Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2022. július 4. - Ulrik Napja

Interjú

A bolondság fénye - beszélgetés Berecz Andrással

Életmentő bolondok, petyhüdt kuplék, költői hazugságok, szent bohócok és még néhány tudós...

Berecz Andrással nagyon jó beszélgetni, de az Isten bolondja előadásának második részének bemutatója előtt nem könnyű vele időpontot egyeztetni. Azt mondja, nagyon sok a dolga, a színházi előkészületek mellett a filmforgatás is foglalkoztatja, az unokákra is vigyáznia kellene, számít rá a család. Ráadásul olyan sokszor elismételte már az élettörténetét, hogy hexameterben is el tudná mondani. Aztán kiderül, ez az időmértékes lehetőség csak képes beszéd, de jó ötletet adott ahhoz, hogy kezdjük a beszélgetést a költészettel, hiszen nem csak énekes, mesemondó, de műfordító is. 

Berecz András

– Műfordításra a csuvas népdalok itthon alig ismert szépsége csábított. Az énekelhetőség, a ritmus, hangsúly felől közelítettem meg az eredeti formát, a szótagszám ehhez képest másodlagosnak bizonyult, az folyton változik. A játékossága tűnt volna el. Énekelni akartam a csuvas dalokat, ez indított műfordításra.

Kodály Zoltán az ifjú Weöres Sándort is hasonló szempontú műfordításra kérte. A mari – cseremisz – dalok fordításánál is az énekelhetőség volt a zeneszerző elsődleges szempontja. Kodály a zene felől közelítette meg nem csak a fordítandó szövegeket, hanem az egész magyar költészetet. Kell hozzá lelki erő, hogy az ő tükrében meglássuk, milyen kócos, és jobb sorsra érdemes a magyar versforma! Évszázadok alatt mi minden mellett robogtak el lobogó lelkű, rest fülű költőink. „A zeneileg műveletlen költő nem tudja, és ezért nem is zavarja, hogy a versformákhoz külföldi dallamemlékek tapadnak. Magyar verset megzenésíteni olyan, mint hepehupás, homokbuckás talajon előre haladni.” Súlyos ítélet. Kodályt a magyar és más népek dalainak alapos ismerete jogosította fel, hogy bíráskodjék. Verseink mai megzenésítői is eltávolodtak a magyar nyelv zenéjétől, ritmusától! Petyhüdt kuplék, levedlett formák gyűjtőhelye lett ez a műfaj. A magyar nyelv kerékbetörése mára megszokott, visszhangtalan esemény. Ott is, ahol főhelyre ültetését még semmilyen törvény nem tiltja, színházainkban. Költészetünk, de főleg az ezzel foglalkozó zeneszerzés ma is jó fülű, a magyar nyelvtől nem menekülő tehetségekért kiált.

Hogy jutott el a csuvasokhoz?

– Pécsen keresztül. Sokat hívtak a Pécsi Bordalfesztiválra: hoppmester voltam, bordalokat énekeltem. Már a tizenkettedik vagy a tizenharmadik fesztiválnál tartottunk, amikor kibújt belőlem a bohóc. Elképzeltem, mekkorát néznének a híres borászok, ha elkezdenék a bordalfesztiválon sördalokat énekelni, csak hogy a víz nehogy állott legyen. Na, nézzük csak, gondoltam, van-e a magyar népdalok között sördal?! Hát bizony csak imitt-amott egy-egy. Szerencsére jókor akadt meg a kezem a csuvas gyűjteménybe: Vikár László zenetudós és Bereczki Gábor nyelvész Chuvash folksongs című kötetét mondom. Angol nyelven jelent meg a könyv, de a végén ott állnak a dalok fonetikus leírásban és a magyar fordítással is. Szép szövegek ezek, és minden harmadik-negyedik sördal. Na, ez kellett énnekem. Előbb csak tréfából fordítottam le egyet, aztán ízlett nagyon. Buda Ferenc költő is biztatott. Ezek a csuvas dalok különben sok magyar gyermeknek segítettek már, hogy saját régi stílusú népdalainktól ne idegenkedjenek. Itt a Kodály által egybe szerkesztett 140 csuvas dallamról beszélek, amit a magyar gyermekeknek szánt olvasógyakorlatul – „a magunk megismerésének mélyítéséért!”

