MITEM12
Az Oscar Wilde színműve alapján, bibliai idézetek és Aleksander Sekulov írásainak felhasználásával készült Salome a Nemzeti Színház színészeinek előadásában a 2024/25-ös évad egyik legsikeresebb produkciója (bemutató: 2024. december 3). Kozma András, az előadás dramaturgja még a bemutató előtt tette föl kérdéseit a kortárs bolgár színház nemzetközileg elismert rendezőjének. Diana Dobrevának nem ez volt az első bemutatkozása a budapesti Nemzeti Színházban. A 2023-as Nemzetközi Színházi Olimpián az Alessandro Barricco regényéből készült Selyem című színpadi adaptációjával, a legutóbbi MITEM-en Odüsszeusz című rendezésével aratott sikert. A 2025-ös MITEM-en két rendezését láthatja a magyar közönség: az Aleksander Sekulov művéből készült Moby Dicket a szófiai Ivan Vazov Nemzeti Színházban, a Baricco regénye alapján készült Vér nélkül című darabot a Plovdivi Dráma Színházban állította színre.
– A magyar színházakban az első olvasópróba többnyire úgy zajlik, hogy a társulat felolvassa a színdarabot, majd a rendező a szöveg elemzésével folytatja. Ön azonban rögtön kísérletezni kezdett a színészek hangjával, megénekeltette őket. Ez általános módszer Önnél egy olvasópróba során, vagy kifejezetten a Salome esetében alkalmazta?
Általában nálam is hosszabb az elemző asztali próbák időszaka, de azért nem tart olyan sokáig, mint számos rendezőnél, akik a darab nagyon részletes elemzésével kezdik a próbafolyamatot. Én inkább a cselekvés segítségével szeretem felépíteni a cselekményt és a szereplők karakterét. Ugyanakkor a munkám során rendkívül nagy fontossággal bír a hang. A hang alatt, persze, nem csak a zenét, illetve azokat a zajokat és hanghatásokat értem, amelyek kívülről határozzák meg a színészek játékát, hanem azt a hangot is, amely a szerepet alakító színész bensőjéből fakad. Mert az emberben megszülető hang számomra sokszor fontosabb, mint az, hogy mit gondol magáról a szereplő. A hang vibrációján keresztül gyakran sokkal inkább megmutatkozik a színész illetve a szerep szellemisége, és a néző is sokkal közelebb tud kerülni a figurához – jobban megérti annak céljait, vágyait, szándékait. Úgy gondolom tehát, hogy a hang vibrációja (rezgése) nagyon fontos mind az életben, mind a színpadon. Az életben is találkozhatunk hasonló példákkal – mint például azoknál a diktátoroknál, akik nem csupán egy ideológiát közvetítenek a világ felé, hanem a hangjuk vibrációja révén nagyon erőteljesen hatnak az emberekre. És úgy gondolom, hogy a színház, a színpad kifejezetten alkalmas arra, hogy az ember belső világából fakadó hang segítségével gyorsabban meg lehessen teremteni egy figura teljes karakterét. Ez a módszerem fontos része, és általában így kezdem a próbákat. Előfordul, hogy eleinte nem is tudom megfogalmazni egy figura jellegét, viszont a hangján keresztül mélyebben be tudok hatolni a szereplő titkába, s a hang ajtót nyithat a szerep titkainak megértéséhez. Hiszen minden szerep egy hatalmas titok, melyet a hang által feltárhatunk. Ez a szerep belső hangja.
– És ezáltal nem csak a szerepnek, de magának a színésznek a belső hangja is megszólaltatható?
Igen, pontosan. Éppen ezt akartam mondani: mindig arra törekszem, hogy a szerep karakterét ne külsőleg kényszerítsem rá a színészre, hanem magán a színészen keresztül teremtsem meg. Így, mivel minden ember egyedülálló személyiség, a szerepformálás is őrá szabott, egyedi lesz, amit a színész és a hangja, vagy akár a légzése közvetít. Gyakran épp ez határozza meg a szerep jellegét. Számomra a szerep és a színész egyénisége szerves egységet alkot.
