Józsa Péter Pál, a szerző, egy személyre írta a darabot, a klasszikus görög színházra visszautaló módon. Karral, egy szereplővel, egy arénába helyezve. Mindezt Vidnyánszky Attila rendező továbbgondolta, és a szöveget például nyolc színészre „bontotta szét”. Közülük két fiatal művészt kérdezett feladatukról Ungvári Judit.
„Először kicsit kétségbeestem a szövegtől” – meséli Martos Hanga, színészhallgató, aki Nagy Mari mellett a női princípiumot képviseli az előadásban. „Annyi mitológiai, történelmi utalást tartalmaz, hogy szinte szótáraznom kellett, igyekeztem mindennek utánanézni. Nagyon nagy kihívást jelentett az elvont gondolatokat úgy színpadra rakni, hogy közben szituációkat is érzékeltessünk, igaz ezek valójában kis töredékek csupán. Próbáltam kitalálni, milyen konkrét helyzeteknek felelnek meg a gondolatok, amelyek megjelennek ebben a műben. Voltak hasonló gyakorlataink az egyetemen is, igyekeztem ebből a módszerből kiindulni. A próbákon nagyon sokat ötleteltünk, lépésről lépésre haladtunk, azt lehet mondani, hogy közös alkotói folyamat volt. Mivel ez nem egy hagyományos darab, jobban rá kellett hagyatkozni a rendezői koncepcióra, Vidnyánszky Attila útmutatásaira, ez egyúttal azt is jelenti, hogy meg kellett bíznom benne, abban, hogy az egész jól működik majd. Azt hiszem, ez a bizalom megszületett bennem. Nehézség volt viszont a zene, hiszen eleinte nem a zenekarral dolgoztunk együtt, hanem felvételre próbáltunk, később az élő zenét is nehéz volt megszokni, összehangolni a színpadi történésekkel. A zene viszont nagyon sokat ad hozzá az előadás hangulatához.
Örökérvényű probléma az emberiség történetében az erőszak, vagy a férfi-nő viszonyban az egymás megértése-meg nem értése; ezek mind benne vannak a darabban.”
„Olyan ez az egész, mint egy asszociációs áradat, egy hatalmas gondolatfolyam” – mondja Mészáros Martin, az előadás egyik szereplője. „A szöveg elsősorban az érzékekre igyekszik hatni, ehhez a zeneiség is hozzájárul. A szövegben pontosan be vannak jelölve a zenei részek, így gyakorlatilag mi is partitúra szerint mozgunk, Strausz Kálmán karmesterrel úgy gyakoroltuk be, mint egy zeneművet, intett, hogy mikor kell belépnünk. Ez merőben újszerű színészi feladat, nagy technikai kihívás volt, hiszen zenei végszavakra kell reagálnunk. Maga az alapanyag egy ember védőbeszéde, ezt interpretáljuk úgy, hogy mindenki egy kicsit vádló és vádlott is a történetben, és ehhez építettük hozzá a szituációkat, a szereplők közötti viszonyokat, nehéz, de szép közös munka volt. Teljesen másfajta nyelvet beszélünk, mint amit a néző megszokott, nincs lineáris történet, ez egy helyzet, amelyben egy ember elmond egy vádbeszédet. Mi is asszociálunk a játékunkkal, azt meséljük el, ami nekünk jutott eszünkbe a szövegről. A néző szerintem akkor jár el jól, ha engedi hatni magára az érzelmeket, és nem akar mindent precízen értelmezni, úgy viszont biztosan hatni fog.
A cím is ezt sugallja, az Agón, mert ez azt jelenti, hogy verseny, de inkább az életért, a reményért folyó versenyről van szó, számomra legalábbis ez a mondanivalója. Minden mondata rímel a mára, annak ellenére, hogy görög utalásokkal átszőtt a szöveg szellemi háttere.”
(2022. március 4.)