Vissza a magyar zene őstörténetéhez?!

– Kodály Zoltán azt írta, hogy a csuvas dalokat böngészve itt is, ott is rokon hangokra lehet bukkanni. Amúgy 300 közös eredetű szavunkat tartja számon a nyelvtudomány. Csuvasia egybeesik Volgai Bolgárországgal, ahol Julianus még magyar ajkúakra bukkant, és ahol 30 körüli Madzsar, Modzsar, Mozsar helységnév a mi lábunk nyomát őrzi. Engem azonban mindezek felett legjobban az elveszett régi magyar sörkultúra izgatott. Aki egyébként ezügyben csuvas földre lép, jó helyen jár. De hát ez külön is érdekes téma, ezt már a Rokonok söre című könyvemben leírtam és a Sördal című lemezen daloltam.

 

 

Pedig úgy tartják, a magyar boros nemzet. Sörrel még csak nem is koccintunk!

–A magyar ember nomád pásztorsága idején csak kereskedelem útján jutott borhoz. A sört viszont el tudta készíteni, kölesből, árpából, komlóból. De – visszatérve – tán legérdekesebb, hogy amikor a sörről énekel a csuvas, akkor a rokonait dicséri. Sőt, sördalnak nevezik azt is, amelyben a sör szó el sem hangzik. A rokonság – mint istenadta, ingyen biztosítási rendszer, melyhez ügynök sem kell – életünk legszebb adománya. Tulajdonképpen erről szólnak ezek a dalok. És hogy enélkül kár élni! 2004. december 5-i népszavazás – életem egyik legsötétebb napja – után, ezekkel a dalokkal próbáltam mércét tenni magunk elé. Sörhabos, kedélyes, „egzotikus” csomagolásban, hogy legyen, aki meghallgassa. Szorító kötésnek szántam. Az egyik sördal azt mondja: „Két jó rokon összeül, háznak az a szépsége”. Kérésemre megtanulták ezeket a dalokat erdélyi, felvidéki, délvidéki, magyarországi barátaim is. Jó nagy csapatot szerveztem, és akkoriban ezzel a műsorral nyargaltunk a térképen le-fel… Jó lenne a színházban is megmutatni!

A saját verseit mikor hallhatjuk? Műfordítóink többsége költő.

– Ének- és mesemondó vagyok, aki nem kerülhette meg a műfordítást. Mint újabban, a karantén óta, a filmezést. Menetközben sem lettem költő. Viszont Gyurkovics Tibor költő épp ezért a „zenélő” műfordításért terjesztett föl, s adta is át az Alternatív Kossuth-díjat, 2005-ben.

Az indiánok hogy kerültek a repertoárjába?

– Egy időben sokat voltam ott is, előadásokat tartottam, meséltem, tanítottam magyar népdalokat amerikaiaknak is. Az úgynevezett amerikai kultúra nem érdekelt soha, viszont az őslakosoké igen. Eljutottam hopi, lakota, varjú, omaha… indián rezervátumokba. A következő lépés akkor következett, mikor Vidnyánszky Attila meghívott ide a Nemzeti Színházba, és arra kért, vegyek részt a Csíksomlyói passióban…

Innen hosszú lesz az út vissza az indiánokhoz!

