-i tökéletesség és a fontenelle-i enciklopédikus egyetemesség egysége.
László Ferenczi: “Candide Was Written by a Seasoned Dramatist”[24]
The book Voltaire-problémák (Voltaire Problems), published forty-seven years ago by literary historian, critic, essayist, and university professor László Ferenczi (1937–2015), has lost none of its relevance. This is owing also to the fact that the author’s central subject, Voltaire’s Candide, has become increasingly topical in our changing world. In his analysis, the author emphasizes that this novel was created by a master of the stage who renewed the art of dramaturgy: as a practicing playwright, he “accelerated the plot, shortened the dialogues and monologues”, and proceeded in the manner of a stage director, foregrounding the actors’ performance and attaching importance to the setting. It is therefore worthwhile to look through this study, which examines the original work from multiple perspectives, approaching it in terms of the development of the European novel as well as the historical context of its creation. The occasion for its publication is that the first of the new productions for the 2025/2026 season at the National Theatre was a contemporary adaptation of Voltaire’s novel, staged on 10th October under the direction of Aleksandar Popovski, entitled Candide, or Radical Optimism.
[1] Két részlet Ferenczi László Voltaire-problémák című kötetéből. (A válogatást és a lábjegyzeteket a szerkesztők készítették.) Magvető Kiadó, Budapest, 1978. 103–105; 85–102.
[2] Paul Valery (1971–1945) francia költő, esszéíró, irodalomkritikus
[3] Jacques Necker (1732–1804 svájci születésű bankár, politikus, pénzügyi szakember. XVI. Lajos király három alkalommal bízta meg a Francia Királyság pénzügyeinek vezetésével (1776-ban, 1788-ban és 1789-ben). Leánya, Anne Louise Germaine de Staël-Holstein, ismert nevén Madame de Staël (1766–1817), híres francia írónő.
[4] Jacques Barzun (1907–2012) Franciaországban született, később Amerikában élő író, filozófus és kultúrtörténész.
[5] Ferdinand Brunetière (1849–1906) francia író, kritikus, irodalomtörténész
[6] William Somerset Maugham (1874–1965) angol regényíró, elbeszélő és drámaíró
[7] Gottfried Wilhelm Leibniz (1646–1716) német polihisztor: jogász, diplomata, történész, matematikus, fizikus és filozófus, egyike a német felvilágosodás alapítóinak. Nagy Frigyes (1712–1786) porosz király azt mondta róla: „önmagában egy akadémia”.
[8] Christian Wolff (1679–1754) német filozófus, matematikus és természettudós. A Leibniz (1646–1716, matematikus, fizikus, filozófus) és Kant közötti időszak legjelentősebb német gondolkodója.
[9] Voltaire [], [Notebooks] (OEuvres complètes de Voltaire / Complete works of Voltaire, éds. Ulla Kölving et al (Genève, Banbury, Oxford, Voltaire Foundation, 1968– ), tome 81–82 (51–69).
[10] Utalás François Fénelon 1699-ben íródott Les Aventures de Télémaque című regényére. Lásd magyarul: Telemaknak, az Ulisses fiának csudálatos történetei, 1980, Magyar Helikon, Budapest.
[11] Anthony Ashley Cooper, Shaftesbury harmadik grófja (1671–1713) angol filozófus nagy hatást gyakorolt a 18. századi gondolkodásra Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban.
[12] Alexander Pope (1688–1744) angol költő nevét elsősorban szatírái, erkölcsi és filozófiai témájú írásai, valamint a homéroszi eposzok angol fordítása tette ismertté.
[13] Korábban úgy tartották számon, hogy a „Leibniz dicsérete” Fontenelle 1717-ben, a Királyi Tudományos Akadémián tartott beszéde volt, röviddel a filozófus halála után. E beszédet mai ismereteink szerint nem Bernard Le Bovier de Fontenelle (1657–1757) francia író, hanem Jean-Sylvain Bailly (1736–1793) francia csillagász és irodalmár írta, elnyerve a Berlini Akadémia 1768-as „prix d’eloquence” díját.
[14] Peter Gay (1923–2015) amerikai történész
[15] Arthur Schopenhauer (1788–1860) német filozófus, aki ismertségét főként A világ mint akarat és képzet (Die Welt als Wille und Vorstellung) című főművének és maró hangulatú esszéinek köszönhette.
[16] Vagyim Valerianovics Kozsinov (1930–2001) orosz irodalomtörténész.
[17] Antoine François Prévost abbé, Prévost d’Exiles (1697–1763) francia író, műfordító, történetíró.
[18] Jürgen Habermas (1929–) német filozófus és szociológus.
[19] Louis de Bourbon, magyarosan Bourbon Lajos (1661– 1711) a Bourbon-házból származó francia királyi herceg, XIV. Lajos, a Napkirály és Spanyolországi Mária Terézia legidősebb gyermeke, aki 1661-től Franciaország trónörököse volt, de soha nem lépett trónra.
[20] XVI. Lajos (1754–1793) 1775-től 1792-ig, a francia forradalomban történt lemondatásáig volt Franciaország királya.
[21] 1725 végén Voltaire-t megsértette egy Chevalier de Rohan nevű fiatal nemes, akinek ő jól ismert éles nyelvével válaszolt. Válaszul Rohan néhány emberével megbotoztatta. Voltaire párbajra hívta, de Rohan családjának módjában állt máshogy megoldania a problémát: a párbaj reggelén Voltaire-t letartóztatták, és újra a Bastille-ba került. A bebörtönzés helyett azonban ezúttal a száműzetést választotta Angliába ment.
[22] A Journal de Trévoux (Mémoires pour l’Histoire des Sciences & des beaux-Arts) akadémiai folyóirat Franciaországban, mely 1701 és 1782 között jelent meg.
[23] Pierre Bayle (1647–1706) francia filozófus, valláskritikus.
[24] Two excerpts from László Ferenczi’s Voltaire-problémák (Voltaire Problems). (Selections and footnotes prepared by the editors.) Magvető Publishing House, Budapest, 1978, pp. 103–105; 85–102.)
(2025. október 7.)
