Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2021. augusztus 1. - Boglárka Napja

Interjú

„Csönd nélkül nem esik jól a beszéd…”

Berecz Andrást Szász Zsolt kérdezi

– A Wikipedián azt olvasni rólad, hogy a gimnázium után jogásznak és/vagy festőnek készültél. 1985-ben, 28 évesen viszont mint énekes már a népművészet ifjú mestere voltál. Mikor és minek a hatására dőlt el a sorsod?

Csak azért felvételiztem a jogi egyetemre, hogy a környezetem megnyugodjon. Édesapám azt mondta: „Fiam, ember légy!” Erre én azt kérdeztem: „Hogyan?” – „Hát úgy, hogy elvégzel valami egyetemet, de a művészettől menekülj, szélhámosság s naplopás az egész!” – Erre kár több szót pazarolni. Rajzolni, fényképezni szerettem, s nem készültem egy percig se jogásznak. Az viszont, hogy énekes és mesemondó lettem, már sokkal korábban eldőlt. Már az óvodában. Mert amikor azt mondták, hogy „csendes pihenő”, és nyitották a kecskelábú ágyakat, már tudtam, hogy mellettem aludni nem fognak. Akik balról, jobbról, meg fejtől szomszédaim voltak, azokat biztosan megintették, hogy miért nem alusznak, mit viháncolnak. Én meg halarccal, mozdulatlan szájjal, csukott szemmel azon mesterkedtem, hogy a bosszantó csendet vidámságra cseréljem fel, finoman horkolva egyet-egyet. Máig ez a bohóc-ösztön mozgat. Csak Szilveszterkor hagy magamra. Mikor a vidámság kitűzött cél, elhagy a játékoskedv. De mikor szomorú, unatkozó embereket érzek magam körül, akkor megindul, szalad fel bennem. Hangyák, kisördögök, vagy mik. A véráram hozza őket, olyankor már viszket a nyelvem. És addig nem nyugszom, amíg valami bolondos történetet el nem mondok. Ez amióta eszemet tudom, bennem volt. Örökké utat keresett magának, kitörési pontokat. Ettől se intő, se verés nem tartott vissza. A gimnáziumban valami lyukas órán elléptem a Lánc híd alá Dunát szagolni, követ hajigálni. Fölöttem futkostak az emberek, dudáltak az autók. Én pedig a híd alatt pompásan éreztem magamat. S így fohászkodtam: Istenem, add meg, hogy mikor az életnek rohannia kéne, én így megállhassak. A magam embere lehessek, és azt csinálhassam, amit szeretek. Ne legyen munkahelyem, főnököm. – Ez volt talán az első jele annak, hogy valami mocorog bennem. Egyébként az ilyen csöndek újítanak meg mindmáig. Csönd nélkül nem esik jól a beszéd, magány nélkül a társaság. Legjobban mesélő, leggazdagabban daloló mestereim feltűnően sokat voltak egyedül. Megérlelték a tudományukat. Érezted, hogy amit művelnek, az az övék. A hatások legfontosabbika talán a gyűjtés, a sok találkozás. Ha az ember nem hallgat meg mást, önmagát ismétli. Amikor esténként édesanyám dalait, meséit hallgattam, az is olyanféle volt már, mint amikor manapság gyűjtök. És ma is úgy érzem, hogy a munkámnak, a szolgálatomnak az a legszebb része, mikor befogom a számat. Amikor feltöltöm magam mások észjárásával, történeteivel, énekeivel. Úgy szívom őket magamba, mint a kakas a parazsat, kút vizét. Hogy mikor eljön az idő, eresszem ki. És ezért van, hogy mikor az emberek engem hallgatnak, másokat is hallanak, nemcsak engem. Úgy érzem magam, mint egy edény, amelybe sok embernek az álmai, a vágyai, a történetei egybeszaladnak. A népmesékben, népdalokban még a halottak is beszélnek. Nemcsak azok, akik mondják őket.

– Mikor és hogyan kerültél a színpad közelébe? Netán a táncház-mozgalom kezdetekor, a 70-es évek második felében?