– Nem annyira. Vidnyánszky Attila meghívott a Csíksomlyói passióba, úgy, hogy nem kellett bolondos, komikus lelki alkatomtól megváljak. Persze kerestem a helyem. Ki is vagyok én itt, van-e magyarázat arra, hogy mibe is fogtam bele? Ki legyen az iránytűm, nekem, aki itt bolondozok a vérző kereszt tövében? Nagyjából akkor sikerült a helyemet megtalálni, szerepem bőrében egészen kinyújtózni, amikor újra felfedeztem Shakespeare udvari bolondjait, a betlehemes játékok mókás pásztorait és az indiánok „szent bohócait”. Na, eljött az indiánok ideje. Egy idős varjú indián mondta: „A rezervátumban hullottunk, mint a legyek, ismeretlen betegség pusztított köztünk… nem volt mit ennünk, nem vadászhattunk, és nem jött a fejadag sem. Mi, akik túléltük, a borókabogyónak és a szent bohócoknak köszönhettük, hogy megmaradtunk.” Egyik a testet, másik a lelket tartotta meg. A heyokák, a szent bohócok, amikor hideg volt, levetkőztek, úgy sétifikáltak a sátrak közt, amikor meleg, akkor vették fel három-négy bundát s úgy vacogtak. Ha a baj nagy volt, játékosan bolondoztak-tréfálkoztak, a lovat fordítva ülték meg, ha kicsit jobban mentek a dolgok, az orrukat lógatták. Amelyik patakba ilyenkor belenéztek, ecetté változott. Minden cselekedetük jelképes értelmű volt, figyelmeztetés: semmi sem biztos, lelked ne az anyagba, ne e világba kapaszkodjon. Az esőszertartás szent bohócai kísértetiesen hasonlítanak betlehemeseink bolondozó pásztoraira. De hát röviden erről sem könnyű beszélni.

 

 

Az unokáknak mit szokott mesélni? Mit mond nekik, ha a ma népszerű, az iskolai, óvodai társaiktól hallott népszerű meséket kérik a nagypapától?

– Az unokák közt minden mesévé válik. Vadlibák vagyunk, repülünk, orromat megnyomják, kukáskocsi vagyok, ha a fülem meghúzzák, Zaza vagyok, aki semmit nem ért, mindent összekuszál, és mind az ötven orrát beleveri valamibe. Ezen jókat szoktak nevetni. Hol bábokkal, hol csak hangszínnel végig nyargalunk a létezés állati, növényi fokain. Játék közben, rajzolás közben is a mi kis mesevilágunkban élünk. Fűzzük, ragozzuk. Ha olvasnom kell nekik, olykor ostoba és csúnya könyveket is a kezembe nyomnak. Olyankor menetközben gyomlálom a fölösleges határozatlan névelőket, megváltoztatom a szórendet, igyekszem elviselhetővé kovácsolni a történetet. Aztán gyorsan népmesével, Arany Jánossal, Weöres Sándorral, Reich Károllyal, Gyulai Líviusszal igyekszem rendezni a kárt. Hanga unokám egyébként kitűnő óvodába jár. Szép meséket hall, szép dalokat tanul.

A saját vagy a gyerekkel kitalált meséket leírja? Lesznek majd ilyen kötetei is?

– Nem szoktam leírni, de különösen jó mondataikat igen. Valamikor, hogy ne én, hanem az örök éber Misike aludjon el, hintaverseket költöttem. Végtelen hosszúakat. A „Láncos hinta, vaspalinta, dörren a flinta, nyílik a bicska, loccsan a tinta…” kezdetű például igen sikeres volt. Engem is ébren tartott. Saját mesém a táncok kialakulásáról szóló, amit az Angyalfütty lemezen örökítettem meg. Szeretem ezeket a teremtésmeséket, de a háryádákat is… Ezekből már gyerekkoromban megcsillantottam néhányat. Ha úgy éreztem, hogy a valóság csorbít az én kis történetemen, inkább elhagytam a valóságot. A többi gyerek szájtátva hallgatott, de amikor meglátták a szüleimet, rohantak hozzájuk. Azt akarták megtudni, valóban igaz-e, amit meséltem nekik. Én meg csak bosszankodtam: hogy lehetnek ilyen ostobák?! Azért mondtam, hogy ámuljanak, hogy jól essék nekik. Hát az esett jól nekem is! Ma is azt szeretem, mikor a felnőttek szeme kikerekedik, fejükből hulldogál a sok gond! És örülni tudnak, mint a gyermekek.

Hazudós gyerek volt?

