Öröklött traumák – MITEM13 Krónika 15. Szabadkai Népszínház, Szabadka, Szerbia: Akvárium

Vajon képesek vagyunk-e megszabadulni többgenerációs terheinktől? – teszi fel a kérdést a Szabadkai Népszínház szerb társulatának előadása, amely egy egészen friss kortárs darabból született. Nina Plavanjac nemcsak írója, hanem rendezője is a produkciónak, amely a magyar-szerb kulturális évad részeként került a találkozó válogatásába.

A még igen fiatal, 1998-ban született szerző, Nina Plavanjac már most is befutott drámaírónak számít hazájában, Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában is nyert már rangos díjakat műveivel. Darabjainak fókuszában főként családi drámák és traumák állnak, az Akváriumban is egy bonyolult, traumatikus viszonyokat egymásra halmozó családi kapcsolatrendszer feltárására tesz kísérletet. Ennek a kapcsolatrendszernek az összetevői: adott egy demenciában szenvedő anya és lánya, aki egy sikeresnek tűnő amerikai karriert hátrahagyva kénytelen hazautazni és ápolni az anyját, akivel – mint a beszélgetésekből kiderül – meglehetősen ambivalens volt a kapcsolata, valószínűleg nem véletlenül ment ennyire messzire munkát vállalni. A kettejük párbeszédei közben emlékképként felbukkan a rigorózus nagymama, a családot elhagyó bohém, könnyelmű apa figurája és fantáziaalakként megjelenik egy valójában meg nem született lánytestvér is.

Ebből a hétköznapinak mondható családi hálóból építkezik a szerző, aki korához képest meglepően tapasztaltnak mutatkozik a szövegkezelésben, hiteles mondatok, megélt vagy legalábbis annak tűnő szituációk láncolatán keresztül vázolja fel, hogyan volt traumatizált az anya gyermekkorában, akit a túlságosan szigorú édesanyja kislányként legfőképpen nőiségében alázott meg, s minden bizonnyal ezzel összefüggésben vált bizonytalanná aztán a párkapcsolatában is. Az őt elhagyó férj-apa elvesztése, s az anya befeléfordulása pedig a lányában hagyhatott mély sebeket és ráadásul kiderül: a meg nem született testvér hiátusa csak fokozta ezt, mintha csak a nem létező lányt szerette volna, és állandóan őmiatta bánkódott volna ez az anyuka, s közben az élő lányának nem adott elég szeretetet.

Nagyjából ezt a családképet vázolja Nina Plavanjac darabja, amelynek három női generációja a nőkkel szembeni társadalmi elnyomás három különböző fokozatát mutatja meg. A nagymama, akinek keménysége valószínűleg abból fakad, hogy munkásnőként helyt kell állnia egy férfiak irányította világban, nem pazarolja az idejét holmi „hisztériákra”, „nyavalygásokra”. Az anya, akit gyermekkorától kezdve nőiségében aláznak meg, nem szüli meg az egyik gyermekét, de ez a tette végül saját magának és megszülető lányának állít majd csapdát, hiszen a másik gyerek hiányával, az ezzel kapcsolatos folyamatos fantáziálásával az élő gyermeket traumatizálja. A kimondatlanságok, titkok, elfojtások hálójában talán még a demencia betegsége is szimbolikus: hiszen nem akarhat emlékezni az egyébként családcentrikus nő a sikertelenségre. A harmadik fokozat a lány, aki az anyjától folyamatosan megkapja azt, hogy miért éppen ő maradt életben? Ráadásul elveszti a szeretett apát, akire még hasonlít is (ezt szintén az orra alá dörgölik), „megoldásként” elmenekül ugyan a sorsa elől, de az elhangzó telefonbeszélgetésekből megtudjuk, hogy a nála vélhetően idősebb és nős főnökével folytat viszonyt.

Kudarcok és kudarckerülések komplex kórképe bontakozik ki ezekből a sorsokból, s még a néhány jelenetben felbukkanó apafigura is érthetővé válik a fiatal szerb írónő darabjában, hiszen ő sem kap a vágyainak, elvárásainak megfelelő társat ebben a diszfunkcionális családban. Az írónő azonban ad feloldozást: a lány a végén valódi megértéssel és megbocsátással tudja elengedni az anyját, s ennek köszönhetően a saját sorsával is megbékélve léphet majd tovább az életében. Nina Plavanjac ügyesen oldja fel a transzgenerációs traumákat, miközben pontos pszichológiai „vegyelemzést” ad a szereplők motivációiról, beállítódásairól tetteiről.

A szerzőnő rendezése is egyszerű vonalvezetésű. Ügyes ötlet a címben is jelölt akváriumhoz hasonló üvegfalú szoba, amelyben a két valós szereplő párbeszédei zajlanak. Mintha ténylegesen egy üvegkalitkából néznének ki a világra és próbálnák meg az üveg torzítása ellenére értelmezni az életüket. Az öt színész (Suzana Vuković, Marija Feldeši, Srđan Sekulić, Aleksandra Belošević és Jana Nenadović) kitűnően játssza ezeket a jól megrajzolt alakokat.

Nem tudom, pontosan hogyan zajlik a fiatal drámaírók mentorálása Szerbiában, de valószínűleg jó módszerekkel történhet, legalábbis a most látottak alapján. Nyilvánvalóan minden esetben a gyakorlat a legjobb mentora ezeknek a törekvéseknek, ez a lehetőségük ezek szerint megvan a szerb alkotóknak. Ugyanakkor a színházszakmai tudás megszerzése mellett az is fontos, hogy releváns kortárs témákat dolgozzanak fel, ebben az esetben sincs ok panaszra. Jó lenne, ha nálunk is hasonló felfedezésekről lehetne beszámolni. Egy biztos: Nina Plavanjacról fogunk még hallani.

Ungvári Judit

(2026. május 12.)