Igen. Jártam táncházba, de nem táncoltam. Az otthon hallott népdalokhoz kerestem valamit, ami hozzájuk hasonlít. Odahaza édesapám és édesanyám is nagyon szépen tudott énekelni. Úgyhogy nekem a táncház nagyon jól jött. De előbb még volt egy goromba élményem. A 25. Színházban láttam egy közepesnél rosszabbul sikerült darabot; Jancsó Miklós rendezte, Madaras Józsefet püfölték benne halálra, mint a gonosz eklézsiát, ő játszotta a rossz, romlott burzsoá papot. S a végén a „rokonszenves”, bőrkabátos keretlegények felmutatták a nagy piros könyvet. De Sebő Ferenc brácsázott benne, és az tetszett. Meg is kérdeztem, hogy milyen zene ez. Mondták, hogy széki. – Székely? – kérdeztem vissza. – Mi az, hogy széki? Akkor még gimnazista voltam, s nem is hallottam róla, hogy létezik olyan település, hogy Szék. Ez volt az első eset, amikor a táncház a körmit kinyújtotta felém. De korábban is olvastam már népdalgyűjtéseket. Eljártam a Gorkij Könyvtár Zeneműtárába, hogy grúz, mongol, tuvai, különböző szovjetunióbeli népek zenéjét hallgassam. Ott belebotlottam egy magyar népzenei albumba, Hungarian folk music volt a címe, és ebben hallottam egy moldvai csángó dalt: „Sárig hasú kígyó / bébútt az kebelembe, / Az ki azt kiveszi, / fél karját megeszi…” S engem ez úgy ütött meg, mint az áram. Újra-újra meghallgattam, mindig új szépséget fedeztem fel benne, álmomban is ezt dúdolgattam. S nyomozni kezdtem, van-e még ehhez hasonló. Elmentem Domokos Pál Péterhez a Budafoki útra, hogy meséljen Moldváról. S akkor ő ott fölkészített, hogyan menjek el oda népdalt gyűjteni.

A Sebő Együttes táncháza a Kassák klubban 1974-ben (fotó: Hagyományok Háza archívum, forrás: folkradio.hu)

– Mi kellett hozzá, hogy be tudj lépni és helyt tudjál állni ebben a világba?

A mi iskolánk az, hogy szájról olvassuk le a dallamokat. Személyes találkozáskor az ember hangképzést is tanul. Meg ezer olyat, amit leírni nem lehet. Zenei gondolkozást, rögtönzést, a szabadság titokzatos törvényeit. Persze az is igaz, hogy ha bámészkodással akármilyen mesterség megtanulható volna, a kutya már rég mészáros volna. A hallottakat át kell igazítsd a magad torkára, a szívedre, a magad sorsára. Tehát sokat kell énekelj, hogy az a tiéd legyen.

– Hadd szúrjam közbe: én is Domokos Pál Péterhez mentem először, amikor Tömöry Mártával a betlehemes hagyománnyal kezdtünk foglalkozni. S máig is érvényes az a tanítása, hogy mindig a betlehemezők belső indítékaira kell figyelni.

Igen, az egyik betlehemes pásztor belső mozgatójára magam is felfigyeltem. Az üres kezűére. Aki, míg mások ajándékot hoznak, csak puszta saját magát hozza el, s az alvó kisded Megváltónak jó ropogós, hujángatós táncot jár, kitörő örömmel, repeső szívvel. Egyik kedvenc alakom. Tehát miután Péter bácsi felkészített, kimentem Moldvába. Ez úgy1979-ben történt. Néhány napot forogtam, ámultam, aztán letartóztattak. Féltették tőlem a népdalokat, ezzel még kíváncsibbá tettek. Olajat locsoltak a tűzre. Így a milícia is hozzájárult, hogy népdalénekes legyek. Teliszaladt a fejem énekekkel. Mivel táncolni nem tudtam, mindig csak néztem a táncosokat, ezért az én időm mindig hajnaltájban jött el. Mikor megroskadt a tánc, odajöttek a zenészek hozzám, mert tudták, hogy nálam újabb versszakok is vannak, új nóták. Addig-addig fityegtem így a táncházban, míg egyszer föllöktek a színpadra. Ökrös Csaba zenekarával énekeltem. Kicsit bolondos neve volt, „Újstílus”. Aztán Juhász Zoltánnal, Fábián Évikével az „Egyszólam”-ban. Meghívtak Amerikába Vizeli Balázsékkal, ahol New Yorktól a Sierra Nevadáig három hónapig énekeltem, éneket tanítottam s felvételeket készítettem…