– A Salome történetét jól ismerjük a Bibliából, ám színpadi alkotásként Magyarországon inkább Richard Strauss operája számít közismertnek, Oscar Wilde színműve ritkán kerül színpadra. Bulgáriában népszerűbb, gyakrabban játsszák? Miért éppen ezt a darabot választotta, hogy megrendezze a Nemzeti Színházban?
Oscar Wilde Saloméja Bulgáriában sem annyira közismert, és nem is állítják túl gyakran színpadra. Hozzám viszont nagyon közel áll, kifejezetten tetszik Oscar Wilde nyelvének költőisége: ez egy rendkívül poétikus szöveg. Úgy is fogalmazhatnék, hogy számomra ez a mű olyan, mint egy színházi poéma, vagyis a költészet egyfajta magasabb rendű megnyilvánulása, és nemcsak a szavak tekintetében, hanem az általa teremtett atmoszféra révén is.
– A mű témája, illetve története bibliai eredetű, aminek nemcsak „poétikus”, de szakrális vonatkozása is van. Ez is hozzájárult a darabválasztáshoz?
A költészet, a poézis szó természetesen sokféleképpen értelmezhető, de számomra ez a fajta művészet áll a legközelebb Istenhez. Úgy gondolom, hogy a zenéhez hasonlóan a költészet áll a legközelebb az isteni valósághoz. A magasabb rendű költészet képes leginkább megteremteni azt a vertikális kapcsolatot, mely az embert összeköti Istennel. Számomra ezt jelenti a költészet – vagyis azt a törekvést, mely vertikális irányú, felfelé visz, míg a horizontális síkon való mozgás idelent tart. A felfelé való törekvésben ott a lehetőség, hogy közelebb kerüljünk az isteni valósághoz, ahogyan a zene esetében is. Ezért van az, hogy a költői szövegek sok nyelvben úgy hangzanak, mint a zene. És itt nem csak a dallamról beszélek, hanem a gondolatiságról is, mert a jó költészet fölfelé visz – megragadja az embert: horizontális létéből kiszakítva felfelé emeli spirálisan és vertikálisan, egészen a magasba. Ezért mondtam, hogy ez a darab egy színházi poéma, egy olyan költői mű, amely közelebb visz bennünket Istenhez.
– Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez egy misztérium-jellegű előadás, vagy egyfajta törekvés a metafizikai színház irányában?
Talán inkább a metafizikai színház kifejezést használnám, mert ez pontosabban ragadja meg ennek az előadásnak a formanyelvét.
– A darab egyik főszereplője, Heródes Antipász többször említi, hogy szárnycsapásokat hall, hideg szél fuvallatát érzékeli, mintha valami baljós előérzet kerítené hatalmába. A darabválasztásban szerepet játszott-e, hogy nekünk hasonló előérzetünk van a mai korunkkal kapcsolatban? Mintha valami új korszak, új világ közeledne?
Igen, beszélhetünk ilyesfajta párhuzamról. A kor, amiben élünk, nagyon emlékeztet arra az időre, amikor a darab cselekménye játszódik. Akkor is és most is egy olyan korszakváltó pillanathoz érkeztünk, amikor az embernek az az érzése, hogy ez a világ fokozatosan kezd szétesni, és valami alapvető változás érzete uralkodik el rajtunk. Úgy látom, hogy az emberiség eljutott egy olyan ponthoz, amikor azt érzi, hogy nem lehet így tovább léteznie. Mintha egy olyan vonaton száguldanánk, amely alatt már nincsenek sínek és nem tudnánk, hogy hová tartunk. Lehet, hogy le kellene szállni erről a vonatról, vagy újra építeni a síneket, de nem horizontálisan, hanem felfelé. Ahogy akkor is, most is eluralkodott a világban az anyagiasság, és kiszorította a szellemet. Márpedig a fizikai élvezetek megélése során hajlamosak vagyunk megfeledkezni a legfontosabbról. Mindenünk megvan, bőségben és kényelemben élünk és szinte mindent el tudunk érni, meg tudunk szerezni emberi erőfeszítés nélkül. Túlburjánzik a fogyasztás és az élvezetek hajszolása, és ha megnézzük a mindent elborító reklámokat, a leggyakrabban sugallt üzenetet, hogy nem kell semmiről se lemondanunk, minden a miénk lehet. Nem szükséges fizikai erőkifejtést végezned, edzésekkel izzasztanod magadat, mert elég csupán leülni a díványra, bámulni a tévét és egy rezgő csodaszerkentyűt helyezni a testedre, hogy lefogyjál. Vagyis nem kell igazából semmit sem csinálni – mintha azt akarnák elhitetni az emberekkel, hogy nem szükséges használni a saját erejüket. Holott szerintem épp az a legfontosabb, hogy képesek legyünk a saját erőnkből cselekedni, hogy legyen lehetőségünk a küzdelemre. Mert ha megfosztjuk az embert fizikai ellenállóképességétől, sokkal könnyebb utána a lelkét, a szellemét is leigázni – hiszen akkor már nem rendelkezik a küzdés, az ellenállás képességével. Ezt a jelenséget egyre inkább tapasztalom a környezetemben, még saját magamon is észrevettem.
