A beskatulyázhatatlan művész - Söptei Andrea az álmokról, lámpalázról, önkéntes munkáról és az életről szóló halálos szerepekről

Söptei Andreát ebben az évadban öt különböző előadásban is láthatjuk a Nemzeti Színházban. A hetedik lesz A mi kis városunk. A Thornton Wilder-drámában ő a helyi orvos felesége: Julia, a háziasszony. Volt már cselédlány, koldus, csaló, királylány, királynő és angyal is. Nagyon különböztek egymástól azok a figurák is, akiknek nem volt igazán más munkájuk, mint a háztartás vezetése. Őket sem lehetne egy skatulyába zárni. 

– Voltam már háziasszony. Nem A mi kis városunk hozta meg nekem ezt a típust. A Pogánytánc, a 2018-ban bemutatott Brian Friel-dráma előadásain is – mint Maggie – vezettem a háztartást. Igaz, ott nem egyedül. A történet szerint azon az ír tanyán a nővérek együtt dolgoztak a család megélhetésért. A következő évad bemutatója volt a Sára asszony. Döbrentei Sarolta drámájában az került a figyelem fókuszába, hogy az első után sorra meghal a házaspár nyolc gyermeke, és ez az asszony már perlekedik Istennel, mert nem érti, nem akarja elfogadni a büntetést. Sára asszony nyilván vezeti a háztartást is, de ez nem kap különösebb hangsúlyt – a fontos, hogy a házaspár utolsó gyereke életben marad: ő Arany János. A mi kis városunk háziasszonya, Julia viszont fát vág, tüzet gyújt, kávét főz, franciapirítóst vagy rántottát süt, leginkább a konyhában sürög-forog. Ezen kívül alig tudunk meg róla valamit. 

Mrs. Gibbs, Julia asszony férje a város orvosa. Orvosfeleség is volt már!

– Igen, a Kaland Annája! De ez a két doktorné sem hasonlítható össze. Ez eszembe nem jutott volna. Pedig a Pince Színházban 2000-ben bemutatott Márai Sándor-drámát legalább tíz évig játszottuk. Abban a történetben az idős doktor ­felesége, aki nem tudja még, hogy halálos beteg, szinte utolsó lehetőségként menekülne a szerelembe egy fiatal orvossal. Itt Gibbs doktor feleségét látjuk a mindennapok rutinjában, de kiderül róla, hogy van egy titka. Az is mély érzelmi válságba sodorja, hogy el kell engednie a fiát, mert megnősül. Ebben a jelentben a doktor kései szerelmi válságának is tanúi lehetünk.

Tud már kávé és kávéfőző nélkül is kávét főzni?

– Víz sincs ebben a konyhában! Thornton Wilder hangsúlyozza is az eredeti darabban, hogy nincsenek kellékek. Ezért nekünk most, mint a pantomimeseknek, a mozgásunkkal, a gesztusainkkal kell eljátszanunk a cselekvéseinket. A rendező, Ilja Bocsarnikovsz ehhez még azt találta ki, hogy a közben keletkező hangokat halljuk. Maradva a kávéfőzésnél, amikor úgy teszek, mintha megnyitnám a csapot, csobog a víz. Aztán időben el is kell zárnom. Ez nyilván megkönnyíti majd a nézők számára a megértést, viszont nekünk nagyon kell figyelnünk a pontosságra, a mozdulataink és a hanghatások szinkronizálására.

Ez az első alkalom, hogy a lett származású rendezővel dolgozik együtt. Nincsenek nyelvi nehézségek?

– A próbákon ott van tolmácsként Kozma András dramaturg. Ha valami miatt ő éppen nincs mellette, akkor angolra váltunk. De Ilja már nagyon sok mindent megért magyarul. Legalább tucatnyiszor rendezett már Magyarországon, és osztályvezető tanár a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Tehát nincs semmi nyelvi nehézség. Az viszont a tanári módszereivel függhet össze, hogy minden instrukció után még kér, és még kér valamit. Egy mondat szóljon legalább két dologról egyszerre, efféléket. Olyan érzés, mint egykor a nagyszerű tanár és rendező, Székely Gábor óráján a főiskolán. De ezt nagyon élvezem. Igazi kihívás. Egyszerűen meg kell nála ugrani a lécet. 

Ilja Bocsarnikovsz 2022-ben Kecskeméten is megrendezte ezt a drámát. Meg tudta nézni? 

– Nem láttam. De most már örülök, hogy lemaradtam róla. Talán majd a bemutató után megnézem az eredeti dráma alapján készült amerikai filmet is. Addig semmiképpen. Csak zavarna a mások által megformált Julia. 

Apropó, Julia! Ifjú lányként biztos nem ez az asszony volt a szerepálma!

– Nincsenek szerepálmaim. Most sincsenek, régebben sem voltak. Pontosabban diákkoromban volt egy nagy álmom: Júlia! Még a drámatagozatos gimnáziumban történt, hogy mondtam valami részletet a Shakespeare-drámából, és utána úgy sírtam, hogy a tanárnő alig tudott megvigasztalni. 

De ki volt Rómeó?