– Én a Bucz Hunor vezette Tér Színház lelkendező hölgy tagjaitól 1988-ban hallottam először, hogy Magyarországon most te vagy a legjobb férfiénekes. A szél patkójától a kő is szikrázik című, 1991-es lemezedet hallgatva, ami már a te neved alatt jelent meg, felfigyeltem rá, hogy milyen különös fejhangon énekelsz. Egyszerre tűnt stilizáltnak és autentikusnak. Azóta is ez az a titok, ami veled kapcsolatban a legjobban érdekel. Bizonyára azért, mert színházcsinálóként én is vittem föl a színpadra népi szövegeket, dallamokat. De sosem akartam eljátszani a „műparasztot”. Azt első pillanattól éreztem, hogy nálad sem erről van szó.

Engem az élmény kergetett fel a színpadra. A stilizálás föl sem merült. Abban szándékosság van. Amikor felléptem, arról az örömömről adtam számot, hogy énekelni tudó emberekkel találkoztam, és estétől reggelig együtt énekelhettem velük. Ezek voltak életem legnagyobb élményei. Nem voltak szándékaim az énekgyűjtéssel sem. Nem azért gyűjtöttem, hogy majd előadjam őket. Legtöbbször fölvételt sem készítettem. Melléálltam, melléültem és melléfeküdtem az énekeseknek. S ami rám ragadt, úgy éreztem, csak az tartozik rám. Azt adtam elő színpadon. És azért mentem el újra és újra gyűjteni, amiért az éhes kutya megy a pék-szagra.

Néprajzos körökben revelatív esemény volt, amikor „Bú hozza, kedv hordozza.” Magon kőtt énekesek iskolája címmel 1997-ben tanulmányod jelent meg a néphagyomány ismeretlen „zeneesztétikájáról”. De ez a reményteli pillanat hosszú távon hozott-e szemléleti áttörést?

Három kiadása fogyott el, utoljára az Akadémiai Kiadó jelentette meg, és tankönyv lett a Zeneakadémián, így hát nem panaszkodhatok. Idézik, közkézen forog. Klasszikus zenészeknek is jó szívvel ajánlom.

– Úgy érzem, ezzel a publikációval sikerült megtörnöd azt a marxista szemléletet, hogy az istenadta nép a hagyományt csak úgy kapta, és abban, ahogyan énekel, zenél, táncol, semmi tudatosság nincs.

A kíváncsiság hajtott, hogy megtudjam, mi van azok mögött a mondások mögött, amit az énekesek egy-egy nótához fűztek. Mint például e mögött: „Azoknak a jól megnyútott mezei nótáknak az utolsó hangját íppen úgy billegtesd meg, mint Duna háta a lámpafényt! Hogy aki messzünnet hallja, azt emelje fel! Integessen az a hang, mint a nyárfalevél, ha azt akarod, hogy az ablakok megnyíljanak utánad.” – A magyar zenei műnyelv erre legjobb formájában is csak azt tudja mondani, hogy tremoló vagy vibrátó. Oly magas költészet ez, olyan pontos megfigyelés akusztikailag, és olyan találó képes beszéd, ami sajátos gondolkodást sejtet. Eddig a gyűjtők többnyire csak a dallam és a tempó lejegyzéséig jutottak el, s föl sem merült, hogy a „vadrózsa”, ez a bájos, ösztönös, naiv, öntudatlan énekes vadvirág erről esetleg valamit susogni, gondolkodni is tud. Ezzel nem vádolok senkit, mert erre nem is volt idő. Az előttünk járó nemzedéknek csak arra volt ideje, hogy sietve beseperje a feledésre ítélt népdalt. De Bartók és Kodály is leírta: utána kéne járni, milyen terminus technikusokat használ a népi előadó, mikor az éneklésről beszél. Mindarról, amiről nekünk csak idegen kifejezéseink vannak. Az énekelni szóra száznál több szót gyűjtöttem. A gúnyos árnyalatúak megszámlálhatatlanok. Például a „hehent”. Ezt az iskolás, kántoros, „tanult” modoros, éneklésre mondták, amikor a „h” hang fölösleges helyeken megjelent. Az úgynevezett adatközlők jó része meg tudja fogalmazni saját zenei törvényeit: hogyan díszíts? hogyan ne díszíts? mik a zenekarral való éneklés szabályai, ki a legjobb énekes, és miért? mik a változtatás szabályai.? De sokan a dal eredetét is megmagyarázzák: honnan jön az éneklés? ki adta az éneket az emberiségnek, s miért? milyen lelki tevékenység ez? – Olyan tudás ez, amit ezek az emberek iskola nélkül magukon próbáltak ki. Ezért írtam alcímnek azt, hogy „Magon kőtt énekesek iskolája”. Egy székely embertől hallottam: „Ezek nem tanulták az ácsmesterséget, ezek magon kőtt ácsok”. Szép, találó kifejezés ez, mint a „magról kelt fa”, ami azt jelenti, hogy nem faiskolából való, erdőben nőtt, a fa vetette. Magától tanulta mesterségét.

