Trianon és székely honderű

1940-ben, Erdélyben, a második bécsi döntés, a határmódosítások idején román és magyar földterületek gyakran valami furcsa logika szerint cseréltek gazdát. Wass Albert kisregényének, a Tizenhárom almafának az alapmotívuma is ez: hogyan és miért kerülhet hét almafa magyar, hat pedig román földre egy olyan birtokon, mely addig Táncos Csuda Mózesé volt (előbb magyar, aztán román földön, most meg félbevágva)? Számunkra ez a felvetés azt a lehetőséget kínálta, hogy Erdély egy részének visszacsatolása szemszögéből láttassuk Trianont. Egy időutazás a múltba, mely felcseréli az okot és az okozatot. Vajon a magyar békedelegáció 1920 januárjától júniusáig tartó párizsi tevékenysége hogyan kapcsolódhat Táncos Csuda Mózes és családjának sorsához, mely már a második világháború vészterhét nyögi? Hőseink történetei kusza rajzolatként cáfolják meg a mindenkori világpolitika igazságát. Ugyanakkor lehetőséget adnak arra, hogy újraértelmezzük ennek a negyed századnak a tragikumát – a békediktátumtól a két évtizeddel későbbi határtologatós székely-román viszonyig, s végül az orosz megszállásig.

A váltakozó csatákat és békeidőszakokat egyetlen, átörökített háborúként szemlélve igyekeztünk megteremteni e történelmi folyamat színrevitelének lehetőségét. Wass Albert világa, nyelvezete pedig olyan támpontot szolgáltatott mindehhez, amely a megmaradás, a szülőföldön való túlélés tényét fátumként kezeli, mégpedig sajátos módon: a mindent felülíró derű erejével; a sorsot mint terhet cipeljük évszázadok óta, viszont e teher nélkül célunk sem lehetne szülőföldünkön. Egyébként a szülőföldre való visszatérésnek, vagy onnan való elköltözésnek a legfurcsább módja akkoriban bizonyos tájakon a határmozgatás volt: lépni sem kellett, csak vigyázban állni egy darabig, s máris egy másik ország zászlója lobogott felettünk. Mindezt a világpolitika egyfajta játékként kezelte. Ezek a játékosok és játékmesterek, a vesztesek és győztesek ugyancsak megszólalnak a darabban. Különböző igazságaik összecsapása az abszurd határán játszódik. A történet egyik szála a gróf Csáky István által vezetett naplóra épül, amely a magyar békedelegáció mindennapos munkáját, küzdelmeit mutatja be, míg a másik szál – Wass Albert nyomán – a bécsi döntést, az erdélyi határmódosítást, majd a második nagy háborút követi. A román ember bánata és a székely ember öröme rövid négy év alatt cserél gazdát. Ha az egyiknek jó, vajon a másiknak miért kell, hogy rossz legyen? Miért nem oszthatatlan az öröm tájainkon? Miként magasodik ebből az időből szigetként Apponyi trianoni beszéde? Ezekre a kérdésekre próbálunk válaszokat keresni és találni. Keresni, mert tudjuk, hogy a történelem élőmocsarából való kiszabadulás reménye a higgadt támpontkeresés, és találni, mert akkor talán túléljük.

És túléltük. Ennek bizonyítékaként a jelenig jutunk: abba a Tündérkertbe, amelyet Szarvas József színművész Kovács Gyula fatermesztő-botanikus indíttatására hozott létre Viszákon. Talán a mi történetünk tizenhárom almafával kezdődött, viszont a Kárpát-medence több mint háromszáz mai Tündérkertjében nemcsak almafák, de őshonos gyümölcsfák is nőnek, jó néhány fajta. Ahány újszülött egy községben, faluban, annyival több gyümölcsfacsemete a Tündérkertben. Nem véletlen tehát, hogy Táncos Csuda Mózes szerepét éppen Szarvas József alakítja.

Végezetül még annyit: feladatunk a Wass Albert kisregényéből válogatott dialógusoknak, a békedelegáció dokumentumainak, és az azok mögött rejlő történeteknek a rokonítása volt. Ezek segítettek abban, hogy megteremtsünk egy olyan egészet, mint amilyet – egy próbán elhangzott hasonlattal élve – csak egy összetört és darabjaiból újra összeragasztott vázával tudnánk szemléltetni. De a törésvonalakat még véletlenül sem szabad eltüntetnünk, hisz ezek egyszer még régiókat és kultúrákat összekötő mezsgyék lehetnek.

Verebes Ernő

dramaturg, a színpadi adaptáció készítője

(2020. március 01.)