Olasz szalmakalap

Egy francia szalmakalap

A színpadon egy fiatalember toporzékol, akit egy hajszál választ el attól, hogy ügyei megnyugtatóan rendeződjenek, ám mindaddig, amíg ez nem történt meg, mélységes kétségbeesés az osztályrésze. Mi pedig ülünk a sötét nézőtéren és nevetünk ezen. Fontos, hogy a főszereplő nem fedheti fel mások előtt a cselekedetei mozgatórugóit, hogy megértésre nem, csak félreértésre számíthat, és hogy mindenki állhatatosan ellene dolgozik a játékidő alatt. A magyar színpadokon jobban ismert francia szerző, Georges Feydeau „szellemi elődje” Eugène Labiche (1815–1888) Olasz szalmakalap című darabja valódi színházi klasszikus, akárcsak Plautus Hetvenkedő katonája, hiszen örök vígjátéki sémákat sorjáztat, amelyeket élettel megtölteni a mindenkori színházi társulat feladata. Talán pont olyan, mint egy szalmakalap: olcsó anyagból előállított hétköznapi használati tárgy, ami – akárcsak a vígjátékban – egyedi, pótolhatatlan ruhadarabbá is változhat, ha az, aki mutatósan kicifrázza, ért a (kalapos) mesterséghez.

Az először 1851-ben színpadra állított bohózatot én magam korábban egy tíz évvel ezelőtti francia színházi előadásban láttam, ahol a nemzedéke kiemelkedő tehetségeként már huszonegy évesen – mindeddig a legfiatalabbként – a Comédie-Française-hez szerződött Pierre Niney ágált Fadinard szerepében. Niney azóta érett színész lett, tavaly egy világszerte sikert arató francia film, a Dumas-féle Monte Cristo grófja legújabb adaptációjában aratott babérokat árnyalt alakításával. De az 2014-es előadásban az abban az időben még csak huszonöt éves színész akkor sem csillogtathatta volna meg képességeit, ha már minddel rendelkezett volna. Ez a Fadinard még annyira sem bonyolult figura, mint az először a jósága és ifjonti naivitása, majd kiábrándultsága és bosszúvágya által mozgatott Monte Cristo grófja. A Nemzeti Színházban Herczeg Péter alakította fiatalembert kizárólag az esküvője tartja mozgásban, vagyis az ezzel kapcsolatos vágyai és félelmei. Az ifjú földbirtokos szeretné minél hamarabb birtokba venni szende és tudatlan menyasszonyát, azonban ehhez az kell, hogy a szintén tudatlan, viszont ráadásul még hirtelen haragú apósa a szertartás során minden akadály nélkül átruházza rá a szüzet. Fadinard magától értetődően az esküvője napján keveredik gyanúba, közvetlenül a násznép érkezése előtt, midőn lova összerágja egy szeretőjével pásztorórán időző férjes asszony kalapját.

A Comédie-Française előadásában Niney Charlie Chaplin és Buster Keaton iskolája szerint testből indítva játssza el a fiatalember hisztérikus problémamegoldását, a Nemzeti előadásában azonban a komédia fizikai aspektusát elsősorban a násznépre bízta a rendező, Silviu Purcărete. Ostoba birkanyájnak is nézhetnénk őket, de a főként az SZFE hallgatói által alakított csoportozat a nyájnál is egységesebb, ahogyan a bősz apóst játszó Trill Zsolt vezetése mellett megérkeznek és esztelen, destruktív tevékenykedésbe kezdenek a színpadon, mint valami eperfa leveleit egy szempillantás alatt lerágó hernyósereg.

A hibbant vidéki rokonság – a násznép, az após, valamint Polyák Anita bamba menyasszonya és a Schnell Ádám játszotta süket nagybácsi – minden megjelenésükkor begyűjtik a nekik járó tapsot és nevetést a rendezői innovációként epizódszereplőként fellépő díszletmunkásokkal együtt, ezért a többieknek kevesebb jut. Pedig akad itt szerelemre éhes kalaposnő, csalfa feleség, féltékeny férj, kikapós szobalány, szerelemtől és indulattól elvakult katona, na meg különc arisztokraták – Szűcs Nelli és Bodrogi Gyula – akik jelenete a vaudeville irányából már a groteszk felé mutat. Látszik, hogy Eugène Labiche jól ismerte a vásári komédia azon állandó szereplőit, akikre az élete során megkonstruált száznyolcvan darabja cselekményét és dialógusait építhette. Hiszen ma már nem rágják össze a lovak az asszonyok kalapját, és a tudatlanságban nevelt szűz menyasszony ugyanúgy nem általános jelenség, mint a szalonjába meghívott zeneművész előtt szédülten hódoló bárónő. Az ostobaságon és mások balszerencséjén azonban manapság is üdítő nevetni, még ha az élmény két óránál tovább nem is hat.

Szerethető sárarany?

