Bemutató - Macskajáték
A Macskajáték népszerű, sokat játszott darab: hogy esett most erre a választása?
– Vidnyánszy Attilával beszélgettünk, mit rendeznék szívesen, és ő kérdezte: Macskajáték? Gondolkodtam vagy öt másodpercig, és azt mondtam, hogy igen. Nagy színészek vannak a Nemzetiben, és számomra fontos, hogy velük dolgozhassak. Ez egy adósság nekem az életben. Nagyon vártam a közös munkát, ez az előadás erősen a színészekre épül.
Udvaros Dorottya és Bánsági Ildikó számtalan nagy szerepet játszott már: érdekes, hogy olyan történetben találkozik velük, amely időskori érzelmekről szól.
– Ez a fantasztikus, hogy pont abban a korban vannak, amikor talán nekik is szükségük van arra, hogy beszéljenek ezekről a változásokról, és úgy látom, akarnak is beszélni róla. Egyáltalán nem kell, hogy az előadásban idősebbek legyenek a saját koruknál, de fiatalabbak se. Vannak előképek a Macskajátékról: Sulyok Mária Székely Gábor rendezésében vagy Dajka Margit Makk Károly filmjében önmaguknál idősebb nőket alakítottak.
Egyértelmű volt, hogy Udvaros Dorottya legyen Orbánné, és Bánsági Ildikó játssza Gizát? A két színésznő temperamentumából ítélve fordítva is el lehetne ezt képzelni.
– Attól, hogy valaki tolószékben van, mint a Nyugat-Németországban élő Gizus, még nem szűnik meg az az akarat, hogy repüljön és táncoljon. Bánsági Ildikó nem egy sorsába beletörődő asszonyt alakít, nagy nyugtalanság van benne. Ez hatalmas energia, ami ha egy székhez van láncolva, csodákat tud előhozni.
Orbánné sem fogadja el a sorsát: ez szánalomra vagy inkább tiszteletre méltó?
– Nem törődnek bele sem a korukba, sem az élethelyzetükbe. Egyik sem. Gizus is megműtteti magát, és az ő gondolkodását, sorsát erősen befolyásolja Orbánné nyugtalansága. Szoros kapcsolatban lesznek a színpadon is, függetlenül attól, hogy az egyik Garmisch-Partenkirchenben van, a másik pedig a Csatárka utcában vagy a tejcsarnokban vívja mindennapi kis csatáit.
De jó az, hogy nem tudják elfogadni a sorsukat?
– Persze hogy jó. Csodálatos! Ha az ember mindig beletörődne abba az élethelyzetbe, amiben van, és megelégedne vele, akkor semmi nem változna, és nem is hinne abban, hogy változhat még az élete. Ez fontos. A darab szerint megéri nyugtalannak lenni és nem elfogadni a dolgokat. Legfeljebb eljön a kijózanodás pillanata ebben az őrült versenyfutásban. Orbánné folyton rohan, és a végére bizony elfárad. Rá kell jönnie: lehet, hogy ez volt az utolsó esélye az életben, hogy még egyszer valami fontos történjen vele.
A társadalomban talán elindult valami változás: beszélni kell arról is, hogy mi történik az emberrel a kor előrehaladtával. Ön is így érzi?
– Egyáltalán nem. A mai társadalom inkább a Taigetoszról dobná le az idős embereket. Pedig az ember addig él, amíg azt érzi, hogy tud tenni magáért. Amíg érzelmei vannak, amíg szexusa van. És ezeknek a nőalakoknak van. Abban tér el ez az előadás a korábbiaktól, hogy itt fiatalabb nőkről van szó, és ez jó! Ettől lesz nagyon élő, izgalmas.
Azt nyilatkozta korábban, hogy „gyönyörű és velőtrázóan kemény utazásra” indul a színészekkel. Mitől olyan kemény ez?
– A kijózanodástól. Orbánné is azt érzi, hogy ez az utolsó sansza, és még elkeseredettebben, még görcsösebben ragaszkodik valamihez. Orbánné az elején még nem törődik magával, fél papucsban, férfikalapban, egy macskával rohan ki a tejcsarnokba. Aztán újra nő lesz, és ezt a vetélytársnak, Paulának köszönheti, akit Tóth Auguszta alakít. Ez egy újjászületés és meghalás, két órában elbeszélve.
