Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2022. július 3. - Kornél, Soma Napja

Portré

premierportré • Tóth Auguszta

Tizenkét szerep, de nem egy tucat - Tóth Auguszta a tanárgyerekségről, műfaji kalandozásokról, a szekrényben zokogás és a pályakezdés összefüggéséről

Tóth Auguszta egy verses dráma, A kertész kutyája című Lope de Vega-komédia főszerepére készül. Az egyik próba után ültünk le beszélgetni, és sok szó esett ugyan a versekről is, ám csak prózában vettük sorra a spanyol grófnő és a színésznő titkait.

 

Ács Eszterrel A kertész kutyája című előadásban   |   Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Bajor Gizi híres szerepeként tartják számon A kertész kutyája grófnőjét. Az 1949-es magyarországi ősbemutató óta nagyon sok kiváló magyar színésznő volt már Diana…

– Színpadon még nem láttam ezt a darabot. De most már azt mondom, jól is van ez így, mert nem kell attól félnem, hogy esetleg befolyásolna az elődök példája. Egyébként szeretek másokat nézni, szeretek nézőként is színházba járni. De sajnos vagy szerencsére, nagyon sok a munkám, a színházi feladatom. Ha van egy szabad estém, olyankor inkább igyekszem haza a családomhoz.

Több filmváltozata is készült a Lope de Vega-komédiának. Ezeket sem látta?

– A magyar tévéjátékot annak idején talán láttam, de most ezt is kihagynám, pedig az interneten megnézhetném. Viszont a ’90-es évek végén készült spanyol-portugál filmből a rendező kérésére megismertünk egy részletet. Ő valami hasonló hangulatú, hasonló stílusú világot teremtene, ezért hívta fel a figyelmünket a filmre.

Ha most választhatna: filmen vagy színpadon játszaná el inkább Diana szerepét?

 – Filmen és színpadon! Két teljesen más műfaj, másféle feladat, különböző módszerek, lehetőségek, de én mindkettőt szeretem. Érdekes játék lenne párhuzamosan, játékfilmen és színpadon is megmutatkoznom Dianaként.

Lope de Vega leggyakrabban játszott vígjátéka, de talán nem a legkönnyebb. Ha Diana szerepét nézzük, abban is ott a duplacsavar. A nézőnek azt játssza, hogy Teodórónak csak eljátssza, mintha nem tudná, ki járt éjjel az udvaron…

– Még ez a duplacsavar is megvan néhányszor forgatva! Diana grófnő nem adhatja ki magát, nem beszélhet őszintén, neki a spanyol fennhatóság alatt álló, a szülőhelyétől távoli Nápolyban egyedül kell vezetnie a házat, a birtokot. Az ő grófi rangja megkívánja a tartást, a feddhetetlenséget, nem engedhet közel magához akárkit. Miután fellángol benne a szerelem, akkor sem mondhatja Teodórónak, az írnoknak – tulajdonképpen a szolgájának –, hogy mit érez iránta. De a szerelem növekedésével együtt veszíti el azt a páncélt, amely eltakarta gyöngédségét, szerethetőségét. Előtte Teodórónak sem jutott volna eszébe beleszeretni egy grófnőbe…

Gondolom, megnehezíti a feladatot, hogy ismeretlen, spanyol rendezővel dogoznak.

Tóth Auguszta



Jászai Mari-díjas és érdemes művész. 1967-ben született Szekszárdon. 1991-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Horvai István és Kapás Dezső osztályában. Pályafutása során játszott a Petőfi, a Hevesi Sándor, a Radnóti, az Arizona, a Művész, a Thália és a Vörösmarty Színházban, a Játékszínben, a Thália Társaságban, a Kelemen László Színkörben és az Új Színházban is. Clara Schumann megformálásáért a 2012-es POSZT-on átvehette a legjobb női alakítás díját. A 2002-ben megnyitott új Nemzeti Színház társulatának alapító tagja volt, Az anyám Kleopátra című előadásban játszott, majd 2013 óta újra a Nemzeti tagja.

A 2021/2022-es évadban A kertész kutyája mellett a Rómeó és Júlia, A kassai polgárok, a Tizenhárom almafa, a Macskajáték, Az ember tragédiája, a Csíksomlyói passió, a Csongor és Tünde, az Éden földön, a Vitéz lélek előadásokban játszik, önálló estje a Mezei Máriáról szóló Hoztam valamit a hegyekből.