– A Salome elemzése során szóba került, hogy abban a bibliai korban, amikor a színdarab cselekménye játszódik, az emberek mintha még nem álltak volna készen arra, hogy befogadják „Isten igéjét”. Véleménye szerint a mai kor embere készen áll erre?
Az akkori és a mostani kor között az az alapvető különbség, hogy a bibliai korban az ember megváltásáról szóló hír befogadására nem álltak készen, vagyis nem hittek abban, hogy az ember számára lehetséges a megváltás. Nem akarták vagy nem tudták meghallani azt az üzenetet, hogy számukra is nyitva áll a megváltás lehetősége, ám ez csakis a szeretet által lehetséges. Hogy csupán a teljes, totális isteni szeretet által üdvözülhetnek. Most viszont vissza kellene hozni azt a kort, amikor a megváltás, az üdvözülés lehetőségét az emberek már elfogadták. Véleményem szerint a mai kor embere számára ez a gondolat, ez a remény egyszerűen feledésbe merült, mintha nem is létezne. Az embereket újra emlékeztetni kell arra, hogy ez lehetséges. Én hiszek ebben, hiszem, hogy az ember így vagy úgy, de mégiscsak isteni teremtmény, és eljön az az idő, az a pillanat, amikor újra megleli a maga igazi helyét, mely sokkal közelebb van Istenhez.
– Tehát az Ön számára ennek az előadásnak a színpadra állítása, létrehozásának mikéntje egyfajta ars poetica, világlátásának a művészeten keresztül kifejezésre juttatott manifesztuma?
Igen, fogalmazhatunk így is. Ez a darab számomra… nem is tudom… olyan, mint egy belső sikoly. De nem egy rémült, pánikszerű segélykiáltás, és nem is egy valakit elítélni szándékozó dörgedelem. Épp ellenkezőleg – szerintem most mindannyiunknak arra van a legnagyobb szüksége, hogy megértőbbek, irgalmasabbak tudjunk lenni egymással. Ez a segélykiáltás tulajdonképpen egy irgalomért való könyörgés – nem az a célja, hogy bárkit is elítéljünk, vagy hogy meglássuk Istent… nem, ez csak arról szól, hogy legyünk irgalmasabbak egymással, hogy képesek legyünk egymásnak megbocsátani, hogy jobban bízzunk egymásban, hogy egymás szemébe tudjunk nézni, hogy jobban figyeljünk egymásra. Most nem prófétákra van szükség, hanem arra, hogy meghalljuk, amit a mellettünk álló ember mond. Persze, ebben a darabban jelen van a próféta, aki meg is szólal. Ám hiába volt fontos, amit mondott, akkor mégsem hallották vagy értették meg sokan. Ma nem próféták kellenek nekünk, hiszen mindent tudunk… Legbelül talán azt is tudjuk, hogy mire lenne szükségünk, ám az utóbbi időben mégis eltávolodtunk Istentől. De itt nemcsak Istenről van szó, hanem az emberről is. Mert most olyan korban élünk, amely megfeledkezett az emberről is. Ma már az emberre leginkább úgy tekintünk, mint egy nagy massza egyik tagjára, és nem látjuk magunk előtt az illető egyedi sorsát, nem úgy tekintünk rá, mint egy önálló lényre, aki ott áll mellettünk, aki a segélykiáltásával felénk fordul, mégsem hallja meg senki.
