A Mester és Margarita, valamint a Don Juan nagy sikerű rendezései után visszatér a Nemzeti Színházba a macedón származású Aleksandar Popovski. Voltaire 1759-ben megjelent Candide vagy az optimizmus című szatirikus regényét adaptálja színpadra, s az előadás egy viharos sebességű, látványos utazásnak ígérkezik. A rendezőt kérdeztük arról, hogyan lehetünk radikálisan optimisták ma, amikor leginkább pesszimizmusra lehet okunk.
A Candide a harmadik rendezése a Nemzetiben. Örömmel tér vissza Budapestre?
Több okból is szívesen vagyok itt. A Nemzeti társulatával remek együtt dolgozni. Nagyon fontosnak tartom az együttműködéseket, mert szégyen, hogy itt élünk egymás mellett mi, közép-európaiak, és gyakorlatilag nem tudunk egymás színházáról, kultúrájáról semmit. Emiatt is tartottam rendkívülinek a Nemzeti által szervezett 2023-as Színházi Olimpiát, mert igazi találkozási ponttá vált a Duna-parti színház, és ilyen lehetőség minden évben a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, a MITEM is. Mindezek mellett rendezőket tanítok a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és a Candide próbáin osztályom tagjai részt vesznek – remélem, sokat tanulnak ebből a munkafolyamatból.
Voltaire Candide című regénye sokféle értelmezésre nyitott, különösen a regény alcíme: „avagy az optimizmus”. Mit jelent ma az optimizmus?
Éppen ezért kezdett foglalkoztatni a Candide. Olyan világban élünk, amelyben a legkevésbé sem könnyű derűlátónak lenni. Annyi szörnyűség zajlik a világunkban, amitől viszolygunk, de amiket nem tudunk megváltoztatni. Ugyanakkor a remény és a hit nélkül élni, hogy jobbá tehetjük, megváltoztathatjuk a dolgokat – ez lehetetlennek tűnik. Azon kezdtem el gondolkozni, hogyan lehetünk optimisták úgy, hogy közben nem vagyunk vakok. Annak az embernek az igazságát keresem, aki képes reménykedni úgy, hogy közben nem dugja homokba a fejét. Ezért elhatároztam, hogy mélyebben foglalkozom a naiv Candide történetével, akiből megalkotója, Voltaire gúnyt űz.
Mit jelent ma a naivitás?
„Műveljük kertünket!” – ezzel a gondolattal zárja regényét Voltaire. Hányszor halljuk ezt a filozófiát a mindennapjainkban?! Kit érdekelnek a világ viharai? Ki foglalkozik a bajokkal? Háborúkkal? Globális felmelegedéssel? Mi csak műveljük saját kertünket! Csakhogy a világ megváltozott, s ez többé már nem működik. Merthogy a világ maga vált egy nagy kertté. Nem tehetünk úgy, mintha minden rendben menne, miközben a szomszédban vagy Palesztinában háború dúl, állandó krízisben vannak a társadalmaink – vészjósló fejlemények, amerre csak nézünk. Többé már nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy ezeket a jelenségeket kizárhatjuk az életünkből, vagy mindehhez nincs közünk. Naiv, aki még mindig azt gondolja, hogy a világban élhetünk „szigetszerűen”. Meg kell értenünk, hogy ha nem műveljük az egész kertet, akkor nem lehetünk boldogok.
A Candide szatirikus történet egy diákról, aki több kontinensen száguld keresztül. Kicsoda Candide?
Ő valóban egy diák, akit egyszer csak kitaszítanak a paradicsomból. Candide-ot manapság egy olyan látszólag apolitikus fiatalembernek képzelem el, aki a Covid-járvány alatt szocializálódott, tele van szorongással és félelemmel, de lassacskán ráébred, hogy küzdenie kell ezért a világért. Ezt a mentalitást látom a mai új nemzedéknél: nem tűrnek el többé semmilyen kifogást tőlünk, idősebbektől, és meg akarják találni a saját útjukat. Nem fogadják el, hogy a természet, a politikai rendszer, a szabadság, a demokrácia – vagyis az életünk keretei mind – szétesnek. Saját kezükbe akarják venni az irányítást, mert hisznek a változás lehetőségében. Sokan mondogatják manapság, hogy a fiatalok nem képesek semmire, műveletlen, hópihe nemzedékként emlegetik őket. Ezzel egyáltalán nem értek egyet! Egy új, gyökeresen más minőségű életfelfogás kibontakozását látom a mai fiatalokban. Olyan elkeserítő irányba halad a világ, amihez képest a fiatalok újszerű válaszai mindenképpen csak jobbak lehetnek.
Candide útját háborúk, katasztrófák és borzalmak kísérik szerte a világon, amelyek ellentmondanak mestere, Pangloss tanításainak. A produkció áthelyezi egy másik korba ezt a történetet?
Igen, a színházi előadásunk egy képzeletbeli közeljövőben játszódik majd. Mi úgy szoktuk emlegetni, hogy „lágy apokaliptikus” világ. Ha a Mad Max egy radikális apokaliptikus világban játszódik, akkor a mi Candide-ünk abban a jövőben, amikor az atomháború még nem tört ki. Nálunk még nem nyomták meg a gombot, még nincs meg az az érzés, hogy túl késő már bármit tenni.
Voltaire regényét egy fiatal szerb drámaíró, David Jakovlevic adaptálta színpadra. Milyen stílusú ez az adaptáció?
David maga is annak a nemzedéknek a képviselője, amelyről mint a mai Candide-ról beszéltem: ő is próbálja megváltoztatni a világot. A hatalomellenes tüntetések során hat hónapot töltött Szerbiában az egyetemen azokkal a csodálatos társaival, akik egy jobb világért küzdenek. David adaptációja ebből a nyers napi valóságból táplálkozik, és éppen emiatt ragadott meg engem.
A történet számos helyszínét Candide Kunigunda iránti szerelme köti össze. Milan Kunderát idézte a színészeknek, aki például a Lassúság című regényében hangsúlyozza a szerelem és a jelenben élés közötti kapcsolatot. Mi a szerelem szerepe a Candide-ban?
Candide forgószélszerű utazása során számtalan helyszínt bejár, de ezeket összeköti Kunigunda és a szerelem. Azért idéztem az olvasópróbán Kunderát a színészeknek, mert hozzá hasonlóan meggyőződésem, hogy a szerelem képes minket kitépni a bennünket fojtogató múlt és a jövőtől való folytonos szorongás szorításából. A szerelem a jelenbe rántja az embert, és – hasonlóan a jelen művészetének mondott színházhoz – alkalmat ad arra, hogy elidőzzünk a saját életünk jelenében. Ez kivételes alkalom!
Lukácsy György
(2025. szeptember 25.)