Wischer Johann, a Szerbiában működő Zentai Kamaraszínház vezetője és színésze, Tóth Tibor pedig a szlovákiai Komáromi Jókai Színház igazgatója és művésze. Mindketten játszanak a Trianonról szóló Tizenhárom almafa című előadásban – és személyükben a kisebbségi magyarságot is képviselik.
Az 1920-as trianoni béketárgyalásokat, Észak-Erdély 1940-es visszacsatolását, az első és második világháború idejét átívelő darabban Wischer Johann „egy” román figurát játszik: egy parasztembert, akinek sok magyarhoz hasonlóan szintén el kellett hagynia az otthonát, egy katonát, aki a maga módján úgy hiszi, hogy Erdély román föld, és egy őrt, akit a székely Mózsinak az új határ által kettészelt almáskertjéhez rendelnek, hogy a román oldalra eső hat almafát kérlelhetetlen szigorral őrizze. – Azt a román kisembert alakítom, aki értetlenül nézi és elszenvedi a nagypolitika játékát, és megpróbálja megtalálni a maga helyét, szerepét a folyton változó világban.
A színpadi történések egyik helyszíne maga a háború, a Trianon történetével szerves egységet képező első és második világégés. Ebben a háborús világban tűnik fel a Tóth Tibor által játszott Vitális nevű katona, akiről kiderül, hogy kommunista eszméket vall. – Ő is egy kisember, aki a történelem viharaiban egy ideológia mellett kötelezi el magát.
A trianoni szétszakítottságot mindkét színész-igazgató a saját bőrén tapasztalta meg. Tóth Tibor a híres-hirhedt „kettézárt” falu Csehszlovákiába eső oldalán, Nagyszelmencen nőtt fel, ahol a település közepén húzták meg a határt, és mindenkinek volt családtagja, rokona, ismerőse, barátja az egykor a Szovjetunióba (ma Ukrajnába) eső túloldali Kisszelmencen. Wischer Johann pedig a Szerbiában lévő Bajmokon nőtt fel, amely mindössze nyolc kilométerre van a magyar oldalán lévő Bácsalmástól, ahol a rokonság egyik fele élt.
– Nekem már egyszer majdnem megadatott a Nemzetiben játszani, méghozzá 2002-ben, amikor megnyílt a mai épület – meséli Tóth Tibor. – Szikora János felkért egy kisebb szerepre az általa rendezett Az ember tragédiájában. Mire azonban a nemzetis invitálást megkaptam, már elígérkeztem egy másik társulathoz, így nem tudtam vállalni a részvételt a nyitóelőadásban. Nagyon fájt a szívem emiatt, mert tudtam, hogy abban a meghívásban is benne volt az a gesztus, hogy a felvidéki magyarságot képviseltem volna a produkcióban. Örülök, hogy most ezt megtehetem.
Wischer Johann zentai igazgató is hasonlóan tekint a Tizenhárom almafában való részvételére: Vidnyánszky Attilának ez a gesztusa az egész délvidéki magyarságnak szól. A nemzeti összetartozás kifejezése ez, ért egyet a két színész-igazgató, amire nemcsak örömmel, hanem kötelességből is igen mondtak, mert ez az együttműködés szimbolikusan felülírja – a meglévő, valóságos, vagy a lelkekben élő – határokat. Több ez számukra egy vendégszereplésnél, mert abban a színházban játszhatnak, hangsúlyozzák mindketten, amely ma nemcsak a nevében, hanem a szellemiségében is nemzeti.
– Különösen fontos, hogy határon túliként egy olyan előadásban veszünk részt, amely fontos ügyet is szolgál azzal, hogy méltó módon emlékezik meg Trianonról. Kisebbségi helyzetben élő magyarként ennek a békediktátumnak a „következményeiben” éljük küzdelmes mindennapjainkat. És az sem csupán művészeti tevékenységet jelent, hogy színházat csinálunk, hanem missziót is: a magyar nyelv és kultúra fenntartását ott, ahol egyre fogyunk – mondja Tóth Tibor.
A komáromi igazgató egy olyan városban dolgozik, ahol a 34 ezer lakosnak már csak kevéssel több mint a fele magyar, pedig néhány évtizede még 70-80 százalék volt az arány a magyarok javára. A 20 ezres Zentán még fordított a helyzet: a lakosság 80 százaléka magyar és tíz százaléka szerb, de a délvidék magyar lakossága is fogyóban van. A komáromi és a zentai színház társulata is járja a településeket, ahol vannak magyar közösségek. A zentaiak nagyon sok tantermi előadást tartanak a magyar tannyelvű iskolákban, a komáromiak pedig a tájolás mellett a fiatalokat buszokkal hozzák be a szépen felújított, jó infrastruktúrájú teátrumban játszott előadásaikra.
Kornya István
(2020. március 1.)