Vidéki násznép érkezik Párizsba, a vőlegény várja őket. Váratlan bonyodalom miatt azonban veszni látszik az aznapra tervezett esküvő. Közben megismerjük a butus mennyasszonyt és primitív családját, rokonságát, a nőcsábász vőlegényt és életének néhány zavaró részletét. Bepillanthatunk egy másik házasság hétköznapjaiba is: felbukkan egy félrelépő menyecske a kardcsörtető szeretőjével, és a csalfa feleségét kereső férj is előkerül. A bonyodalmat az okozza, hogy a félrelépők titkos erdei légyottja során az asszony bokorra helyezett rendkívüli (olasz) szalmakalapját az arra lovagló és éppen a közelben megpihenő vőlegény paripája megcsócsálja… A lényeg: ha nincs kalap, nincs esküvő. A vőlegény nyakába veszi a várost, hogy szerezzen egyet, és ezzel megmentse az esküvőt, a násznép viszont azt hiszi, előlük menekül, és üldözik, és nyomukban van a csalfa feleség és a kardcsörtető szerető is, akik a kalap nélkül lebuknak az őket üldöző férj előtt. A rendkívüli (olasz) szalmakalap azonban hiánycikk, és a keresése sok kalandra, mulatságos helyzetre, félreértésre ad alkalmat. A helyzet végül deus ex machina megoldódik: a félnótás, süket és vén vidéki nagybácsi nászajándéka egy firenzei kalap (ez a darab eredeti címe), hasonmása annak, amit a paripa megcsócsált. A vőlegény ezt aztán azonnal át is adja a házasságtörőknek, akik így nem buknak le. Mindenki megnyugszik, kezdődhet a menyegző. A befejező tömegjelenetben az emberek ruháikkal együtt minden féket levetve magukról szívük pillanatnyi választottjával félmeztelenül táncra pendülnek. A fölsejlő orgiát a lehulló függöny takarja el.

Eugène Labiche nem valami filozofikus magasságokba emelő művet alkotott. „A darab először olvasva nem nyűgözött le”, vallotta több színész is az előadást követő beszélgetésen. Úgy hatott rájuk a művel való első találkozás, mint az őszinte színházigazgatóra 1851-ben, aki az ősbemutatóra el sem ment, olyan bolondságnak tartotta az egészet. A Nemzeti színészeinek nem volt választási lehetőségük, amit aztán egyáltalán nem bántak. A próbák alatt szívükbe zárták a darabot, elsősorban a román rendező, Silviu Purcârete lenyűgöző személye miatt. A szerző és a rendező egymásra talált? „Igazán csak a bemutató végén felcsattanó vastaps nyugtatott meg”, mondta az egyik szereplő.

Kérdezgetem magamtól, mitől közönségsiker ez a darab 174 éve. Labiche éles szeme, „kiábrándító” emberismerete találóan láttatja kisded játékaival, földhöz ragadtságával, álszentségével, önámításával „a tegnap-és-ma-ugyanolyan-embert”. Az embert, aki egyedivé akar válni, meg akarja mutatni magát, aki mégis nehezen tud kitörni a középszerűségből. Az embert, aki ugyanakkor fél kiválni a tömegből. Labiche színpadi alakjai azonnal ismerősek. A nagy gondolatokat és érzéseket átadni nem tudó vagy nem akaró szerző erőssége a sziporkázó humor, a helyzetkomikumok iránti kifinomult érzékenység. A színpad világa az anyanyelve, a színházi hatás a vérében van.

Kérdezem magamtól, miért tapsoltam néha vonakodva vagy sehogy. Talán mert megjelenik a színpadon a felnőttet, öreget, gyermeket állandóan és mindenütt érő agresszív, primitív szexuális „kultúra”, ami azzal fenyeget, hogy megfosztja az embert igazi sajátosságától, ami pedig ezen a területen is kiemeli az állatvilágból? Vagy hogy a házasságról csak kiábrándító, bár szellemes üzenete van? Hasonlóképpen az emberi közösségről? Hogy a szellemes üzenetek inkább „lezárják” a nézőket, nem „felnyitják” a nagyobb jó, a több felé?

Aztán arra gondolok, hogy a darab kicsit olyan, mint a börtönbe zárt ember humora, aki viccet űz a bilincsből, a rácsokból, a cella világából, hogy ember tudjon maradni. És megnyugtat a rendezőből, a színészekből áradó emberség, az IGEN erre a sárarany, húsvér emberre, aki minden bukdácsolásával, kicsinyességével, gyarlóságával és bűnével együtt szerethető. Akinek hétköznapi valósága reményteljes kiáltás a Szabadítóért, aki kopogtat börtönünk ajtaján, hogy cellánkat megossza velünk.

Jegyek az előadáshoz itt érhetők el: https://nemzetiszinhaz.hu/eloadas/olasz-szalmakalap

(2025. május 02.)