– Ha így esik jól, mondhatjuk így is. Épp ezt próbáltam magyarázni az előbb… Na, akkor vegyük Hazug Pista bácsit, a nagymestert. Sosem hazudott. Akik hazugnak nevezték, nem vették észre, hogy vérbeli mesélő. A 

hazugság valami haszon érdekében ravaszul előadott igaztalan állítás. Ilyesmire soha nem lett volna képes… Amikor valaki fél lábon jött haza a háborúból, olyan házba, ami leégett, olyan asszonyhoz, aki másé lett, kérték a falubeliek, meséljen már, hol járt, mit csinált… És erre tréfás lehetetlenségekkel vidámítja a hallgatóságot – az nem bolond, és nem is hazug. Ilyesmit csak figyelmetlen ember mondhat. Van olyan bánat, amiről szemérmes ember már nem beszél. Helyette bolondozik! Így született a háryáda műfaj. A megvert sorsú emberek vigasza. Nem csak mulattatást, a lelkek felemelését is szolgálja a mese. Nem lehet eléggé megbecsülni.

 

Berecz András mögött a "nagymester", Isten okos-bolondja, Hazug Pista

 

Több helyen beszélt már arról, hogy gyerekkorában nem volt televíziójuk, és most sincs. 

– Édesapám a néphülyítés kétségbeejtően hatásos eszközének tartotta, többek közt ezért nem vett. Így viszont esti adás helyett mi magunk voltunk egymás számára a főműsor. A történetfűzést otthon tanultam, első iskolám a szüleim voltak. 

Csak azért hoztam szóba a televíziót, mert a saját családját óvja tőle, és az időpont-egyeztetésnél az is kiderült, éppen filmet forgat. Hogy is van ez?!

– Akkor én is visszakérdezek. Hol van az ellentmondás? Televízióval egy fedél alatt élni és filmet készíteni – ez nekem két távoli dolog. A filmet szerettem mindig, és szüleim is kedvelték. El is mentünk egy-egy filmért moziba. Emlékszem Albertfalván a jegyszedő néni ébresztőórát tartott magasba, csörgetett, azzal jelezte, hogy szünet, menjünk ki az udvarra. A tévétől nem kell óvnom a családomat, már jó ideje ők óvnának meg engem. A tévére könnyű rászokni. A távoli, lenyűgöző jelenségek elterelik a figyelmet a tieidről, akikkel úgyis kevés időt töltesz. A főműsoridő akkor van, mikor végre együtt a család, és nem soká jön a vacsora, lefekvés. A test fáradt, a lélek még nyújtózna egyet. Szent idő. Ilyenkor kár a családfő lelkét, figyelmét messzi háborúkkal elterelni. A vacsoraasztal a család utolsó menedéke, gyerekeknél pedig a lámpaoltás előtti szent fél óra. Vacsora után még a nagyothalló tatuskára is rá lehet kacsintani, a gyermek is elmondja végre, hogy „mi volt az iskolában”. A filmkészítés új szenvedélyem, bár volt előzménye, a néprajzi fotózás. Facebookra szoktam feldobni egyet-egyet. Karantén alatt indítottam útjára Palackposta címmel. Kábé kétezer kis filmem vár arra, hogy összevágjuk.

A magyar népmese napján Ridikül című műsorban szerepelt a televízióban. Akkor beszélt arról is, hogy Benedek Elek a saját lelkén átszűrve írta le az összegyűjtött népmeséket, és emiatt kritikát kapott néhány néprajzostól. András is átszűri a saját lelkén a történeteket. Ehhez mit szólnak a néprajzosok?