– Vannak ebben a munkában követőid?

Bajzik Évától olvastam egy gyönyörű tanulmányt a szászcsávási muzsikus cigányok átörökítési gyakorlatáról. Arról, hogy ilyenkor milyen szavakat használnak és az esztétikájukat hogyan fogalmazzák meg, amikor a saját gyermeküket tanítgatják hegedülni. Sajnos, egyéb dolgaim közepette nem értem rá eleget foglalkozni azzal, hogy folytassam és befejezzem ezt a munkát, így egyelőre csak az első kötet készült el. De a második kötethez való anyag is megvan a winchesterben.

– Ma már elsősorban mesemondónak tartod magad. „Többet dolgozik a mese énrajtam, mint én a mesén, így szerződtünk” – mondod az egyik interjúban. Ez Babits „a dal szüli énekesét” hitvallásához hasonlít, nem az Adyéhoz („én voltam úr, a vers csak cifra szolga”). Mikor köttetett meg ez a szövetség? Melyik volt a mese, amelynek a mondásakor először érezted, hogy az téged alakít, formál?

Egyformán tartom magam énekesnek és mesemondónak. A dal is többet dolgozik rajtam, mint én őrajta. Fontosnak tartom, hogy amit szóval már nem tudok elmondani, kidalolhassam. Itt jegyzem meg, hogy a média nagyhatalom. Az a valóság, amit ő megmutat. Mindig idegenkedtem tőle. Mint énekes futottam előle, mint mesemondó elé álltam. Ezért a táncházasok mint énekest ismernek, a szélesebb közönség inkább mint mesemondót. A műfordítót, néprajzi fotóst kevesebben. Na de a kérdésedre válaszolva eszembe jut például, amit Törő Gábor bácsitól hallottam, a Mezei satu. Az a történet, aminek a végén a gazda úgy ijeszti el a háztól az ördögöt, hogy felhúzza a felesége szoknyáját és megmutatja neki a „mezei satut” – két szép selyem párna közt. Ez a mese az elsők között született. Persze előtte voltak már mese-töredékek, történetek, amiket az öregektől hallottam, de azok még nem álltak bennem össze igazi nagy mesékké. A hazugmesére úgy tíz éve kaptam rá. Az igazi Háry János mesetípust Hazug Pista bácsi művelte Gyergyóalfaluban, ebben ő volt a mesterem.

– A gyerekek régebben és még ma is leginkább Benedek Elek meséin nevelkednek. Szerencsére nálunk otthon megvolt Kriza János mesegyűjteménye, a Vadrózsák is, mely a csalimeséivel egy egészen új világot nyitott meg számomra. Mert míg Benedek Elek meséi a lineáris történetmondáson alapulnak és az ő irodalmi nyelvezetén szólalnak meg, addig Kriza lejegyzésében a tájnyelv gazdaságával, a téridő fantasztikus kezelésével, fordított logikájával találkozhattam.

