Útközben nincs kiszállás

Hűséges típus. Hosszú évekre elkötelezi magát egy társulat mellett. Húsz évig józsefattilás volt, tizenkét éve nemzetis. Fő- és mellékszerepek sorát alakítja, munkásságát nemrég Kiváló művész díjjal ismerték el. Ez alkalomból beszélgettünk Schnell Ádámmal.

Az utóbbi években több elismerést is kapott. Mire ösztönzik a díjak?

– Büszke vagyok rá, hogy annak idején a József Attila-gyűrűt többször nekem szavazta meg a társulat a József Attila Színházban, ahogy tavaly itt a Nemzetiben a Sinkovits Imre-díjat is. Ezek szívmelengető események. Természetesen az is jól esik, ha állami díjat vehet át az ember. Most a Kiváló művész díj kapcsán azon gondolkoztam, hogy ez még komolyabb felelősséget jelent. Nem mintha eddig nem felelősségteljesen végeztem volna a munkámat, mert mindig komolyan vettem a hivatásomat, de mostantól nem lőhet mellé az ember.

Hogyan dolgozik a próbákon? Együttműködő, ötletelő színész vagy inkább türelmesen vár, és teljesíti a rendező utasításait?

– A rendezőn múlik, hogy mennyire inspiratív légkört teremt, de alapvetően együttműködő vagyok. Kíváncsian figyelem, hogy ő milyen „rendszerben” gondolkodik a darabról, a figurákról. Azon is múlik, hogy mekkora a szerep, mert egy kisebb karakterszerepnél az ember nem akar „mindent” megoldani, de ha főszerepet visz, akkor talán több joga is van. Én szeretek egy-egy karakterrel elbíbelődni.

Schnell Ádám



Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művész. 1989-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1987-től 1993-ig volt a Madách Színház tagja, majd szabadúszó lett. 1996 és 2013 között a József Attila Színházban játszott, ahol két alkalommal szavazták meg neki a József Attila-gyűrűt. 2004-ben Nívó-díjat, 2007-ben pedig Kaló Flórián-emlékdíjat, 2023-ban Őze Lajos-díjat kapott. Foglalkoztatott szinkronszínész, mások mellet az ő hangján szólal meg Nicolas Cage, Rhys Ifans, David Thewlis, Robert Carlyle, John Turturro és Brian a Family Guy-ból. 2013-tól a Nemzeti Színház tagja.

A 2024/2025-ös évadban többek között az Olasz szalmakalap, a King Lear Show, az Egy, kettő, három – Az ibolya, A Mester és Margarita, az Egri csillagok, a Csíksomlyói passió előadásokban látható.

Színész-rendezőkkel is együtt dolgozott, Benedek Miklóssal többször is, aki 1994-ben a József Attila Színházban rendezte meg az Illatszertár című darabot, amelyben nagy sikerrel játszotta Asztalos úr szerepét. Rögtön elvállalta a felkérést?

– Nem. Egyrészt, mert egy évvel azelőtt elszerződtem a Madách Színházból és épp szabadúszó voltam. Verebes István volt a nyíregyházi színház igazgatója, akinél bejelentkeztem, és komoly tárgyalásokat folytattunk a rám váró szerepekről. Másrészt akkoriban még volt egy olyan szemlélet, hogy a József Attila Színház úgy „kinn” van…

Főleg annak a fiúnak, aki a Sas-hegyen nőtt fel.

– Igen, valóban távolinak tűnt a XIII. kerület. Végül az Illatszertár egy gyöngyszem lett az életemben, de mindenkinek, aki benne volt. A mai napig van valamiféle szövetség az „illatszertárosok” között. Jó volt a próbaidőszak, imádtuk az előadásokat, Benedek Miklós pedig varázslatos személyiség volt.

A darabban Sztankay István játszotta Hammerschmidt drogistát. Volt egy monológja, amit Ön mindig megkönnyezett. Mi hatotta meg? – amit mondott, vagy ahogy mondta?

– Mindkettő. Minden előadáson azt éreztem, hogy az egy önvallomás. Nem az a pillanat, amikor a színész előhoz egy emléket a múltból, hanem amikor a valóságban is azt éli. Döbbenetes volt. Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem őt. Akkoriban még kiírták a szinkronhangokat a tévéújságban, és be is karikáztam azokat, amelyeket ő szinkronizált. Vonzott a hangja. Annak idején édesanyám is színésznő akart lenni, és az 50-es években együtt felvételiztek Sztankayval. Édesanyám egy próbálkozás után abbahagyta, Istvánt harmadjára vették fel a főiskolára, de megmaradt köztük a kapcsolat.

Ezek szerint már gyerekkorában találkozott Sztankayval.

