Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800 (központ)
2020. május 27. - Hella Napja

Bemutató - Tizenhárom almafa

Trianontól a Tündérkertig

Szarvas József a pustoló hóról, pofonokról, bukásokról, az elhallgatott múltról, de leginkább Viszákról

„Bováryné én vagyok” – szoktunk hivatkozni Flaubert-re, ha azt bizonygatjuk, hogy az írók leginkább önmagukat, a saját történetüket fogalmazzák újra. A színészek viszont a mások által megfogalmazott szövegeket mondják, mások szerepét játsszák. Kivétel Szarvas József, aki az önéletrajzi könyvéből készült Pustol a hó után ismét olyan lehetőséget kapott a Nemzeti Színházban, hogy önmagát adhatja. A Tizenhárom almafa Táncos Csuda Mózsijaként lép először színpadra, majd ezt a szerepet elengedve a viszáki Tündérkert megálmodójaként szólalhat meg, mivel napjainkig – sőt, tovább – ér a „trianoni utójáték”.

 

Tizenhárom almafa

 

„Könnyű neked, Szarvas Józsi…” – idézhetnénk a Tizenhárom almafa bemutatója kapcsán önéletrajzi kötetének címét, hiszen ismét eljátszhatja önmagát! Mit szólt ahhoz, hogy beleírták a darabba?

– Különösebben nem lepett meg. A szemem sem rebbent, talán csak a szívem dobbant nagyot, amikor az olvasópróbán Verebes Ernő, aki Wass Albert regényéből és sok dokumentum felhasználásával a színpadi adaptációt írta, felolvasta a szöveget, és kiderült, hogy Mózsi után Józsiként is megszólalok. Tudtam, hogy a viszáki Tündérkert valamiképpen beleszövődik majd a darabba. A Wass Albert-regényben Táncos Csuda Mózsi őshonos gyümölcsfákat, pónyikalmákat ültet, és a Tündérkertekben is Kárpát-medencei őshonos fák vannak. Ez hozott össze bennünket. A regénybeli Kommandón, a Kovászna megyei falu fölé magasodó hegyen az ott élő vadőr és családja számára annak idején ezek az almafák jelentették a jövendőt – szimbolikusan és valóságosan is. Az őrségi faluban, Viszákon pedig a Tündérkert fái is a közösség jövője miatt lettek igazán fontosak. A kollégák, barátok, ismerősök tudják, hogy nekem szívügyem ez a Tündérkert. Szoktak is azzal ugratni, hogy történhet bármi, mindegy, hogy mit kérdeznek tőlem, én előbb-utóbb Viszákról, az őshonos gyümölcsfákról és arról a csodáról kezdek beszélni, ami ott történik az utóbbi években. Az egykor kihalásnak indult faluba visszatért az élet. Tényleg fantasztikus, mennyire összehozta az ott élőket, az onnan elszármazottakat ez a kert.

Egyelőre térjünk még vissza a színházba! Itt sem mindennapi eset, hogy egy színész önmagát játssza.

– A színész minden szerepében benne van egy kicsit. De olyanról én sem tudok, hogy valaki önmaga szerepében lépett volna színpadra, vagy az előadás az ő élettörténetéről szólna. Az előfordul, hogy a saját versét adja elő a kolléga, arra is van példa, hogy egy önálló esten a számára kedves, valamiképpen róla is szóló szövegeket mondja. Az én esetemben mindkét előadásban közvetlenebb a kapcsolat a színész és a szerepe között. A Tizenhárom almafa Mózsija Józsi lesz, a Pustol a hó esetében pedig már eleve ott van a plakáton a teljes cím: …avagy könnyű neked Szarvas Józsi…, hiszen a 2018-ban megjelent könyvem alapján készült ez az előadás.

Ennek az önéletrajzi kötetnek a címlapján szerzőként jelenik meg Bérczes László neve is. Az sem tipikus, hogy ketten írnak egy önéletrajzi regényt!