Benedek Elek hatalmas munkát végzett, mindannyian az ő ujjbegyén állunk. A mese felfedezése is fokozatosan történt. Elek apó idejében ez a mód volt a legjobb lehetőség arra, hogy a városi emberekhez is elvigye a mesét. Az a fajta lénia, amivel ő dolgozott, még jót is tett. Mert a népi mesemondókkal gyakran előfordul, hogy miközben formálják, alakítják a mesét, megvárják, míg a gyűjtő leírja az előző mondatot, elfeledkeznek róla, hogy mi is történt korábban, amiből aztán dramaturgiai hibák következnek. S ezt Benedek Elek megfésülte. Az a fésű az övé volt, rá jellemző, de azért aranyfésű volt az. Voltak szerzett meséi is, de ő legalább alájuk írta a nevét. Most vagyunk bajban a címkézéssel, a mai világban, amikor a világzene állandóan azon fáradozik, hogy népzeneként tüntesse fel magát. De visszatérve a meséhez: Benedek Elek cimkézése, az általa alkotott műfaji rendszer az kristálytiszta.

Benedek Elek utolsó fényképe, Kisbacon, 1929. augusztus (forrás: kutyabarat.hu)

– A 20. század második felében a gyűjtők, mint például Ortutay Gyula, viszont már arra törekedtek, hogy egy mesefa teljes repertoárját fölgyűjtsék. Ennek szép példája az Ámi Lajostól származó mesék gyűjteménye, melyek együtt egy teljes világképet is kirajzolnak. Kívülről én úgy látom, hogy neked a nemrég elhunyt Hazug Pista bácsi volt az embered, akit föntebb már emlegettél.

Az én gyűjtésem kétféle. Az egyik típus, mikor valami jó mese rotyog a fejemben, és élő beszéddel meg akarom frissíteni. Például, ha a kocsmában elkapok egy jó szót, már tudom, hova fog kerülni. Tehát ilyenkor nem is a mesét gyűjtöm, hanem megakadok egy pompás kifejezésen vagy tréfán, amit aztán beillesztek. És ilyenkor a mese olyan, mint a rablóhús: a hagyma mellé egy kis pityóka is kell, s csak aztán jön a hús, de nem árt a padlizsán, a paradicsom sem. Ezek aztán összetevődnek. Csettintsen, nagyokat nyeljen, aki hozzájut, tekergesse a fejét, ámuljon. Hogy milyen pikáns kis mese ez. Ma már a másik típusból van a kevesebb, amikor teljes mese hull az ölembe. Vagy amikor egy-egy olyan mesemondó személyiséggel találkozom, akitől nyugodtan mindent meghallgatok, mert nála minden mesévé válik. Ilyen volt Hazug Pista, akihez hasonlót ma egyelőre nem ismerek. De ha mutat nekem valaki egyet, szívesen fölkeresem. – Megadta az Isten, hogy vele találkozhattam. Balázs Jóska gyergyóalfalvi festőművész hívta fel a figyelmemet rá. És ő figyelte meg azt is, hogy mióta meghalt, fényesebbek a csillagok. Mert Hazug Pista megkezdte fényezni odafenn őket szépen, szorgoson, ahogy szokta. Ővele úgy volt a gyűjtés, hogy kimentünk a határba, kezdte utánozni a katonabékákat. Párzási időben vágyakozó hangon csirikkolt nekik, hogy nagyobb kedvvel jöjjenek, aztán hogy a tenyerire felszökdösődtek, elkapta, harisnyába tömte őket, azzal fogott halat. Nyársra húzta, estére ott hagyta a Marosba’, s hát hajnalba’ látta, hogy a hónyuk alatt mindnek nagy kövér pisztrangok, menyhalak! Párossával! – Na hát, így aztán lehet gyűjtést kezdeni. Hadd süljön a hal is, béka is! Persze beszélt ő a madarakkal is, tárgyalt a medvékkel is. Erre az utóbbira, mint méhészt, a kénytelenség vitte rá. Nevükön szólította őket. Azt mondta sokszor, csak a kétlábúak veszélyesök. Hazug Pista maga is mese volt. Hát ilyet nem könnyű találni.