 

– Ez inkább kihívás, izgalmas lehetőség. Ignacio García spanyol rendezővel, aki igencsak ismert a hazájában és azon túl is, még tényleg nem volt közös munkám, de nem ez az első alkalom, hogy más anyanyelvű, más kultúrkörből érkezett vendégrendezővel próbálhatok. Az egykori Művész Színházban Anatolij Vasziljev híres rendezése volt a Dosztojevszkij-elbeszélés nyomán készült előadás, A nagybácsi álma. Itt a Nemzeti Színházban is több olyan nagyszerű rendezővel találkozhattam, akik más országból érkeztek, más nyelvet beszélnek. A világhírű Silviu Purcărete románul rendez, vele az Ahogy tetszik-bemutatóra készültünk. Az orosz Valerij Fokin rendezte a Dosztojevszkij-elbeszélésből készült, A krokodilus című előadást, tőle a női főszerepet kaptam. Az éjjeli menedékhely rendezője Viktor Rizsakov volt. Abban az előadásban Kvasnya lehettem, a lepénysütő özvegy. Ott volt egy kis félreértés is. Nem derült ki mindjárt az elején, hogy ez a nő illegeti magát a férfiak előtt. Nagyon nem mindegy, hogy Kvasnya egy megfáradt, öregedő asszony, vagy még csábításra kész nő. Persze, ha ugyanazt a nyelvet beszéljük, akkor sem biztos, hogy azonnal értjük egymást. Most szerencsénk van: Mester Yvonne a tolmácsunk, az ő fordítása alapján készült ez a Térey János-féle változat.

A kertész kutyája verses dráma. Ez – gondolom – a szövegtanulást biztos megkönnyíti.

– De a felkészülést egyáltalán nem könnyíti meg! A verselés, a ritmus, a rímelés legfeljebb akkor segíti a memorizálást, ha csak bifláznánk a szöveget. A színjátékban nem versmondóként szólalunk meg, pláne nem szavalunk. Nehezítheti az előadást, ha egymást váltják a verses és a prózai szövegek. Shakespeare Rómeó és Júliája is ilyen. Figyeljen csak! „Mondd meg nekem leányom, Júlia: /A férjhezmenésre gondoltál-e már?” – kérdezi Capuletné. Majd így folytatja: „Gondolnod kell a házasságra, leányom. / Verona-szerte hány jóhírű hölgy van, / Ki nálad ifjabb még, de már anya. / Ilyen koromban – jól emlékszem – én is / Anya voltam már. – Nos, rövid leszek:/ A délceg Páris kérte meg kezed.”

Nagyon szép! Csak az a baj, hogy nem tudom úgy leírni, ahogy elmondta!

– Az élőbeszéd természetességére kell törekednünk, ugyanakkor a vers jellegzetességeit is vissza kell adnunk. Meg kell találnunk a gondolati ívet, a mondandó elejét, végét. Még a rímes verselés esetében sem biztos, hogy rímmel ér véget a mondat. Egy-egy kijelentésnek hangsúlyt is adhat, ha ráirányítjuk a figyelmet az összecsengő szavakra, máskor meg el kell engednünk ezt, hogy semmi ne zavarja a mondandónk lényegét.

A verses szöveg a rögtönzést is megnehezíti!

– Ha olyan klasszikus műről van szó, amelyet kívülről tud a közönség, akkor nem lehet hibázni. Persze mindenkivel előfordulhat, hogy hirtelen leblokkol. Emlékszem, a Thália Színházban játszottuk Molière Tartuffe-jét. Orgon lánya, Mariane voltam. Negyedik felvonás, harmadik jelenet. Elkezdtem a monológom, de egyre lassabban jöttek elő a szavak. „Apám, az égre, mely tudja, hogy szenvedek… / S mindenre, ami még apámnak … szent lehet: / … Oldja fel … apai jogát … egy percre … s engem / Hadd ne … némítson el … gyermeki …” Ekkorra teljesen lelassultam, és sehogy sem jutott eszembe az „engedelmem” szó, Blaskó Péter, mert ő volt a darabban az apám, Orgon, döbbenten nézett rám, nagyon szeretett volna segíteni, de ebben a helyzetben nem lehetett. Most is látom, ahogy elindultak az arcán a verítékcseppek. Feszült helyzet volt. Aztán elkezdtem mondani valamit, ami az eszembe jutott…. és egy darabig improvizáltam, aztán egyszer csak végre visszataláltam a monológom második felére, az eredeti szövegre, ­visszazökkentem a normális kerékvágásba. Ahogy a jelenet végén kimentünk, Blaskó Péter azt mondta: „olyan rímekben beszéltél, hogy ezt Molière is megirigyelte volna… Hihetetlen, hogy a színpadon „vészhelyzetben” mire képes az emberi elme.