– Bérczes László nemcsak javítgatta az én kéziratom, de jelentős szerepe volt abban, hogy egyáltalán könyv lett belőle. Nagyon sokat segített a szerkesztésben, a saját gondolataim minél pontosabb megfogalmazásában. Értette a szándékom, tudta, mit is akarok mondani, és azon volt, hogy megtaláljam a legkifejezőbb szavakat, fordulatokat. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy az ő neve is szerepeljen a címlapon.

Bérczes Lászlóval a Pustol a hó próbáján

 

Gondolom, nem csak udvariassági okokból volt szükség rendezőre is a könyvből készült színpadi játékhoz!

– Természetesen a Pustol a hó rendezője is Bérczes László. Ő volt az, aki mindig figyelmeztetett: ne sztorizgassak, ne büfétörténeteket akarjak előadni, mert az méltatlan lenne a mondandóm lényegéhez. De azért is szükség volt az ő munkájára, mert egészen más az írott szöveg és a színpadi játék felépítése, más műfaj, más a regényidő és a színpadi idő. A könyvben egyes szám első személyben emlékezhetek, a színpadon viszont mesélek arról a gyerekről, akinek különböző megpróbáltatások során sikerült felépítenie azt a Szarvas Józsit, aki ma én vagyok.

Már a könyvíráskor tervezték, hogy ebből előadás is lesz?

– Nem! Nem! Szó sem volt színházi előadásról. A véletlen hozta így, vagy inkább a gondviselés, de érdekes módon ezt is Viszáknak köszönhetem. Nyár volt. Ebesi és seregélyesi gyerekek táboroztak nálunk. Mindenféléről beszélgettünk. Szóba került az én gyermekkorom, a hortobágyi tanyavilág és persze a színészi hivatás is. Egyik este egy kis műsorral akartam kedveskedni nekik, koruknak megfelelő verseket mondtam, és felolvastam a könyvemből is egy részletet. Tulajdonképpen kíváncsi voltam, érthető-e, követhető-e a történet. Értették a gyerekek. Némán hallgattak. Aztán felolvastam még egy történetet, és ők még mindig hallgattak. Érdekelte őket a folytatás. Amikor kiderült, hogy már tíz óra elmúlt, mondtam, hogy menjünk aludni. Elköszöntem tőlük, indultam volna lepihenni. Ahogy kiléptem a pajtából, utánam szaladt egy kislány, nem mondott semmit, csak megsimogatta a karom. Azt hiszem, ez a gesztus volt az, ami arra biztatott, hogy érdemes minél több embernek elmesélni annak a kisfiúnak a történetét, aki valaha voltam.

Mi volt a nehezebb: megírni vagy előadni a saját történetét?

– Az írás volt a nehezebb… A mindig bennem lévő kíváncsi kisgyerekként újra megélni a múltat és hitelesen megírni a velem történteket. Nem! A saját szövegemet megtanulni nehezebb volt!

Nem félt, hogy nagyon kiadja magát? Olyan családi dolgokat is elmesélt, amilyeneket mások talán röstellnek, elhallgatnak…

– Nem szégyellem én a saját múltam. Nincs ebben semmi különös. Mások is jártak tanyasi iskolába. Nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló családban nőtt fel. Sokszor megvert az apám, de nem haragszom rá. A könyv elején is ott van, hogy a szüleim emlékének ajánlom, és persze az én két gyermekemnek, Dávidkámnak, Katinkának.