Azt mondja, jó, ha nem törődünk bele a sorsunkba, ez a kijózanodás mégis szomorú.
– A darabban sok a humor, de maga a mű nagyon keményen arról szól, hogy nincs tovább. Nincs happy end.
A szerelem „tárgyát” Blaskó Péter jeleníti meg, de Csermlényi Viktor nyugalmazott operaénekes elég távoli, inkább csak beszélnek róla a darabban.
– Azért nagyon jelen van Orbánné életében, kimondva vagy kimondatlanul folyamatos szeretői kapcsolatban vannak harminc éve, de a férfi most már csak evésben, nagy lakomákban éli ki a maga szexualitását – ezt is fogjuk ábrázolni. Úgy látom, Blaskó Péter, ahogy az összes többi szereplő, az Egérkét játszó Nagy Mari és a Viktor anyját, Cs. Bruckner Adelaidát megformáló Tímár Éva is vágyik arra, hogy „emberből fogalmazzon”.
Ez a férfialak azonban korántsem olyan heroikus, mint a női szereplők. Mit mond a darab a férfiakról?
– A 71 éves Csermlényi Viktor a kilencven éves anyukájával él, aki nagyon félti a fiacskáját – ez már önmagában is sokat elmond egy ilyen korú férfiról. Nem horgonyzott lett egy házasságban, operaénekesként a színpadon érzi jól magát. Egy nagyra nőtt kisfiú – egyébként egy teljesen megérthető ember –, akinek tüdőtágulása van, ezért már nem tud énekelni, csak a Pamutipar nevű vállalat kórusában korrepetál. Maga mögött hagyta már a nagy időket. De ha egy énekes elveszíti a hangját, akkor mindent elveszít. Imádja a nőket, világéletében ők kényeztették. Ebben nincs semmi kirívó, ez egy férfiúi jellemvonás. A férfiak szeretik a női társaságot.
A darabban a nővérek tárcsás telefonon, levélben és táviratban tartják a kapcsolatot: ugyanezeket a kommunikációs csatornákat használják most is a darabban?
– FaceTime-olniuk kellene? Ez modernkedés lenne. Nem lehet kivenni a korából ezt a darabot. Benne van a háború, a ’60-as és a ’70-es évek, ezt nem lehet és nem is akartam elhagyni. A színpad azonban egy elvonatkoztatott tér, egy roncsolt tükörerdő, ahol az embernek szembe kell néznie saját magával. Teátrális előadás ez, látjuk a csöveket, a lámpákat, a színpad meztelenségét, kicsit olyan, mint egy performance. A lelkek adják a díszletet. Azt a kemény utat kell átérezni, amit ez a két nő végigjár.
Minden jó darab kortalan, de ebben nagyon benne van a szocializmus.
– Ez leginkább a két nő közti távolságban jelenik meg: nem könnyű meglátogatniuk egymást, nem tudnak fölülni egy diszkont légitársaság repülőgépére. Távolság van közöttük, ezért törekszünk a színpadi közelségre.
A Gobbi Hilda Színpadon ráadásul a közönség is közel van. Ez fontos szempont?
– Már csak azt a színházat szeretem, ahol nagyon közel ülnek a nézők. Akkor személyesebben fogalmaz a színész, és ez remélhetőleg nagyobb érzelmi hatást vált ki a közönségből is.
Sümegi Noémi
(Budapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. június 24.)
Jómódú polgárcsalád gyermeke. Gyógyszerész és vegyészmérnök végzettséget szerez. 1937‐ben József Attila javításaival jelennek meg első novellái, első kötete a Tengertánc (1941). A következő évben munkaszolgálatosként a doni frontra kerül, hadifogságba esik. Erről szól többek között a Lágerek népe (1947).
