A Keresztelő Szent János fejét követelő Salome története ismert a Bibliából, ám színpadi alkotásként Magyarországon inkább Richard Strauss operáját játsszák időről időre. Oscar Wilde színműve nagyon ritkán kerül színpadra. Talán hazájában, Bulgáriában ismertebb darab?
– A Salomét Bulgáriában sem állítják gyakran színpadra. Azért foglalkoztat ez a darab, mert nagyon megragadott Oscar Wilde nyelvének költőisége. Úgy is fogalmazhatnék, hogy számomra ez a mű olyan, mint egy színházi poéma, vagyis a költészet egyfajta magasabb rendű megnyilvánulása, és nemcsak a szavak tekintetében, hanem az általa teremtett atmoszféra miatt is. Ezért nevezem a darab műfaját színházi poémának.
Mi rejtőzik Diana Dobreva számára ebben az „atmoszférában”? A legtöbbeknek a buja hétfátyoltáncot lejtő Salome ugrik be, számos képzőművészeti alkotáson is egy femme fatale, a végzet asszonya látható…
– Másfelől közelítek ehhez a történethez és a darabhoz. Számomra a Salome egy olyan világról szól, amely még nem áll készen az Örömhírre, vagyis a Megváltó érkezésére és a Hírnökre, vagyis Keresztelő János prófétára, aki a darabban Jochanán névre hallgat. A darab fő témái pedig a hit és a szeretet. Örök témák, amelyek különösen aktuálisak a napjainkban uralkodó hitetlenség idején. Wilde művének fő „eseménye” a szeretet eljövetelének híre. A szereteté, amit nevezhetünk az isteni utáni vágyakozásnak is. De amikor a szenvedély szerelemnek álcázza magát, és nem teljesedhet be, amikor a kísértés tiltott tekintete a birtoklás ádáz vágyára összpontosul, akkor a bosszú képét ölti, mert nem lehet elviselni…
A Messiás eljövetelét hirdető Jochanán ellenáll Salome csábításának, az anyját, Heródiást fertelmes bűnökkel vádolja.
– Így tehát nem marad más, mint a próféta fejét ezüsttálcán követelni…
A történet kulcsfigurája Heródes Antipász, Júdea ura, aki egy gyenge pillanatában azt ígéri Saloménak, hogy bármit kérhet, ha táncol neki. Heródes többször beszél különös érzéseiről – palotájában szárnycsapásokat hall, hideg szél fuvallatát érzékeli, mintha valami baljós előérzet kerítené hatalmába. Ám a tragédia elkerülhetetlen… Ez a baljós előérzet nagyon ismerős érzés, ha saját korunkra gondolunk.
– Igen, beszélhetünk ilyen párhuzamról. A kor, amiben ma élünk, nagyon emlékeztet arra az időre, amikor a darab cselekménye játszódik. Akkor is és most is egy olyan korszakváltó pillanathoz érkeztünk, amikor az embernek az az érzése, hogy ez a világ fokozatosan kezd szétesni és valami alapvető változás érzete uralkodik el rajtunk. Úgy látom, hogy az emberiség eljutott egy olyan ponthoz, amikor azt érzi, hogy nem lehet így tovább létezni. Mintha egy olyan vonaton száguldanánk, amely alatt már nincsenek sínek, és nem tudnánk, hogy hová tartunk. Lehet, hogy le kellene szállni erről a vonatról, vagy újra építeni a síneket, de nem horizontálisan, hanem felfelé. Ahogy akkor is, most is eluralkodott az anyagiság, és kiszorította a szellemet. A fizikai élvezetek megélése során hajlamosak vagyunk megfeledkezni a legfontosabbról…
Segíthet bennünket a művészet?
– Számomra a költészet az a művészet, amely a legközelebb áll Istenhez, és úgy gondolom, hogy a zenéhez hasonlóan a költészet áll a legközelebb az isteni valósághoz. Ez teremti meg azt a vertikális kapcsolatot, ami az embert összeköti Istennel. Számomra ezt jelenti a költészet. Ezért mondtam, hogy ez a darab egy színházi poéma, egy olyan költői mű, amely közelebb visz bennünket Istenhez.
A Nemzetiben tavaly a MITEM-en láthattuk az Odüsszeusz című előadást a Színházi Olimpia keretében Kaposváron megnézhették Alessandro Baricco Selyem című regényéből készült előadását. Látványában nagyszabású, hangvételében lírai rendezések voltak ezek. Mire számíthatunk a Nemzetiben?
– Mindig erős vizualitásra, különleges zeneiségre törekszem, így lesz ez most is, amit a Nemzeti Színház kitűnő színészeinek eksztatikus színpadi jelenléte teljesít ki. Láttam őket számos előadásban, tudom, mire képesek, és nagy öröm számomra, hogy velük dolgozhatok.
Magyar színházakban az olvasópróba – vagyis az színészek és a rendező első találkozása – többnyire úgy zajlik, hogy a társulat felolvassa a színdarabot, majd a rendező a szöveg elemzésével folytatja. Ön azonban rögtön kísérletezni kezdett a színészek hangjával, megénekeltette őket. Ez kifejezetten a Salome színpadra állításának különleges megközelítéséből fakad?
– Általában nálam is hosszabb az elemző asztali próbák időszaka, de azért nem tart olyan sokáig, mint számos rendezőnél, akik a darab nagyon részletes elemzésével kezdik a munkát. Én inkább a cselekvés segítségével szeretem felépíteni a cselekményt és a szereplők karaktereit. Ugyanakkor a munkám során rendkívül nagy fontossággal bír a hang. A hang alatt persze nemcsak a zenét, illetve azokat a zajokat és hanghatásokat értem, amelyek kívülről határozzák meg a színészek játékát, hanem azt a hangot is, amely a szerepet alakító színész bensőjéből fakad. Mert az emberben megszülető hang számomra sokszor fontosabb, mint az, hogy mit gondol magáról a szereplő.
Önkéntelenül is elárulja magát?
– Így van. A hang vibrációján keresztül a néző is sokkal közelebb tud kerülni a figurához, jobban megérti annak céljait, vágyait, szándékait. A színpadon a hang segítségével, amely az ember belső világából fakad, gyorsabban meg lehet teremteni egy figura teljes karakterét. Ez a módszerem fontos része, és általában így kezdem a próbákat. Előfordul, hogy eleinte nem is tudom megfogalmazni egy figura „jellegét”, viszont a hangján keresztül mélyebben be tudok hatolni a szereplő titkába, a hang ajtót nyithat a szerep titkainak megértéséhez. Hiszen minden szerep egy hatalmas titok, amit a hang által feltárhatunk. Ez a szerep belső hangja. Mindig arra törekszem, hogy a szerep karakterét ne külsőleg kényszerítsem rá a színészre, hanem magán a színészen keresztül teremtsem meg. Így, mivel minden ember egyedülálló személyiség, a szerepformálás is őrá szabott, egyedi lesz, amit a színész és a hangja, vagy akár a légzése közvetít. Gyakran épp ez határozza meg a szerep jellegét. Számomra a szerep és a színész egyénisége szerves egységet alkot.
Kozma András
(2024. november 29.)