 

A Sára asszony című előadásban a címszerepet játszó Söptei Andreval

 

Ez nagyon szép, de ha saját maga leírja, hogy gyermekként verték, mindjárt lehetőséget ad a lesújtó minősítésre: íme, egy sérült lélek…

– Az igaz, hogy egy pszichológus számára bőven adnék kutatási témát, de nem gondolom, hogy sérültebb lélek lennék, mint az átlag. Ahhoz, hogy hiteles legyen az írás, hogy sorra vegyem azokat a tényezőket, amelyek hozzájárultak a személyiségem kialakulásához, nem hallgathattam el semmi lényegeset. Az én apám engem tényleg sokszor megvert, akkor azt éreztem, igazságtalanul büntet, de most már tudom, nem akart ő engem bántani, csak nem volt képes fékezni az indulatát. Akkor is csak jót akart, amikor azt erőltette, hogy legyen egy szakmám, menjek hentesnek, mert akkor soha nem fogok éhezni. Természetes, hogy haragudott, amikor otthagytam a vágóhidat. Féltett, hogy nem lesz majd miből megélnem. Nem volt könnyű életünk a tanyán. Miért, hol könnyű? Nekünk, gyerekeknek is dolgoznunk kellett. Valamikor el kell kezdeni viszonyt keresni a munkához. Négyen voltunk testvérek. Sokat vállaltak. Mondták is sokan anyunak: „Nem szégyelled magad?!” Még ma is hallom! Sokat küszködtek a szüleink. Onnan nekünk sem volt egyszerű iskolába járni, pláne télen, hidegben, hóban. Amikor az erős szélben a jéggé fagyott hó hasogatja az ember arcát…

Pustol a hó!

– Így van! Erre mondják a pusztán, hogy pustol a hó… Ezt a szót csak a Hortobágyon és Debrecen környékén értik.

Mégis ez lett az előadás címe! Hogy tapasztalja, értik, miről beszél, ha éppen Kassán vagy Marosvásárhelyen vendégszerepel ezzel az előadással?

– Értenek! Hogyne értenének! Talán itt, Budapesten a legnehezebb megnyerni a közönséget. Minél távolabb van valaki a természettől, a földtől, annál kevésbé érti, miért olyan fontos, talán nem csak nekem, Viszák, a Tündérkert, az őshonos gyümölcsfáink üzenete…

Maradva még a nyelvnél! A saját nyelvjárásától meg kellett szabadulnia, most viszont Táncos Csuda Mózsiként kell beszélnie. Visszatanulni sem lehet könnyebb!

Szarvas József

– Annak idején, amikor bekerültem a Színművészeti Főiskolára, nekem természetes volt, hogy a magam í-ző nyelvjárásán beszéltem. Montágh Imre tanár úr megkérdezte tőlem, hogy életem végéig debreceni színész akarok-e lenni? Ha igen, akkor ott fognak érteni, egyébként meg kell tanulnom a köznyelvet. De Táncos Csuda Mózsi nyelvhasználata semmiféle nehézséget nem okoz nekem, mivel a Wass Albert regénye alapján készült színpadi játékban már nem azon van a hangsúly, hogy ő székely. Mózsi magyar ember, aki élhet bárhol a Kárpát-medencében, kénytelen túlélni a nagyhatalmak, a politikai erők küzdelmét, neki gondoskodnia kell a családjáról, a jövőjéről, meg kell őriznie az otthonát, a földjét, ahol megfogan az almafacsemete, ahol kihajtanak a megcsonkított fák is. És most megint ott vagyunk a Tündérkertnél!

Időzzünk még kicsit a Kommandón! Lehetne ott akár vadőr is Mózsi helyett?

– Miért is ne?! Kommandó, ahogy Wass Albert leírja, gyönyörű hely. Ott is ültethetek almafákat, bár – bevallom – nem vonzanak igazán a nagy hegyek...

„Tán csodállak, ám de nem szeretlek…” Mint Petőfi?