1946 karácsonyán hazatér, belép a Magyar Kommunista Pártba. Íróként, újságíróként, dramaturgként, kiadói lektorként tevékenykedik. 1952-ben harmincketted magával szerepel a Magyar írók Rákosi Mátyásról című kötetben. 1956. október 30‐án aztán ő fogalmazza a Szabad Kossuth Rádió beköszöntőjét: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon…” Mérsékelt önkritikát gyakorol, 1962-ig mégsem publikálhat, az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyárban kénytelen dolgozni. Ebben az időszakban kezdi írni az Egyperces novellákat…
A siker végül nem várat sokáig magára. Megjelenik többek között a Macskajáték (1965) és a Tóték (1966), ezek színpadon és filmen a világhírt is elhozzák a szerzőnek. A Pisti a vérzivatarban (1969) megjelenését és színrevitelét sem engedélyezik. Erre már csak a halála évében kerül sor. Végakaratában ezt írta: „Sorsomat befejezettnek érzem.”
„E groteszk történet főhőse özvegy Orbán Béláné, s a darab valójában az ő véget nem érő vitája, szájaskodó, alakoskodó, még a hazugságtól sem visszariadó pörlekedése mindenkivel, aki körülveszi: a lányával, a szomszédnőjével, Paulával s legfőképpen az ő München közelében élő nővérével, Gizával. Körömszakadtáig harcol, hogy zűrzavaros, értelmetlen és reménytelen szerelmét ráerőszakolja a világra. Megvan benne minden, amire az ember képes: egy piaci kofa nagyszájúsága és egy görög tragika fensége. Mit is tehetne mást? Orbánné a természet törvényei ellen harcol, mert semmibe veszi az öregséget, és hadat üzen a halálnak.”
A Macskajáték először 1965-ben kisregény formájában a Kortárs című folyóiratban, majd 1966-ban a Jeruzsálem hercegnője című kötetben jelent meg. Gyurkó László, az akkor alternatívnak számító 25. Színház vezetője azonnal műsorra akarta tűzni – hiába, és Makk Károly első próbálkozása a filmre adaptálással is kudarcba fullad. Ami a nagyoknak nem sikerült, a huszonéves szolnoki rendezőnek, Székely Gábornak igen. Ő nem sokkal korábban a Tótékat is sikerre vitte, és felkérte Örkényt, hogy írja meg a levélregény színpadi változatát. „Nincs iszonyatosabb munka, mint amikor az író ott ül az üres papír előtt, és valamit, ami már végleges, aminek befejezettsége és szerves megoldott teljessége az író agyában vita nélküli valóság – most át kell alakítani” – panaszolta eleinte, de aztán – „azon vettem észre magam, hogy levélszövegek jelenetekké változnak, megszületett a színpad, amin a figurák mozogni kezdtek.” Az ősbemutatóra 1971 januárjában Szolnokon került sor, és a premier napján Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója meg is hívta a rendezőt: pár hónap múlva megvolt a pesti premier is, Sulyok Mária és Bulla Elma főszereplésével. Az előadás több mint másfél évtizedig volt műsoron. Sulyok 1974-ben a kelet-berlini Volksbühne előadásában németül is játszotta legendás szerepét.
Még az ősbemutató évében két magyarországi előadás mellett Helsinkiben is színre került a darab. 1972-ben Marosvásárhelyen adták magyarul, és több mint száz premiert jegyez a színháztörténet Leningrádtól Bukaresten és Londonon át New Yorkig.
1974-ben mutatták be a Macskajátékból készült játékfilmet, amelyet Makk Károly rendezett Dajka Margit, Bulla Elma, Makay Margit, Törőcsik Mari és Balázs Samu főszereplésével. 1975-ben a legjobb öt idegen nyelvű film között versengett Makk alkotása az Oscar-díjért.
„Orbánné mindannyiunkat túlél” – nyilatkozta Sulyok Mária, aki így jövendölt: „a Macskajáték talán mást jelent majd, megváltozhat a darab hangvétele, üzenete is, de a siker nem pártol el tőle”. Igaza lett.
A 20. század második feléből két dráma mára egyértelműen klasszikussá vált: a Tóték és a Macskajáték. Mindkettő szerepel a Nemzeti műsorán.
(2019. december 13.)