– Oscar Wilde színművében Salome figurája bizonyos szempontból eltér a bibliai szereplő karakterétől. Megjelenik benne valami felfokozott erotika, erőteljes erotikus kisugárzással rendelkezik. Ebből kiindulva sokan úgy interpretálják Salomét, mint egy femme fatale-t, mint a „végzet asszonyát”. Mi a véleménye erről az értelmezésről?
Én nem szeretem ezt a fajta megközelítést. Tőlem távol áll az felfogás, hogy Salome egy „femme fatale” lenne, egyszerűen nem ezt tartom érdekesnek. Engem soha nem érdekelt igazán az az interpretáció, amely Salomét a végzet asszonyaként ábrázolja, aki pusztán az erotikus csábítás révén éri el a céljait. Persze az igaz, hogy az erotika is szerepet játszik a történetben, de úgy érzem, hogy ezen felül van még valami ennél fontosabb is. Egyértelmű, hogy Heródes és Salome viszonyában jelen van a szexualitás, az erotikus vonzódás is, de ami Salome szempontjából nekem fontosabbnak tűnik ebben a darabban, az az, hogy meglátva Jochanánt egy szempillantás alatt beleszeret. Ilyesmi az életben elég ritkán szokott előfordulni, vagyis az, hogy olyan hirtelen szeressen bele valaki a másikba, mint derült égből a villámcsapás. Szerintem ebben az esetben Salome mintha rögtön megérezte volna Jochanánban az isteni szféra jelenlétét vagy az isteni szeretet kisugárzását. Tény, hogy Salome még egy fiatal, tapasztalatlan lány, akiben a vallásos rajongás keveredett össze az erotikus vonzalommal, és ennek következtében történik meg a tragédia. Emellett ő egy hercegnő is, aki hozzászokott, hogy az udvarban mindent megkaphat, amit szeretne. De ez az „isteni szerelem” olyan gyorsan járja át, hogy teljesen összezavarodik, nem tudja megérteni, miért nem kaphatja meg azt, amire feltámadó erotikus vonzalma folytán olyan nagyon vágyik. Szerintem az életünknek manapság van egy másik nagy problémája is: gyakran esünk abba a hibába, hogy a szeretet, a szerelem érzését összetévesztjük valami mással. Gyakran mi magunk sem tudjuk megkülönböztetni az érzelmeinket, a magasabb rendű szeretet vagy szerelem érzését a szexualitással, az érzékiséggel keverjük össze, és végső soron egy emocionális káoszba taszítjuk magunkat, amelyben már azt sem tudjuk eldönteni, hogy mi a szerelem és mi nem az, hogy szeretjük-e a másik embert, vagy nem szeretjük, s hogy ő szeret-e minket, vagy sem… Ez az érzelmi káosz, úgy gondolom, a pillanatnyi érzéseink tisztázatlanságából fakad. Ugyanakkor az igazi szeretet vagy szerelem soha nem ér véget.
– Vagyis a szeretet örök?
Abszolút meg vagyok erről győződve. Ha valódi a szerelem (szeretet), akkor örökké tart, még ha az „örök” szó kissé elcsépelten hangzik is… Mindenesetre soha nincs vége, lehetetlen, hogy az igazi szeretetnek (szerelemnek) bármikor vége szakadjon. Manapság olyan könnyen rámondjuk bármire, hogy ez szerelem, hogy beleszerettünk valakibe, holott talán csak valami vonzódást érzünk az illető iránt.
– Ebben az előadásban nem is szerelmi háromszögről, hanem inkább négyszögről beszélhetünk. Fontos szerepet játszik a bekövetkező tragédiában Heródiás, Heródes Antipász felesége, Salome édesanyja. Aki ugyan intrikusként mutatkozik meg, de benne is ott van a szeretet utáni vágy – vagy erősebb benne a hatalom szeretete, a mások feletti uralkodás vágya? Milyennek látja Heródiás karakterét?