 

 

Visszatérve a nagy elődökhöz: a korábbi interjúiból nem sikerült kiderítenem, a pályaválasztása előtt ki lehetett a nagy kedvence, a példaképe.

– Nem tudnék olyan színészt megnevezni, aki a példaképem lett volna. A szeghalmi Péter András Gimnáziumból időnként Békéscsabára szerveztek nekünk színházlátogatásokat. Jó előadásokat láttunk. De nem emlékszem, hogy különösebben rajongtam volna valakiért. Na nem azért, mert nem tetszettek, hanem akkor még a vágyaim között sem volt ez a mesterség, nemhogy a gondolataimban. Nem ott határoztam el, hogy színész leszek. Leginkább a versmondással kezdődött minden…

A versmondás jobban vonzotta, mint a színjátszás?

– Nem, nem. Egyáltalán nem örültem a versmondásnak. De már óvodás koromban is kaptam ilyen feladatokat. Talán a hangom miatt, született basszbariton vagyok, vagy mert később a tanítóim így akartak kedveskedni a családomnak. A szüleim ugyan középiskolai tanárok voltak, de a nagymamám betegsége miatt Dévaványára költöztünk. Édesapám lett ott az iskolaigazgató, felsőben az édesanyám volt a magyar- és a történelemtanárom. Neki köszönhetem, hogy indultam a szépkiejtési versenyeken. Már általános iskolásként, majd gimnazistaként is bekerültem az országos döntőbe. Mind a kétszer Péchy Blankától vettem át a Kazinczy-díjat. Általános iskolásként egy csillebérci táborozást kaptunk jutalmul. Nagyszerű mentoraink voltak. Gimnazistaként eljutottam Dunaföldvárra egy versmondó táborba. Ott, velünk párhuzamosan vezetett amatőr rendezőknek mesterkurzust Ascher Tamás. Ő hallott engem verset mondani, aztán úgy adódott, hogy meghívott, nézzek be az egyik órájára. Így kerültem bele az egyik rendezőhallgató vizsgajelenetébe a Cseresznyéskertből. Úgy éreztem, jól sikerült, de a vizsga végén senki nem tapsolt. Erre én nagyon elkeseredtem, kimentem a teremből, bebújtam egy szekrénybe, és ott zokogtam. Azt hittem, azért nem tapsoltak, mert nem játszottunk jól. Aztán jött Ascher Tamás, megpróbált kicsalni a szekrényből, majd elmondta: vizsgán nem szoktak tapsolni, és szerinte nekem jelentkeznem kellene a színművészetire.

Ehhez képest a szegedi tanárképzőbe jelentkezett!

– Az első helyen jelöltem a József Attila Tudományegyetemet, a másodikon volt a pesti színművészeti. Leginkább édesanyám kedvéért jelentkeztem Szegedre, ő nyilván azt akarta, hogy legyen valami biztos megélhetést jelentő végzettségem. Nem is lett volna ezzel semmi baj, kitűnő tanuló voltam, sikeresen szerepeltem az OKTV-n, csak szóbeliznem kellett, de egy pont hiányzott ahhoz, hogy felvegyenek. Azt mondták, ne vegyem el másoktól a helyet. Ott van második lehetőségként a jelentkezési lapon a színművészeti, oda biztos felvesznek. Nem vettek fel. A harmadik rosta után kiestem. Így ősztől elkezdtem a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolát, és mivel a színművészetin nem kellett mindent elölről kezdenem, a következő évben csak a második rostánál kellett csatlakoznom a felvételin, nem akartam veszni hagyni az addig elért eredményemet. Felvettek. Így egy ideig még párhuzamosan csináltam levelezőn a tanárképzőt és Pesten a színművészetit. De harmadik év után fel kellett adnom a tanárságot.

Annak idején Mezei Mária – akinek alakját önálló estjében megidézi – szintén Szegeden kezdte a felsőfokú tanulmányokat, az ő édesapja sem akarta, hogy a lánya színésznő legyen…

– A családomnak semmi baja nem volt a színházzal. Talán csak édesanyám jobban aggódott értem, jobban féltett, mint édesapám. Egyetemistaként apukám tagja volt a Paál István által vezetett Szegedi Egyetemi Színpadnak, az Oidipuszban játszott is. Anyukám is ott segédkezett, varrta a jelmezeket. Az anyai nagymamámnak gyönyörű hangja volt, rajongott az operáért, de nem tanulhatott tovább. Édesapám sajnos fiatalon, 1987 tavaszán meghalt. Így ő már azt sem tudta meg, hogy felvettek a színművészetire, és nagymamám se, aki pár hónap múlva szintén eltávozott közülünk.