– Igen. Petőfi is alföldi gyerek volt, lehet, hogy esetemben is ezzel magyarázható, hogy nem vágyom különösebben a hegyvidékre. Bár amikor először felvetődött, hogy vennünk kellene valahol egy kis vidéki házat, még az első feleségemmel elmentünk a Mátrába. Szép emlékek kötöttek ahhoz a helyhez is. Mátraházán írtam még diákként az első versemet. Nagyon szép kirándulás volt. Felnőttként is jó volt felidézni az emlékeket, de valahogy mégsem éreztem, hogy ott kéne tanyát vernem. Évekkel később jutottam el az Őrségbe, és Viszák volt az a hely, ahol otthonra leltem.

Szarvas József

Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész. Debrecenben született (1958), a közeli Ebesen gyerekeskedett. A cívisvárosban hentesként dolgozott. Volt segédszínész a debreceni Csokonai Színházban (1977–83), majd amatőr színész lett. 1987-ben Horvai István és Kapás Dezső osztályában végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A Vígszínház (1987–97) és a kaposvári Csiky Gergely Színház (1997–2001) után egy évig szabadúszó volt. 2002 óta a Nemzeti Színház társulatának tagja.
A Nemzeti Színház 2019/2020-as évadjában a Tizenhárom almafa főszerepe mellett a Médeia, a Meggyeskert, a Sára asszony, a Csongor és Tünde, a Szentivánéji álom előadásain és a Pustol a hó című önálló estjén látható.

De még mindig vissza a Kommandóra! Veszélyes hely! Lehet, hogy a medvék is riasztják?

– Medvével éppen még nem találkoztam, de a medveölő kutyák még veszélyesebbek. No, azoktól tényleg megriadtam. Egy barátunknak köszönhetően eljutottam a gyergyói Bucsin-tetőre. Varázslatos hely, a felhők fölött jártunk. Hirtelen eleredt az eső, gyorsan menedéket kerestünk, aztán, amikor kisütött a nap, kimentünk a tisztásra. Egyszer csak megszólalt a barátom. Keményen, határozottan: „Fogj egy husángot!” „Állj mögém! „Háttal!” És már ott is voltak azok a hatalmas kaukázusi juhászkutyák, amelyeket azért tartanak, hogy megvédjék a medvétől a nyájat. Akkor már nem lehetett kérdezni, értetlenkedni. Védekezni kellett, ha nem akartuk, hogy szétmarcangoljanak. A természetben élő embernek nagyon gyakran határozottan kell cselekednie, nem lehet tétováznia, az életét kockáztatja, aki nem képes gyorsan és jól dönteni.

Vállalná a regénybeli medvevadászatot Mózsi helyett?

– Nem. Már csak a szemem miatt sem…

Gondolom, ezért maradt ki az életéből a katonaság is.

– Így van! A szemem miatt nem lehettem katona, pedig amikor hívtak, éppen mentem volna. A segédszínészként töltött egy év után nem hosszabbították meg a szerződésem a debreceni színházban, nem sikerült az érettségi, és akkor megkaptam a behívót. Azt gondoltam, ez éppen jókor jött, legalább a katonaságnál lesz időm átgondolni, hogyan tovább. Mi is lenne az én utam. Nem lettem katona, pedig békeidőben vállaltam volna, egyébként meg akadályokat építenék a háború elé.

Táncos Csuda Mózsi kénytelen bevonulni katonának. Háború van a regényben is, a színpadi játékban is… Nem kérdezem, mert pontosan tudom, mit tanulhattak a ’70-es években a szakmunkásképzőben, a dolgozók gimnáziumában a 20. századi magyar történelemről!