Én egy szereplő karakterében az olyan tulajdonságokat, mint a hatalomvágy vagy a manipuláció képessége egyáltalán nem tartom alapvetőnek, és ezek nem is érdekelnek túlságosan. Heródiás személyiségének ezt az oldalát egyáltalán nem tartom lényeginek. Én úgy gondolom, hogy Heródiásban sokkal érdekesebb jellemvonásokat is találhatunk. A történelemből ismert Heródiás esetében is felfedezhető a szeretet, a szerelem érzése, méghozzá Heródes iránt. Úgy gondolom, hogy az ő esetében ez a meghatározó jellemvonás, és ebből fakad az ő igazi nagy drámája, mely végső soron a tragédiához vezet. Hiszen neki bűnt kellett elkövetnie azért, hogy együtt lehessen azzal az emberrel, akit szeret. Elhagyta az előző férjét, aki történetesen Heródes Antipász bátyja, és ezzel minden törvényt megszegve, akkori fogalmak szerint óriási bűnt követett el. Oscar Wilde darabja némileg úgy mutatja be Heródiást, mint valami szörnyeteget, önző asszonyt, aki egy szexuálisan túlfűtött, parázna lény, de számomra létezik egy másik olvasata is a személyiségének. Én úgy látom őt, mint egy halálosan szerelmes asszonyt, aki még a legnagyobb bűnt is hajlandó vállalni a szerelméért. Ilyen értelemben ez egy elképesztően drámai helyzet – vajon mire hajlandó az ember, meddig képes elmenni azért, hogy a szerelme beteljesüljön? Számomra ez az igazán izgalmas kérdés. Illetve az, hogy a későbbiekben megbocsátható-e a szerelméért felvállalt bűne? És ha egyszer már elkövette a bűnt, meg tud-e állni ezen az úton, vagy a bűn további bűnök felé sodorja-e őt?
– Már a Színházi Olimpián és a legutóbbi MITEM-en is láthattuk előadásait, és mind a Barricco regényéből készült Selyem, mind az Odüsszeusz rendkívül erős, szinte hipnotikus vizualitásával nyűgözte le a közönséget. Ez a Salome esetében is fontos kifejezőeszköze a színpadi megvalósításnak?
Igen, valamennyi előadásom esetében meghatározóan fontosnak tartom az expresszív vizualitást, habár számomra valahogy nehezen értelmezhető ez a fogalom, illetve az olyan színházi előadás, amely „nem vizuális”. Hiszen a vizualitásba beletartozik minden, amit az ember lát. De ha arról van szó, hogy az én előadásaim úgymond „szebbek”, mint az átlagos színházi produkciók, ez igazából csak annyit jelenthet, hogy esztétikai értelemben talán „szebbek”, de semmiképp sem vizuálisabbak.
– Akkor pontosítom a kérdést: vannak olyan rendezők, akik a színpadi megvalósítás során inkább az egyszerűségre, a minimalizmusra törekszenek, kevesebb hangsúlyt helyeznek a „vizuális expresszivitásra”, a látványra. Például kiül két színész az üres térbe, egyszerű megvilágításban és díszletek nélkül, civil ruhában. És az előadás alatt minimális a látványelemek használata, alapvetően a színészi jelenlét határozza meg a közönségre gyakorolt hatást.
Igen, értem. Ami a saját előadásaim vizualitását illeti, fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy semelyik látványelemmel – legyen az díszlet, jelmez, kellék vagy világítás – nincs szándékom illusztrálni a cselekményt vagy a történéseket. Nálam a látvány sohasem az illusztráció eszköze, hanem kifejezetten arra törekszem, hogy dramaturgiai funkciót töltsön be, és ebben talán eltérhet más színpadi előadások megoldásaitól. Én a színpadon létrehozott képre, vagyis a látványra úgy tekintek, mintha szöveg volna, vagyis maga a kép is „beszél”. Sőt, a látvány bizonyos elemei akár mint „szereplők” is megjelenhetnek – ilyenekkel a Saloméban is találkozhatunk. A díszlet bizonyos pillanatokban úgy viselkedik, mint egy önálló szereplő. Hiszen a térnek, a fénynek, a színeknek is van saját mondanivalójuk és viszonyuk a színpadon zajló történésekhez. A látvány és a zene is képes megváltoztatni egy jelenet atmoszféráját, mintegy párbeszédbe lépve a szereplőkkel, a színészekkel. Tudom, hogy a színészek számára gyakran nehézséget okoz, amikor azt kérem, hogy a gesztus, a zene, a fény, a díszlet és a jelmez szerves egésszé álljon össze, és egy meghatározott, közös ritmusban működjön együtt a színpadon.