Az önálló estje, a Hoztam valamit a hegyekből hőse Mezei Mária. Vele mikor „találkozott” először?

– A régi magyar filmekben figyeltem fel rá. Aztán jöttek a könyvek, a feljegyzések, naplójegyzetek. Ezek felhasználásával és Dávid Zsuzsa rendező segítségével született meg az előadás.

Ez a monodráma számtalan lehetőséget ad az összehasonlítgatásra. Például Mezei Mária nagyon sok zenés darabban játszott, tagja volt az operettszínháznak…

– Én is játszottam operettben: a székesfehérvári Vörösmarty Színházban Cecília lehettem a Csárdáskirálynőben, a Mágnás Miska című előadásban Stefánia grófnő. Azok is szép feladatok voltak. Szeretem, ha különböző műfajú előadásokban is kipróbálhatom magam. Szerintem nem is kellene szigorúan különválasztani a színpadi műfajokat. A prózai színésztől is elvárható, hogy otthonosan mozogjon zenés darabokban és viszont.

Tóth Auguszta a Hoztam valamit a hegyekből című önálló estjében   |   Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

De a legnagyobb taps, a legnagyobb siker a primadonnáé! Nem sajnálja?

– A főiskolán Horvai István és Kapás Dezső osztályába jártam. Ők mind a ketten gondoskodtak arról, nehogy megszédüljünk a sikertől, vagy túlságosan elemelkedjünk a földtől. Emlékszem, Kapás Dezső azt mondta, a taps jár, ha valamit jól csinálunk, de az csak arra a pillanatra szól, másnap mindig újra kell kezdeni, újra meg kell dolgozni a közönség elismeréséért. Törekedni kell a teljességre, miközben azzal is tisztában kell lennünk, hogy soha el nem érjük. A kérdésre a konkrét válaszom: nem sajnálom.

Mezei Mária rákényszerült arra, hogy éjszakai lokálokban énekeljen. Auguszta is énekelne egy szórakozóhelyen, vagy egy koncertre is vállalkozna?

– Abszolút nyitott vagyok! Ha nem is lokálokban, de klubokban boldogan énekelnék, akár koncertre is vállalkoznék, de erre egyelőre nincs időm. Pintér Tibor jazzgitárosnak köszönhetően elkészült a második albumom is. Ő a dalok zenéjét szerezte, én a szövegeket írtam.

Írhatna is! Ahogy Mezei Mária, leírhatná színházi emlékeit. Naplót is vezethetne!

– Gyerekkoromban nekem is volt naplóm. Később erre nem volt idő. A főiskolán éjjel-nappal bent voltunk, próbáltunk, aztán jöttek a vizsgák, a felkérések, a színházi és filmszerepek. Most se sokkal könnyebb. Bár az utóbbi időben egyre gyakrabban írok, és nem csak dalszövegeket. Ha egy felvetődő probléma, egy vitatott kérdés elkezd foglalkoztatni, és ha azzal kapcsolatban vannak gondolataim, akkor azt leírom. De tényleg jó lenne újra naplót is vezetni.

A Nemzeti Színházban A kertész kutyájával együtt még tizenkét darabban játszik. Kisebb-nagyobb szerepek széles skálája a Csongor és Tünde Ledérjétől a Csíksomlyói passió Máriájáig. Nem zavaró ez a sokszínűség?

– Sőt! Ez is jól mutatja, hogy sem korban, sem szerepkörben nem skatulyáztak be. Örülök, hogy Vidnyánszky Attila bízik bennem, és ilyen nagyon különböző szerepeket is rám mer bízni. Engedi, hogy feszegessem a határaimat.

Van valami trükkje az átváltozásoknak?

– Az előadás előtt igyekszem egy órával korábban bejönni. Olyankor már szeretek elcsendesedni, csak a szerepre figyelni.

Következhet – ahogy Mezei Mária is megfogalmazta – „Ez az önmagát meggyújtó és naponta elégető áldozat – szent cselekedet.”

– Így van! Szerintem másképp ezt nem is lehet. Nem érdemes, csak teljes szívvel, égő áldozatként…

Hogy lehet ezt napról napra túlélni?

– Mire előadás után hazaérek, már ki is ment a fejemből a színpadon átélt összes konfliktus vagy tragikus helyzet. Ha az embernek van családja, két iskolás gyermeke, szerető férje, aki számít rá, akkor ez nem kérdés. Nem jelenthet gondot a folyamatos megújulás.

 

Filip Gabriella

 

(2022. április 13.)