– Igen. Amikor Szentendrén a Nosztalgia Kávézóban Ruttkai Évával játszották a Dunakanyar című Karinthy-darabot, anyámmal megnéztük, és utána hátra mentünk hozzájuk. Remegő lábakkal álltam előttük. Később, amikor már eldőlt, hogy jelentkezem a főiskolára, a felvételi előtt meghallgatott. 18 évesen Cyrano orrmonológját mondtam el. Csak arra emlékszem, hogy nem instruált, inkább előjátszott. Nagyon finoman próbált rám hatni, és ezt később a főiskolán is megtartotta, amikor tanított minket.

Ki volt még, akire hasonlóan emlékszik?

– Őze Lajost csodáltam. Félelmetes ember volt, de én ebbe a félelmetességébe beleszerettem. Egy darabig úgy gondoltam, hogy nekem is azt az utat kell járnom, azt a fajta „szent őrületet”, amit ő és Latinovits Zoltán képviseltek minden alakításukban. Ez később elcsendesedett bennem, mert rájöttem, hogy én nem vagyok zseni. Ők vitathatatlanul azok voltak. Zsigerileg mélyebbet tudtak átadni, lázító, tüzes energia mozgatta őket.

Édesanyja végül nem színész lett, hanem – Halassy Adrien néven – költő.

– Egy kicsit azért színész maradt: fiatalon többször állt pódiumon, és verseket mondott. Állítólag Nemes Nagy Ágnes azt mondta neki: „Adrien, te szavalod legszebben a verseimet”. Később szervezett magának előadóesteket, ahol saját verseit szavalta a széles baráti körünknek. Édesanyám apja, Popovics Konstantin is kacérkodott a színészettel, de végül pap lett.

Egyszer egy interjú végén elszavalta az édesanyja versét. Érezhető volt, hogy nagyon közeli, bensőséges viszony fűzi minden mondathoz.

– Az a vers a családról szól. A két fiáról, hogy miként fordul felénk, milyen érzései vannak. Én is többször hallottam tőle ezt a verset. Nagyon szeretem. Mi férfiak – apám, bátyám és én – adtuk ki édesanyánk két kötetét magánkiadásban.

Apai ágról mit hozott, mit örökölt? Ott is voltak művészek?

– Apai nagyapám orvosprofesszor volt, ő alapította Budapesten az első gyermek-mentálhygiéniai központot. Édesapám körzeti orvosként dolgozott. Volt egy betege, aki kiváló barátságot ápolt Psota Irénnel, és felajánlotta, összehoz a művésznővel, hogy a főiskolai felvételi előtt hallgasson meg. Egy gyönyörű budai kertben a diófa alatt beszélgettünk, aztán elszavaltam Kosztolányi Akarsz-e játszani? című versét. Apám is elkísért, és utána bármikor találkoztam Psotával, mindig megkérdezte: „Hogy van az a gyönyörű apja?” Ő javasolta, ha nem sikerül a felvételi, akkor menjek a Nemzeti Színház stúdiójába. Így is lett. Még 1981-ben elmentem megnézni a Nemzeti Színházban a Háromgarasos operát, Brecht Koldusoperája akkor ezen a néven futott. Ljubimov, a híres orosz rendező állította színpadra Garas Dezsővel, Udvaros Dorottyával, Törőcsik Marival. Egy lerobbant londoni emeletes busz volt a díszlet. Egy évvel később ott ültem a buszban, mint rendőr!

Három évet töltött a Nemzeti Stúdióban.

– Remekül éreztem magam ott, és Bodnár Sándor, aki a stúdiót vezette, és akit én nagyon tiszteltem, azt mondta, ha nem sikerül a felvételi, akkor visszavár. Nem vettek föl. Volt is bennem egy halvány vágy, hogy ne sikerüljön, mert én a Nemzetiben akartam maradni. Hiába csak statisztáltam, az számomra varázslat volt. Két év Nemzeti Stúdió után aztán fölvettek a főiskolára. Volt orvosi papírom, amivel nem vihettek volna el katonának, de elvittek. Ott álltam, mint Berger a Hairben, hogy nekem nem ott kellene lennem! Mindent megpróbáltam, hogy ennek az állapotnak gyorsan vessünk véget. Sikerült is, egy hónap múlva leszereltek krónikus gyomorfekéllyel. De hiába vettek fel, már nem kezdhettem el az évet. És akkor visszamentem a Nemzeti Stúdióba, mondván, ha lehet „visszavenném a statisztaszerepeimet”. Bodnár Sándorral addigra nagyon jó kapcsolatom alakult ki. Abban az évben Labiche A florentin kalap című vígjátékát rendezte a stúdiósoknak. Felajánlottam, hogy szívesen nézném a próbákat, és közben segítenék mindenben. Így lettem az „asszisztense”.