– Semmit! Ráadásul mi ott éltünk a román határ közelében, és fogalmunk sem volt arról, hogy Oradea Nagyvárad, Cluj Napoca Kolozsvár és hogy ott is élnek magyarok, olyanok, akik ott születtek, és most magyarul beszélnek. „A múltat végképp eltörölni” – ez volt a hatalom célja. Mindent meg is tettek azért, hogy ne tudjunk semmit a történelmi tényekről. De lendületből a feledtetés idejét éljük napjainkban is. Már a debreceni színházban voltam csoportos színész, amikor nekem a drága Kóti Árpád, a nagyszerű színész mesélt Erdélyről és Trianonról. Később Kaszás Attila volt az, aki miatt elkezdett igazán foglalkoztatni a magyar múlt, a 20. század magyar történelmének traumái. Először nem is értettem, hogy kerül ide és honnan tud magyarul ez a „csehszlovák” fiú?! Miután ő a felvidéki Zsigárdon a nagyszülői házat a falunak adományozta, és gondja lett az ottani közösségre, megértettem, hogy nekem sem szabad feladnom a Viszákon megkezdett munkámat. Ahogy itt a viszákiak, ott a zsigárdiak is a következő nemzedékre gondoltak, amikor elkezdték a Tündérkert kialakítását.

Visszatérve a Tizenhárom almafához, ahelyett, hogy Wass Albertről beszélnénk, muszáj megkérdeznem: miért bukott meg hatszor magyarból?

– Pontosítok, nem én buktam meg, hanem a tanárnő megbuktatott. Nyolc év kellet ahhoz, hogy megszerezzem az érettségit. Nem volt könnyű munka mellett tanulni. Az alapok is hiányosak voltak. Hol estis voltam, hol levelezős. A fizika és a kémia sem volt az erősségem, abból a két tárgyból rendszeresen pótvizsgáztam, és ehhez jött a magyar. Azzal az volt a baj, hogy amikor a tanárnő megtudta, hogy színésznek készülök, azt mondta, akkor ötösnek kell lennem, egyébként megbuktat. Ez benne is van a könyvemben, a tanárnő nevét nem írtam le, szerencsére elfelejtettem.

 

 

Tehát a tanárnő volt a hibás?!

– Nem, nem azt mondom, hogy csak a tanárnő volt a hibás a sorozatos bukások miatt, de makacsul ragaszkodott a kijelentéséhez. Volt olyan év, hogy a kultúrházzal csináltunk egy irodalmi összeállítást Ady szerelmi lírájáról. Kívülről mondtam 25-30 verset. Az volt a terv, hogy ezzel a műsorral járjuk majd a kocsmákat. Talán két helyen voltunk. Nem nagyon figyeltek rám, de én csak szavaltam, szavaltam. „Őrjít ez a csókos valóság! Ez a nagy beteljesülés! Ez a megadás, ez a jóság…” Aztán a vizsgán húztam a tételt: „Ady szerelmi lírája”! Hoppá! Megvan az első ötös. Azonnal mondtam volna az összes Ady-verset. De a tanárnő először csak öt címet kért! És én egyet sem tudtam, mert címek nélkül tanultam meg a verseket… Ettől úgy leblokkoltam, hogy egyetlen sor sem jutott eszembe…

A kötelező tananyagon túl mesélt valamit a tanárnő a határokon túl élő alkotókról?

– A fenét! Azt hiszen, az erdélyi irodalom eleve tabutémának számított, de a népi írókról sem beszélt nekünk senki. Sokáig még Veres Péter nevét sem hallottam, pedig ő is arról a vidékről indult, ahonnan én. A vas és acél országát erőltették, csak a munkásságot éltették, mintha a parasztember már nem is számított volna. Ezzel kezdődött a falvak elnéptelenítése, a közösségek felbomlasztása. Nekem is szükségem volt arra, hogy „visszatanuljam magam” abba a kultúrába, amelyet nem kaptam meg, amikor meg kellett volna. Ezért is fontos nekem Viszák.

A Színművészetin olyan legendás irodalomtanára volt, mint Hegedűs Géza. A könyvéből tudom, hogy ő már az ötösért kérdezte…

– De csak csillagos négyest adott, pedig az ösztöndíj miatt nagyon kellett volna nekem az öt alá…

Tőle biztos hallott az erdélyi irodalomról!