Hazug Pista bácsival nem sokkal a halála előtt (fotó: Hír Mihály, forrás: magyartermekonline.hu)

– Mesemondásodnak a humor az elsődleges energiaforrása. Mindenek előtt a korunkra általában is jellemző abszurd humor. Ám valahol úgy fogalmazol[1], hogy elégedetlen vagy, ha a közönség csak a zajos kacagásig jut el. Mert ilyenkor a szó második, harmadik értelme elsikkad – holott igazából ezért a többletjelentésért érdemes szerinted mesét mondani. Kifejtenéd ezt bővebben?

Ezt, amit idézel, ma se tudom jobban megfogalmazni. A humor ma nagyon kell az embereknek, mivel bús világban élünk. Nincsenek összejáró alkalmak, nincsenek ünnepek, megsápadt a kedély. Amit a média szállít, az meg valamiért kevés. Ezért a közönség engem egy kicsit rá is kényszerít arra, hogy ha törik-szakad, vicces legyek. Látom, erre oly mértékben éhesek, hogy ha ezt az éhségüket nem csillapítom, elhúzódnak, megharagszanak, számon kérik tőlem. De kétségtelen, hogy olyan mondanivalóim is vannak, amiken nem lehet nevetni. Egyáltalán nem, sőt: a vidámság máza alatt tragédiák vannak, súlyos sorskérdések. De a mostani világ nagyon ki van éhezve arra a fajta hangnemre is, amikor miközben nevet, gondolkodhat, mert ebből is hiány van. Dalokban, mesékben pedig bőven van ilyesmi.

– Ez lenne nálad a szavak második, harmadik értelme? Az egyéni tragédiákon túl az országos bajokra, akár a világhelyzetre való reflexióidat érted ez alatt?

Igen. Egyébként a szónak a második, harmadik értelméről még annyit, hogy amikor jól hallgatnak téged, s ha te jót szóltál, akkor a hallgatóságnak a nyaka fájdul meg. Egyetlen szóval három madarat repítettél: egyet előre, egyet hátra és egyet fölfelé. Ha mindegyiknek utána akar nézni, a jó hallgatónak megfájdul a nyaka. Akkor még este is a mesével hál. Párnája alá gyűri, hánykolódik felette. Mikor elbúcsúzunk, ő még csak akkor fog majd igazán találkozni a mesével.

– 2000-ben mint művészeti vezető már mesemondóként hívtalak meg Nyírbátorba, a Szárnyas Sárkány Fesztiválra. Ezzel az utcaszínházi közeggel való találkozás láthatóan nem volt konfliktusmentes a számodra. A részben még archaikus tudatú helyi cigányság körében – akik még napi szinten élnek a mesével – hogyan tudtál helyt állni? Az ilyesfajta tapasztalatok hasznosulnak-e később az előadói gyakorlatodban?