– Nem dialógus volt, csak valami monológ lehetett. Már nem emlékszem. Aztán úgy alakult a pályám, hogy Júlia szerepét nem kaptam meg. 

A mi kis városunk esetében a férje, Gibbs doktor az a Schnell Ádám, aki a Nemzeti Színház másik előadásában, a Lear király-átiratban az apja. A tegnapi előadáson az apja volt, a mai próbán a férje… 

– Ismerjük egymást. Korábban is voltak közös előadásaink. Mindketten játszunk most is a tavaly bemutatott Olasz szalmakalap című vígjátékban, és évek óta ott van a repertoáron az Egri csillagok. Igaz, abban ő Jumurdzsák, én Izabella királyné és Balogné vagyok, és ezért nincsenek közös jeleneteink, nem találkozunk a színpadon. De a 2024-es bemutató óta műsoron van a King Lear Show is, és abban én játszom Lear egyik lánya, Goneril szerepét. Az volt az első olyan alkalom, amikor a szerepeink szerint „családilag” is közelebb kerültünk egymáshoz. Nincs ezzel semmi baj. Sőt, csak segíti a munkánkat, ha ismerjük a partnerünket, ha értjük egymás gesztusait. Szerencsére Ádám nagyon figyelmes kolléga. Jó vele dolgozni. Ebben az évadban, tavaly ősszel megadatott nekünk, hogy részt vehettünk New Yorkban a Magyar Kulturális Központ, a Liszt Intézet október 23. alkalmából rendezett ünnepségén. Egy szerkesztett műsorral készültünk, együtt próbáltunk, együtt izgultunk a repülőúton. Egy ilyen utazás alkalmat ad a beszélgetésre, egymás jobb megismerésére.

– New Yorktól nagyon távol van A mi kis városunk helyszíne, Grover’s Corners... 

– Már csak azért is nagy a távolság, mert ilyen város nincs, soha nem is létezett. Thornton Wilder találta ki… 

De az biztos – legalábbis a történet szerint –, hogy az ebben az amerikai városkában élő Julia nagy álma Franciaország. A nagyanyjától örökölt komódért ajánlott 350 dollárt erre az utazásra szeretné felhasználni. Andreát nem vonzza Párizs?

– Nekem szerencsém volt. A Katona József Színházzal, a Platonov-előadással 1990 tavaszán két hetet tölthettem Párizsban. Ascher Tamás rendezővel még próbáink is voltak ott, majd öt előadást tartottunk. Nagy élményt jelentett az Odéon, a Théâtre de l’Europe színpadára lépni. Nekem akkor végzős főiskolásként csak egy kisebb szerepem volt, így arra is maradt időm, hogy felkeressem a nevezetes helyeket, bejárjam a várost.

– Választhat valami más úti célt is! Hová menne szívesen?

– Az idei napfogyatkozás miatt Izland került a látókörömbe. A család is rábólintott. Oda biztos elmegyünk valamikor. 

Ha nem utazásra, hanem valami másra költhetné a színpadi örökség mai megfelelőjét, mi lenne az? Bútorok? Ruhák? 

– Á, dehogy! Semmi olyat nem tudnék mondani, amire most szükségünk lenne. Azt hiszem, ha váratlanul pénzhez jutnék, találnék olyan jótékony célokat szolgáló alapítványt, egyesületet, ahol szükség lenne a támogatásra. Természetesen nálam most első helyen szerepel a csobánkai Csodaműhely, ahol magam is önkénteskedem.

Színjátszókkal foglalkozik? 

– Ebben a Csodaműhelyben elsősorban nehéz helyzetben lévő roma gyerekeket és tanulni vágyó felnőtteket támogatnak a szakemberek. Én óvodáskorú gyerekekhez kértem magam. Szívesen jönnek ide az anyukák is beszélgetni, kicsit megpihenni. Ilyenkor önkéntesként leginkább játszom a gyerekekkel, mesét olvasok nekik, rajzolunk, mondókázunk. Hetente egyszer megyek hozzájuk. A Csodaműhelyben nem tudják sem a szülők, sem a gyerekek, hogy színész vagyok, nem engedtem, hogy így mutassanak be. 

A mi kis városunk Julia asszonyának egyetlen szórakozása a kóruséneklés. Ha máshol nem, a zenetagozatos általános iskolában biztos énekkaros volt Andrea is.

– Természetesen tagja voltam az iskolai énekkarnak, és nagyon szerettem a közös éneklést, a kóruspróbákat, a fellépéseket. Sőt, most is tagja vagyok egy kisebb énekes közösségnek, a pilisszentlászlói népdalkörnek. Eredetileg a zenekarba kerestek brácsást, és mivel a férjem hivatásos zenész, előbb őt szólították meg. Aztán vele együtt én is csatlakoztam a közösséghez. Mivel a mi falunk, Pilisszentlászló szlovák település, a hagyományőrző népdalkörben is elsősorban szlovák népdalokat éneklünk. Így kénytelen voltam megtanulni ezeket a dalokat szlovák nyelven, de azért éneklünk magyar népdalokat is.