Márciusban mutatták be a Nemzetiben ugyanezt a darabot Olasz szalmakalap címmel. Már ismerte kívüről-belülről…

– Az igazat megvallva, negyven év után szinte semmire se emlékeztem. Vézinetre, a süket nagybácsira sem, akit most én játszom. Silviu Purcărete rendezésében ez a szerep nem „poénvadász”. Vézinet egy külön világban létezik, miközben zajlik körülötte a sok bonyodalom, üldözés, félreértés, ő fölötte áll az egésznek. Semmi nem érdekli, azt sem veszi észre, hogy rádől a díszlet. Mindennel elégedett, a végén mégis az ő kezében van a megoldás kulcsa. Tudatlanul, de ő a „probléma” megoldója.

Ugorjunk még vissza a főiskolára! Osztálytársai közül Kautzky Armanddal és Horváth Lajos Ottóval együtt járt a Nemzeti Stúdióba. Az ott eltöltött két-három év alatt nagy előnyre tettek szert?

– Tagadhatatlan, hogy rengeteget tanultunk a stúdiózás során. Egész más úgy bekerülni a főiskolára, hogy az embernek van képe a színházról, ismeri a működését. Egyfajta oszlopai lettünk az osztálynak, és tudtunk segíteni a többieknek is. Én nagyon jól éreztem magam a főiskolán, kivéve az énekvizsgákon. Az nem ment, ott remegtem.

Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója volt az osztályfőnökük. A főiskoláról egyenes út vezetett a Madáchba?

– Igen. 1987-ben már főiskolásként játszottunk ott. Összesen hat évet töltöttem a Madáchban, aztán 1993-ban elszerződtem. Akkor kezdett a színház egyre több zenés darabot bemutatni. Viszont a Madách Kamarában – ma az Örkény Színház működik azon a helyen – játszhattunk olyan színdarabokban, amik miatt úgy éreztem, hogy színész akarok lenni. De egy idő után tudtam, hogy tovább kell mennem. Talán lázadás is volt bennem, amikor szabadúszó lettem.

A szakadékba ugrott vagy voltak felkérései?

– Bíztam magamban, és úgy gondoltam, derüljön ki, hogy van-e helyem a pályán. A nyíregyházi tárgyalásokat már említettem, de aztán jöttek más felkérések is. A Klapka Sztárszínházba Kolos István hívott, aki akkor ott rendezett, majd ’94-ben következett a József Attilában az Illatszertár. Közben volt egy szerződésem egy nem létező színházban is... A Tivoli mozit ugyanis színházzá alakították át, ahová Meczner János hívott, aki később a Budapesti Bábszínház igazgatója lett. Talán egy évig maradt fent ez a formáció. A József Attilában három évig vendégként léptem fel, aztán Léner Péter igazgató leszerződtetett. Kiváló csapattal dolgoztunk együtt.

Ott töltötte el eddig a legtöbb évadot, majdnem húsz évet. A rengeteg darab, szerep közül melyikre emlékszik vissza szívesen?

– Az Illatszertárat nagyon szerettük. A Liliomfiban nagy sikerem volt, pedig pici szerepet játszottam. Én voltam az ifjú Schwartz. Még énekeltem is! Darvas Ferenc volt a zeneszerző, aki azóta, ha meglát, mindig a dalomat kezdi el énekelni. Szívesen emlékszem vissza Sztarenki Pál három rendezésére. O’Neill Hosszú út az éjszakába, Hellstenius Minden jót, Elling! és Mrozek Emigránsok. Ezek azért maradtak meg bennem nagyon erősen, mert igazi, kihívást jelentő feladatok voltak, és a visszajelzések szerint jól is sikerültek.

Közben a tévében is szerepelt. A Szomszédok című sorozatban az egyik főszereplő, Fehér Anna élettársát játszotta. A szerep hozott egyfajta népszerűséget?

– Szakmailag szerintem nem, de a közönség körében nagyon népszerűek voltunk. Nyilván jól esik, ha felismernek, de nem halok bele, ha nem…

2013-ban Nemcsák Károly volt a József Attila Színház igazgatója, aki három jó szerepet is felajánlott a következő évadra, de már nem vállalta el, elszerződött. Miért döntött így?

– Hűséges típus vagyok, de már régóta éreztem, hogy valami többre, mélyebbre vágyom. Mozdultam volna, csak nem volt hova. Vidékre nem akartam menni, bár játszottam egy-egy szerepet Pécsen, Zalaegerszegen, Szolnokon pedig többet is. Elhatároztam, hogy bárki lesz a Nemzeti Színház új igazgatója – ha törik, ha szakad –, én oda bejelentkezem. Nemcsák megértette a szándékaimat, és amikor Vidnyánszky Attilát nevezték ki a Nemzeti élére, a telefonszámát is tőle kaptam meg.