A kedves színész kollégáknak szoktam néha tréfásan mondani, hogy könnyű úgy játszani, mikor süppedő székben ül a közönség. Miután leveszik a télikabátot, s megütik a gongot, eloltják a lámpát, majd pedig Petrovics bácsi a dohos függönyt széthúzza. S akkor a nép észreveszi, hogy a színpadról valaki szól hozzájuk. De amikor be vagy lökve egy olyan helyre, ahol senki sem jelenti be, hogy te most mesét fogsz mondani, ahol nem lehet tudni, hogy hol a szervező, csörömpöl a körhinta és a harmadik mondatod után bekiabálnak, hogy „köcsög, hagyd abba”, akkor szembe találkozol azzal, hogy ezekből az emberekből, akik a kultúra szó hallatára hanyatt-homlok menekülnek, hogyan tudsz közönséget faragni. Első dolog, hogy a büszkeséget el kell hagynod, mert különben elvesztetted a csatát. Viszont ha megnyered őket, nincs náluk hálásabb közönség. Akkor fehér papírra írhatsz gyöngybetűkkel. Ők hozzák a dugi-sört, ők kérdezik meg, hogy amit mondtál, az micsoda. Nekik szoktam válaszolni azt, hogy ne törődjetek vele, a tiétek is. De a kérdés jó. Én se tudom, hogy micsoda, de hogy a tiétek is, az biztos. Ezeket a szent pillanatokat kár kihagyni. De ki kell böjtölni őket. Állni kell az ütéseket, sokszor épp akkor, amikor a legkedvesebb mesédet viszed, s úgy érzed, mintha a véredet vennék. Voltam olyan százötvenezres fesztiválon is, ahol két koncert-helyszín között, a keresztúton kellett volna mesét mondanom, miközben angol nyelven szólt a zene. Rögtön láttam, hogy ez itt a szálka a veszett fejsze nyelén. Dönthettem volna úgy, hogy elvitetem magam Sopronig, és onnan haza megyek, vagy hogy azt mondom: „Csak kezdd el, és ne utáld a világot!” Mesét mondani lehetetlenség volt, ezért minden szembe jövő emberbe belekötöttem. Úgy, hogy ne rögtön értse, de ne is soká. Szerencsém volt, vagy mim. Kiköptem ugyan a belemet, de hoztak maguknak székeket, és lett egy kis közönségem. Mire elkezdhettem volna a mesét, már be is kellett fejeznem, mert lejárt az idő. De legalább a közönséget összekoldultam, összeharácsoltam. Aki nem esik át ilyen próbatételeken, az nem tapasztalta meg, mit tud a szó. A találó szó. Találó szótól az ökör is meghőköl, mondták a régiek. A Kaukázusban azt mondják: a pontos szó kindzsáldöfés. A csuvasok azt mondják: igaz szó a csonton is áthatol. – De milyen messzire el tud kerülni tőle az ember! Mert ha a színházba megveszi valaki a jegyet, maga döntött, vár valamit. De ha az előadót bedobják véletlenszerűen oda, ahova a szervezőn kívül senki se várja, föl kell magát vérteznie. Meg kell fújnia a trombitát, hogy elhiggyék, itt ő valamit csinálni fog. Amíg nem ácsolod meg a létrát, nem fognak felmenni rá.

– Bárhova elmész, ha hívnak? Falusi közegbe is?

Sokszor ezek az alkalmak sikerülnek legjobban. Csongrád megyében, egy tanyasi gazdakörben például – ahol a szervező asztalok köré ültette a közönséget, így oldalt ültek nekem vagy háttal, akit pedig láthattam volna, azt takarták – eszük ágában se volt tapsolni. – Ők már nem gyerekek. Azt, hogy jó, azt érezni kell, minek a lárma – mondták nekem az est után. Kiderült, hogy nagyon jól érezték magukat, visszavárnak, és elhalmoztak pogácsával, borral, pálinkával. Jó kis mulatság volt, nagy barátságok születtek belőle. – De meséltem én cigány közönségnek is. A gyerekek fogták a nadrágomat, hogy meséljek még. Mert a mese úgy okos, hogy azt mindenki érti. Nincs olyan társadalmi réteg, amelyet meg nem érint. Mesét mondani ma ezért a legnagyobb provokáció. Korunk okos embere viszont sokszor szándékosan olyan szavakat használ, hogy senki se értse. A mese sem direkt módon fogalmaz, nem adja könnyen magát: szereti érzékletes képekbe, metaforákba foglalni, becsomagolni a mondandóját. Ám ezek a képek egy életen át kísérnek, kibonthatod, vizsgálhatod, forgathatod őket. E műfajnak ma nagy lehetőségei vannak, mert azokat is meg tudja szólítani, akik a kultúrától úgymond hanyatt-homlok menekülnek. „Magad hogy meg ne botolj, másnak is világolj” – mondják a kirgizek. Tehát ha valami szép, igaz gondolatot szereztél, adósa lettél másoknak. Pórul járhatsz magad is, ha ráülsz, ha nem osztod meg másokkal a tudományodat.