A gyerekkori álmok, a zenei tanulmányok után miért a prózai szakot választotta a főiskolán? Lehetett volna énekes színész!

– Az igaz, hogy zenei általánosba jártam, zongorázni tanultam, gyakran mondtam, hogy zongoraművész leszek, de aztán hamar eldőlt, hogy leginkább a színház vonz. Eldöntöttem, hogy színész leszek, prózai színész, mert pontosan tudtam, az énekhangom nem lenne elég jó ehhez a pályához. A hallásom és a zenei előképzettségem rendben lett volna, de a hangterjedelemmel, bizonyos hangközökkel voltak problémáim. Ezért eszembe sem jutott, hogy énekes színésznek jelentkezzek.

De azért énekel, ha olyan színházi feladatot kap?

– A főiskolán voltak énekóráink, és ha úgy adódott, énekeltem a színpadon. Persze arra is pontosan emlékszem, amikor emiatt szenvedtem, de nagyon. Itt a Nemzeti Színházban 2009-ben volt a János vitéz, a Kacsoh Pongrác-féle daljáték bemutatója. Kukorica Jancsi szerepét Stohl András kapta, én pedig Iluskáét. Szerettem Iluskát játszani, de az énekes résszel megkínlódtam. Bagó Gizellához jártam énekórákra, ő vigasztalt, amikor már sírtam kínomban, mert annyira féltem énekben folytatni a jelenetet. Nemrég a kezembe került egy CD, amit a premieren kaptam ajándékba, rajta Iluska dalai az előadásból. Legnagyobb megdöbbenésemre azt éreztem: vállalható. Aztán volt itt egy olyan alkalom, amikor a színészekből alakult zenekarral egy Beatles-dalt énekelhettem, persze a Let It Be esetében nem kellett különösebben nehéz feladatokat megoldanom. Most pedig A mi kis városunk is tartogat néhány zenés meglepetést. Amikor például Mrs. Gibbs elmeséli a szomszédasszonynak, hogy eladná a komódot, és a pénzből szeretne elutazni Franciaországba, akkor a Mrs. Webb szerepét alakító Szilágyi Ágotával francia sanzont fogunk énekelni…

Amikor a világjárvány idején otthonról jelentkezett be a színház közösségi oldalára, akkor is egy énekesnő fellépéséről, persze leginkább a lámpaláz legyőzéséről szóló történetet olvasott fel…

– Dragomán György Lámpaláz című novellája azért ragadott meg, mert azt üzeni, hogy a lámpaláz – amiben nekem is sokszor részem volt a pályám kezdetén – legyőzhető az átlényegülés által. Sőt, fájdalomcsillapítóként is működhet, adni tudunk általa. Számomra ez egy ars poetica-értékű írás. 

A mi kis városunkban a temetőben is énekelnek a gyászolók. Igaz, Mrs. Gibbs ekkor már halott. Ez az első olyan szerepe, amikor halottként kell megszólalnia?

– Szabó Dezső kisregénye, a Feltámadás Makucskán felhasználásával 1995-ben készített ugyanezzel a címmel Esztergályos Károly egy tévéjátékot. Abban a filmben a fiatalon elhunyt anyuka vagyok, aki a falu többi hallottjával együtt húsvét ünnepén feltámad. Ez az anyuka nem sokat beszél, de egy este hazaszökik a férjével. Szeretik egymást. Nagyon boldogok. Mégis, amikor az élők fegyvert fognak a feltámadottakra, ez az asszony kéri az elhunytakat vezető tiszteletest: térjenek vissza a sírjukba. Leginkább a kislánya miatt akarja ezt, mert nem szeretné, ha végképp megzavarnák a gyermek lelki békéjét. Abszurd történet. Hatalmas szatíra. De megérinti az embert, muszáj elgondolkodni az életen és a halálon. A mi kis városunk esetében csak Emily, a darabbeli menyem tér vissza egy általa kiválasztott napra a saját életébe. Mielőtt indulna, mint ­idősebb, tapasztaltabb személy, lebeszélném erről, de nem hallgat rám.

Kilépve a történetből, visszatekintve eddigi életére, Andreának melyik lenne a legkedvesebb napja a múltban, ahová szívesen visszatérne?

– Nem tudok ilyen egyetlen, legkedvesebb napot kiválasztani. Régebben is voltak szép napjaim, most is jól vagyok. Szerető családban élek. A munkámat is szeretem. 

Az sem zavarja, hogy A mi kis városunkban az elhunytak között is szerepelnie kell?

– Nem, egyáltalán nem zavar ebben a drámában a temetői rész. Előtte nagyon sok fontos, az életünkkel kapcsolatos kérdés is felvetődik. Nem mély, filozófiai okoskodások ezek, hanem a hétköznapi élet egyszerű tényei. A mindennapok, az emberi kapcsolatok, a munka, a szerelem, a házasság, a gyereknevelés, a család… Mindezek után a temetés és a halottak megszólalása olyan, mintha költészetté emelkedne az egész. Így utal ez a dráma létezésünk értelmére, az egymásra figyelés fontosságára. 

Filip Gabriella

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2026. május 04.)