– Tekinthető ez egyfajta komplex partitúrának?
Így van, abszolút értelmezhetjük úgy, mint egy szimfonikus művet. Ez egy olyan szimfónia, amelynek pontosan meghatározott ritmusa, illetve szünetei vannak, éppen úgy, mint egy zenei kompozíciónak. Az én előadásaim sajátos színpadi szimfóniák.
– Talán valami ilyesmire gondolhatott Wagner, amikor a Gesamtkunstwerk gondolatát, az összművészeti alkotás ideáját hirdette? És ebben az esetben hogy látja, mire hat elsősorban a színház: az ember gondolataira, érzelmeire vagy a lelkére?
Megpróbálom ezt pontosan megfogalmazni. Miért van szükség a látványra, a zenére, és minden egyébre? Mert az én vágyam az, hogy itt és most, ezen a helyen, amikor a néző belép a színházi térbe, egy teljesen más világba kerüljön. Egy olyan világba, melyet még soha, senki nem látott. Ezért aztán engem sokkal kevésbé érdekelnek azok az előadások, amelyek kizárólag az ember logikus gondolkodását, létének racionális oldalát célozzák meg. Nálam azért ilyen összetett a színpadkép és az előadás minden eleme, mert számomra ez egy lehetőség, hogy teremtsek egy olyan világot, amelybe a néző életében először lép be. És amikor az ember valami teljesen újjal, számára ismeretlennel találkozik, akkor az az egész lényére hat. A halláson, a látáson, az érzelmeken keresztül – igen, én valahogy így csinálok színházat.
– Ezek szerint ön hisz abban, hogy a színház megváltoztathatja a világot?
Azt nem tudom, mit jelent megváltoztatni a világot, de abban hiszek, hogy lehet változtatni az embereken. Azokon, akik ott ülnek a nézőtéren. És ha akárcsak egy embernél sikerült valami pozitív változást elérni, ezáltal talán már a világ is megváltozott.
“My Performances Are Like Symphonies on Stage”
Diana Dobreva, Director of Salome, in Conversation with András Kozma
Salome, based on Oscar Wilde’s play and incorporating biblical passages as well as writings by Aleksander Sekulov, is one of the most successful productions of the 2024/25 season at the National Theatre, Budapest (premiere: 3 December 2024). Dramaturge of the production, András Kozma posed his questions to Diana Dobreva, the internationally acclaimed director of contemporary Bulgarian theatre, before the premiere. In her response to the first question about her rehearsal methods, Dobreva also outlined her artistic ars poetica: “With the help of a voice emerging from a person’s inner world, one can shape a character’s full essence more quickly.” She went on to reveal that in her directing, she aims to create a kind of metaphysical theatre, for which, in her view, poetic language elevating one to the divine sphere is the most suitable. She also spoke about the parallels she sees between the arduous trials of today and the challenges faced in the era preceding Christ’s appearance, emphasizing that what we need now are not prophets, but rather the ability to turn toward those beside us with love when we hear their cry for help. Regarding the character of Salome, she stressed that religious devotion intertwines with erotic attraction in her, and it is this fusion that ultimately leads to tragedy. As for Salome’s mother, Herodias, she does not see a “monster” in her, but rather a woman in love–one who is willing to commit even the gravest sin for the sake of her passion. This was not Diana Dobreva’s first appearance at the National Theatre in Budapest. At the 2023 International Theatre Olympics, she captivated audiences with Silk, a stage adaptation of Alessandro Baricco’s novel, and at the most recent MITEM, she did so again with her production of Odysseus. Hungarian audiences will have the chance to see two of her directorial productions at MITEM 2025: Moby Dick, based on Aleksander Sekulov’s play, staged at the Ivan Vazov National Theatre in Sofia, and Without Blood, adapted from Baricco’s novel, presented by the Plovdiv Drama Theatre.
(2025. május 2.)