– Kerül néhány olyan néprajzos, aki elhív előadást tartani, műsort szervez. Nincs ütközés. A hiteles néprajzi gyűjtés csak akkor érvényes, ha szó szerint, változtatás nélkül történik. Itt van a néprajzos igazság. Az előttünk járók még nem épp így látták. Elek apó meseíró volt, aki hallott, olvasott meséket írt meg szája íze szerint. Időben! Így lett népszerű a mese a Kárpát-medencében. Hála szorgalmának és tehetségének. A szó szerinti lejegyzés nem mindig élvezetes, vagy nem mindenki számára. Hibák, szókeresések, homályok kerülnek bele. A kutatásnak természetesen ezzel együtt érvényes. Persze gyorsírással, fonográffal nagyot ugrott a kutatás. Én folyton csiszolom a meséimet, az ösztönöm működik így. Vannak biztató példáim. A kazah Dzsambul Dzsabajev akin – vagyis énekes, mesemondó – azt mondta: „Minden akin a maga araszával méri meg a hazáját”. Tehát ami dalokat, meséket hallottál szülőföldeden széltébe-hosszába, azt mind igazítsd magadhoz, érezze mindenki, hogy ez így a tied.

Nem fél attól, hogy a nyelvtörténészeket, a nyelvjáráskutatókat megzavarhatja, ha újrateremtve a meséket esetleg összekeveri a dialektusokat?

– Még eddig a nyelvtörténészek, nyelvjáráskutatók se dobáltak meg semmivel. Nekem a nyelvjárások is élményekhez kötődnek. Nem könyvből tanultam a tájnyelvi szavakat, kifejezéseket. A kiejtés is úgy ragadt rám, hogy ahol jó énekesekre, jól beszélő emberekre találtam, ott sokat ültem. Aztán vissza is jártam, és én is megvendégeltem őket, barátságokat kötöttem. Ahogy a gyermek utánozza a felnőtteket, én is követtem a mintát. Ha eszembe jut egy történet vagy egy ének, amit valahol Gyergyóban vagy a Csíki-medencében hallottam, odabotlik a nyelvem is. Sok évem van ebben. Az édesapám 15-16 nyelven beszélt, fordított. Sokat mondta, ahány nyelvet tudsz, fiam, annyi ember vagy. Amikor eszembe jut és beszélek a lelkével, azzal próbálom vigasztalni, hogy félember talán már én sem vagyok, szinte tudok néhány magyar dialektust…

Az Isten bolondja II. címet adta az új színházi bemutatójának. Mesél, énekel és megmutat néhány jó fotót!

– Igen, énekes, mesemondó és képmutogató is leszek! Mint valamikor régen. Akkor még hurcoltam a súlyos diavetítőt. Most projektor vár a Kaszás Attila teremben, hibátlan technika. Nekem is öröm sorba állítani, egybelátni a képeket, indián szent bohócoktól, angol, itáliai, portugál udvari bolondokon át Hazug Pistáig, a minorita szerzetes Felícián testvérig, aki az ötvenes években nem misézhetett, ezért az evangéliumot vásárokban bábozta el. Belőle a történelem faragott istenbolondját. A képsorral szeretném Shakespeare igazát megmutatni: „A bolondság az egész világot bejárja, mindenütt fénylik, akár a nap”.

 

Filip Gabriella  |  fotók: Eöri Szabó Zsolt

 

Berecz András

„1957-ben Budapesten születtem. Az első dalokat édesanyámtól tanultam, aki a híres kunhegyesi táncos, tréfafa és nótafa, Tanka Gábor lányaként sok ilyet tudott. Erdélyben, Moldvában, Felvidéken, Somogyban, Nagykunságban, Nyírségben... dalokat, meséket, tréfákat gyűjtögetek. Életem különféle vargabetűi, hajtűkanyarszerű fordulatai után, melyek során rakodó segédmunkás, erdőművelő, útkarbantartó is voltam, hajszolt embertársaim örömét keresgélő énekes, mesemondó lettem. Óvodásoktól nyugdíjasokig, nevelőintézettől parókiáig mindenféle rendű és rangú ember »használ« – hazám az elszakadt részekkel a diaszpóra is.”

A Kossuth-díjas Berecz András 2014-től rendszeres vendég a Nemzeti Színházban önállóestjeivel, 2016-ban szerepet vállalt a Csíksomlyói passió című előadásban. 2020 óta a társulat tagja. Legújabb előadásai a Síp és lant, illetve az Isten bolondja, amelynek első része után december 17-én közönség elé került a második része is.

 

 

(2022. január 12.)