Vidnyánszky színháza nagyon más, mint amihez a József Attilában hozzászokott.

– Csábító volt az a „költői színház”, ahol a kétszer kettő, nem mindig négy, és nekem igényem volt új inspirációkra. A Nemzetibe olyan rendezők jöttek és jönnek, akik nem a szokványos formákban gondolkodnak. Ezek izgalmas találkozások.

Könnyen hozzászokot Vidnyánszky Attila munkastílusához?

– Eltelt pár év a Nemzetiben, néztem a rendezéseit, kezdtem megismerni a módszereit, de amikor elkezdtem dolgozni a Csíksomlyói passióban, őszintén szólva három hétig azt se tudtam, hogy mit miért csinálok. Szavam nem volt, tettem a dolgomat, de idő kellett míg megértettem, mi miért történik. Nagyszerű előadás született. Az pedig maga a csoda volt, amikor Csíksomlyón, a búcsú helyszínén, fenn a Nyeregben huszonötezer ember előtt játszhattuk el a darabot.

Ilyen nagyszabású eseményre egy színésznek másként kell felkészülnie? Nagyobb az izgalom a színfalak mögött?

– Nem is izgalom volt, inkább belső izzás, hogy ott lehetünk. A kollégáimon is azt láttam, hogy mindenkinek volt valamiféle saját lelki közelsége ehhez az eseményhez, ami több volt, mint egy előadás. A hitünk adott többletet hozzá – akármiben hiszünk is. Vagy csak úton lévő emberek vagyunk. Egészen felemelő érzés volt.

A hite befolyásolja a színészt a munkájában? Volt olyan szerep vagy olyan jelenet, amelyikre nemet mondott?

– Színházban nem fordult elő, szinkronban viszont kértem, hogy hadd változtassak a szövegen. Istenkáromlás volt, és mondtam a szinkronrendezőnek, hogy ez nekem nem megy. Azonnal elfogadták. Ez azért érdekes, mert egy darabban a gonoszt is föl kell mutatni, de azzal nincs gondom. Nyilván komoly lélektani okai vannak, de minden színész azt mondja, hogy gonoszt jobb játszani, mint hőst.

A Nemzeti Színházban tizenegy darabban játszik.

– Nagyon sok repertoáron lévő darabunk van, és mivel nem szériában játsszuk azokat, hanem havonta, néha kéthavonta, szükség van a felújító próbákra. A Csíksomlói passiót például csak ünnepekkor vesszük elő, az idén először áprilisban, húsvétkor láthatta a közönség. Ilyenkor mindig újra neki kell rugaszkodni. Nagy szívfájdalmam, hogy a Tamási Áron darabunkat, a Tündöklő Jeromost ebben az évadban nem tudtuk felújítani, remélem, jövőre sikerül, hiszen az előzőben teltházzal ment a stúdiószínpadon. A King Lear Show-t tavaly mutattuk be. Ebben a Shakespeare nyomán készült darabban a hatalmáról lemondó öreg király egy médiamágnás, aki saját „műsorának” foglyává válik. Ez sűrűn megy, ahogy a Molnár Ferenc Egy, kettő, három – Ibolya előadásunk is.

A Molnár-darabban Norrison bankigazgatót játssza, akinek egy óra áll rendelkezésére, hogy egy taxisofőrből úriembert faragjon, ezért sietnie kell…

– Azt nagyon szeretem, és tényleg kimondhatjuk, hogy sikeres előadás, ami azért mindig plusz stresszt is jelent. A sikernek is különböző fokozatai vannak. Van, hogy a taps hosszabb, néha kevesebb, egyszer nagyot nevet a közönség, máskor inkább kuncog. Molnár Ferenc kiváló szerző volt, ismerte a szakma csínyját-bínját, de az már rajtunk, színészeken múlik, hogy a mondatai miként hangoznak el. Egy poént fel kell építeni, az előtte lévő mondatokkal meg kell neki ágyazni. Sok múlik a partnereken, hogy tartsuk a ritmust, mert ez olyan előadás, ahol végig galopp van, nem lehet lassulni, és útközben nincs kiszállás. 

Hogyha nem játszik, nem szinkronizál, akkor mivel foglalkozik? A barátai szakmabeliek vagy civilek?

– Jóban vagyok a kollégákkal, de főleg civil barátaim vannak. Pár éve vettünk egy kis házat a Tisza mentén, egy kis zsákfaluban, ahol tüneményes közösségre találtunk. Nemrég tizennyolcan jöttek föl a faluból megnézni a Molnár-darabot.

Akkor van élet a színházon kívül is?

– Van. És így van jól…

Ozsda Erika

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2025. május 01.)