– Nem. Nem emlékszem. Az első Nyírő József-könyveket valamikor a nyolcvanas évek vége felé láttam egy utcai árusnál. Wass Albertről sokkal később hallottam. Megismerkedtem Kovács Gyulával, a pórszombati pomológussal, aki a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfáit gyűjti, szaporítja, és ő adott a kezembe először egy Wass Albert-könyvet, az Adjátok vissza a hegyeimet! címűt. Abból kellett egy ünnepségen felolvasnom egy részletet. Lám, ismét megvan a kapcsolat Wass Albert, a viszáki Tündérkert, az ottani Kaszás Attila Pajta Színház, a felvidéki Zsigárd között. Folyamatosan cikázik a gondolat térben és időben is. És Nyárádszentsimonról még nem is beszéltünk…

Erdély? Tündérkert?

– Pontosan. Amikor Marosvásárhelyen játszottuk a Sára asszonyt, ott is beszéltem a Tündérkertekről. Mivel ez a Nemzeti és az ottani Spectrum Színház közös produkciója, találkoztam a színház igazgatójával, Török Istvánnal is. Ő mondta nekem, hogy ismer egy fiatalembert, aki visszavásárolta a nagyszülei birtokát, a családjával visszaköltöztek a faluba, őt biztos érdekelné az én Tündérkertem. El is mentünk Nyárádszentsimonba, és most Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére négyen jönnek hozzánk Viszákra, hogy felvegyék a kapcsolatot Kovács Gyulával. Annak idején nem ugatott meg Kovács Gyula kutyája, ezért ő megbízott bennem, és elmondta, hogyan szolgálhatják a közösséget az őshonos gyümölcsfák. Hogy is van ez?!

Cseh Benjaminnal Dunasziget polgármesterével és egy frissen ültetett Pónyik-alma oltvánnyal Dunaszigeten a Nemzeti Színház Trianon 100 programsorozatában

 

Mennyi véletlen találkozás!

– Valamikor talán én is azt mondtam volna, hogy véletlen, de ennyi véletlen nem lehet. Most már tudom, ez a gondviselés.

Isteni gondviselés?

– Igen. Arra gondoltam.

A könyvében írja, hogy felnőttként járt először templomban. Korábban semmit sem tudott a hitről.

– De attól még létezhet Isten, ha nem is tudunk róla. Egyre erősödik bennem az érzés, hogy valami magasabb rendű értelem igazgatja a teremtett világ dolgait. Hiszek a jóban, az isteni gondviselésben. Igaz, még mindig nem vagyok megkeresztelkedve, de igyekszem pótolni.

 

Filip Gabriella   |    Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Tündérkertek a Kárpát-medencében

Kovács Gyula, a Zala megyei Pórszombaton élő erdész, pomológus (a gyümölcsismeret és gyümölcstermesztés tudományának művelője) évtizedek óta kutatja és gyűjti az egész Kárpát-medence még meglévő ősi gyümölcsfafajtáit. Így jött létre az a génbank, melyben körülbelül 3000–3500 különböző fa van.
 
Kovács Gyula a Nemzeti Színház parkjában, a TRIANON 100 programsorozatunk részeként rendezett emlékfa ültetésen
Kovács Gyula szerint a régi gyümölcsfajták gyakorlati értéke, hogy vegyszerezés nélkül megtarthatóak, és szervesen kapcsolódnak egy térség népi kultúrájához, gasztronómiájához. Kovács Gyulának köszönhető a kertészeti örökség megőrzését és a közösségek megerősítését szolgáló Tündérkert mozgalom elindítása, és ma már több mint háromszáz kert működik szerte a Kárpát-medencében. Ehhez a hálózathoz kapcsolódott 2009-ben Viszák is. Akkor ültették el az első 54 fát, melyek gondnoka egy-egy helyi család lett. Azóta a falubeliek vagy a faluból elszármazottak minden újszülöttjének tiszteletére ültetnek valamilyen őshonos fát a viszáki ­Tündérkertben.

(2020. március 1.)