– Amikor idén tavasszal Vidnyánszky Attila megszólított, hogy részt vennél-e a Nemzeti Színház jövő évre tervezett produkciójában, a Csíksomlyói passióban, azonnal igent mondtál. Ez nem meglepő, hiszen az elsők között voltál a moldvai csángók hagyományainak újra felfedezésében. A bibliai témák is ott szerepelnek a repertoárodon, elsősorban a Parasztbiblia szövegeiből kiindulva. S az a tíz általad ajánlott apokrif szent ének, amit már az első megbeszélésre hoztál, ugyancsak azt tanúsítja, hogy rálátásod van erre a Csíksomlyóhoz kötődő kultikus hagyományra. Szerinted mi a tétje most ennek a nagy horderejű színházi vállalkozásnak?

Nem mondtam azonnal igent. Azt mondtam, hogy én színész nem vagyok, de ha Berecz Andrásként gondolt rám, akkor szívesen megyek. Mosolygott, s azt válaszolta, hogy éppen így gondolta. Hálás vagyok neki, mert ha netán mégis azt fogja mondani, hogy „barátom, nincs rád szükségem”, én már akkor is nyertem, mert ebben a témában jól esett megmerítkezni. A szenvedéstörténethez kötődő énekekből, amiket összeszedtem, már most egy CD-t tudnék készíteni. Korábban ilyen gondolatom nem volt, de Attila felnyitotta rá a szemem.

A Nemzeti Színházban fellépés előtt (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

– A Parasztbibliát azért is említettem, mert ez a gyűjtemény az egyszerű nép közvetlenebb, mondhatni atyafiságos viszonyát mutatja a Jóistenhez.

A kereszténység története során az aszkézistől a humorig hosszú út vezetett. Az európai ember, mire eljutott odáig, hogy a jóistennek talán mosolya is van, és meg lehet őt úgy is szólítani, hogy közben derűsek vagyunk, azzal nem bántjuk meg őt, nagyon hosszú utat tett meg. Kétségtelen, hogy a vesszőzéstől, az önsanyargatástól kezdve – aminek megvan a maga létjogosultsága, hiszen a lelki életet nem lehet egyszerűen elintézni –, az Istennek számtalan megközelítése lehetséges, éppen úgy, ahogy egy másik embert is sokféleképpen ismerhetünk meg. Ám e téren a humor felől való megközelítés sokáig háttérbe szorult. Fel-felbukkant például Pázmány Péternél is, de a néphagyományban kezdettől jelen volt. No de hogy lehet az – kérdezheti a mai ember –, hogy piszkálódik, és mégse tiszteletlen a népi mesélő? Megrángatja a történetet, kipótolja innen-onnan, kihagy belőle, és mégis a lényeg, a lelkület, a szentség az ott van benne?

– Ezek azok a nagy kérdések, amikről e téma kapcsán is érdemes lesz tovább gondolkodnunk…

 

The Tale Works on Me More Than I Do on the Tale”
Performer András Berecz Is Interviewed by Zsolt Szász

András Berecz (b. 1957) is an emblematic performer of his generation, who has regularly appeared in recitals as a singer and storyteller on the stage of the Nemzeti (National) since 2014. The interview is apropos of Csíksomlyói passió (The Passion Plays from Csíksomlyó), scheduled to premiere next year, in which he has taken a role at the request of director Attila Vidnyánszky, as András Berecz was among the first to re-explore the culture of the csángó people in Moldavia in the late 1970s. This ethnic group has preserved the tradition which is traceable back to pagan sun worship and is related to the mythical figure of the ancient Hungarian religion, Babba Mária (Babba Mary, the name used for the Virgin Mary by the csángó people). The ritual of sungazing has, to this day, been one of the central events at the Pentecost Pilgrimage, which now attracts not only székely and csángó pilgrims but hundreds of thousands of people from all over the Carpathian Basin. Due to interviewer Zsolt Szász’s questions, the artistic creed of András Berecz is revealed, with the revival as well as passing down of authentic folk culture in its focus. The performer emphasizes his wish to reach, through tales of his own built from traditional motifs, the people of today, who, by every indication, are most receptive to the cheerful and faith-filled worldview of their predecessors. This verifies that humour and wisdom continue to be inseparable fundamental values of human life.

 

[1]     Az angyal éneke csak a postás kürtje, publikálva: 2014. december 4.

(2016. november 15.)